2012. december 17., hétfő

Világvége előtt

    Gondoltam, a nagy világégés előtt írok még egy bejegyzést, hogy ennyivel is több maradjon az utókornak (öööö, hát utókor ugye nem lesz, szóval akkor csak úgy...)

   Időközben 31 éves lettem. Nem volt nagy ünneplés, aznap este ráadásul még fellépésünk is volt, ami egy igen hosszúra nyúlt koncertet jelentet, negyed 11-re értem haza... Anyuék már nem is vártak meg, úgyhogy az a nap is csak olyan volt, mint a többi. Nagy nehezen sikerült kiválasztani az ajándékomat is, végül egy Teething Blinget rendeltem magamnak, amire már nagyon régóta vágytam, csak mindig drágállottam, de most még akciós is volt némelyik, így hát rendeltem egyet. Persze két napra rá leakciózták szinte az egész készletet, azt is amit eredetileg akartam, csak akkor az ár miatt mégsem azt választottam... Mindegy, ez is tetszik, és Beninek is, rögtön lecsapott rá! :-)



     A Mikulás-várás nem volt nagy szám, talán majd jövőre. "Igazi" Mikulást nem láttunk aznap, csak könyvben nézegettük, de majd a következő alkalommal megejtünk egy találkozást vele. :-)



A csokimiki viszont nagyon tetszett (nahát...) :




    Várjuk nagyon ezt a havat, de csak nem jön... Temerinben van jócskán, több is, mint amit akartak, de itt Budapesten valahogy elfelejtett esni. Szánkónk mindenesetre van, már csak egy ülőke vagy karfa kell rá, és készen állunk a bevetésre. Illetve nem is tudom, tolni egy kocsit valahogy könnyebbnek tűnik, mint húzni egy szánkót, de az élményért mindent. :-)

     Igen nehéz napokon vagyunk túl fogzásügyileg. Eredménye van mondjuk, mert felül már két rágó is előbukkant, alul is határozottan látni már valamit és ezek mellé még a szemfogak is beindultak, ha jól láttam. Volt kis láz is, fájdalmas sírás napi sokszor, hosszas virrasztás éjszaka, nyálömlés, piros popó, kipirosodott arc, meg ami ezzel jár. Most egy pár könnyebb napra-hétre számítok a következő futam előtt (a világvégével nem számolva persze...).

     A nagy ünnepi készülődésből végül csak egy icike-picike készülődés lett. Nagytakarítást nem csináltam, de azért mondjuk kosz az nincs. Függönyt sikerült mosni, már ez is nagy lépés, mert két éve nem volt leszedve... (ciki, tudom...).
Háromszori nekiveselkedésre sikerült egy adag mézeskalácsot sütnöm, ami nem lett egy remekmű, mert két hét után sem puhult vissza. De azért rágható, az utolsó csillagot épp most ropogtatom. Mára még beterveztem egy sütést, de nem tudom hogy egy újabb adag mézes legyen (új recept, ami tuti puha), vagy a napok óta eltervezett krumplis pogácsa. A kettő egyszerre természetesen kizárva, akkora konyhatündér nem vagyok.
   A lakás nincs nagyon feldíszítve, illetve egyáltalán nincs. Leszámítva azt a pár kis figurát amit a viaszvirágomra aggattam, meg az adventi díszt. Idén nem koszorút csináltam, hanem egy kerámiatálat díszítettem ki két éves mézeskaláccsal meg némi üvegfesték kontúrral, abba tettem fahéjat, szegfűszeget, narancshéjat, és négy mécsest. Elég minimalista :-)




   Ajándékokkal elég jól állok, ami nincs még megvéve, legalább az is fejben megvan már, de hogy mikor lesz megvéve, nem tudom... Idén nagy segítségemre volt az internet, jó pár vásárlást ott bonyolítottam, de azért mindent nem lehet... Még egy pár saját kezű ajándék készül majd, túlzásba egyébként sem szeretném vinni a dolgot, mert az ünnep nem erről szól ugyebár.

   Holnap megyek egy kicsit dolgozni. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire utáltam a karácsonyfaszezont a cégnél, egyrészt mert hidegben kellett dolgozni, másrészt mert ilyenkor az ember átalakul a vevők szemében egy szakértő kertészből mezei karácsonyfaárussá. Amihez egy egész más stílus is jár. Meglepődtem én is, hogy akinek év közben azért volt némi tisztelete a szakmai tudásom iránt, milyen szinten vesz semmibe decembertől. Tetézve mindezt a sok, ünnepi készülődésbe belefásult, az egész hacacárét a háta közepére kívánó apukával, férjjel, (de néha anyukával/feleséggel is! ) aki az összes ez iránt érzett haragját rajtunk tölti ki, leginkább Szenteste napján.
Na mindegy, szóval nem is választhattam volna jobb időpontot a visszatérésre. :-) Persze ez csak egy szűk egy hetes történet lesz, tulajdonképpen segítség a kollégáknak. A Szentestét már nem vállalom be, családanyaként más dolgom lesz. :-)

   Megvolt a fotózás is!! :-) Képet most azért nem teszek fel, mert nem szeretném elrontani a meglepi-ajándékot azoknak akiknek adni akarunk belőlük, úgyhogy egy picit még várni kell rájuk... :-)
Elég jól sikerültek ahhoz képest, hogy este hatra mentünk, ami már egy igen kritikus időszak Benikémnél, mert közeleg a vacsi meg a fürdés is, úgyhogy nem igazán volt nagyon közreműködő, de azért sok használható kép lett. Aznap már eléggé nyűglődött a fogai miatt, másnapra be is lázasodott, mert az arca is egészen piros lett, egy icipicit a képeken is látni, de nem feltűnő. Na ha egy nappal később mentünk volna, akkor elég sokat kellett volna retusálni...

  Most megyek, mert végül se mézeskalács, se pogácsa nem lesz...
  A következő bejegyzés majd meglátjuk, megíródik-e... :-)

Köszönöm, hogy eddig is olvastatok, optimistán gondolkodva ezúton kívánok minden Kedves Olvasómnak nagyon boldog karácsonyt!



2012. november 19., hétfő

Azóta

    Hatalmas lendülettel haladunk előre, kérem. Beni már nem is csak totyog, hanem lassan szalad, bár ez még csak kezdetleges, tényleg csak a lendület viszi tovább, és általában bukta a vége. De ez gondolom teljesen normális. Ha szép komótos tempóban halad, akkor egész nagy távokat le tud már sétálni, anélkül hogy fognám a kezét. Persze a mászás továbbra is a favorit. Emiatt az utcán még nem igazán sétálunk, ma próbálkoztunk vele először, de a szabadtéri körülmények már nem az igaziak a négykézlábazáshoz, úgyhogy ameddig hajlandó volt mendegélni addig lent voltunk, de mikor már a vizes faleveleken ücsörögve akart bogarászni, inkább feljöttünk. Amúgy is közeledett az ebéd - és alvásidő.

   Ma piacoztuk Judittal. Időben leértünk a buszmegállóhoz, előző este kinézett egy alacsonypadlós járatot, amihez, mint kiderült, egy alacsonyIQ-s, vagyis inkább EQ-s sofőr tartozott...
   Na az igazsághoz hozzá tartozik, hogy valóban egy kicsit hátrébb álltunk a megállóban, amit ő úgy értelmezett, hogy nem szeretnénk felszállni, így majdnem tovább is hajtott, de végül egy kicsit előrébb megállt. Na kaptunk is a hangosbemondóba hideget-meleget...  Ezek után rossz helyen jeleztünk (rosszul jelezte az automata a megállót!), de már inkább leszálltunk, hogy nehogy tovább cirkuszoljon.
Ééééés, visszafelé is őt fogtunk ki! :-D Egy kedves bácsi a megállóban direkt szólt nekünk hogy jön a busz, mert megint kicsit hátrébb álltunk, gondolom a piac felé is együtt utazhattunk és szem/fültanúja volt az eseményeknek. :-) Sofőrbácsi nyomatékosan megkért minket valami rettenetes alpári stílusban, hogy vigyük előre megmutatni a jegyeket/bérleteket, gondolom emlékezett ő is ránk (elsőajtós felszállás van alapesetben, csak a babakocsik miatt mi középen szálltunk fel), hatalmas mosollyal az arcunkon teljesítettük a kötelességünket, Judit angyalarccal előrevitte megmutatni.

   Aztán az egyik megállónál nagy hanggal előreverekedte magát egy bácsi, hogy időben jelzett, és a busz még sem állt meg. Na lett egy kis hangzavar, anyázás, meg aztán innen-onnan hallottuk, hogy több törzsutas mond még ezt-azt erről a sofőrről, szóval ezek szerint nem a mi hozzáállásunkkal és a női túlérzékenységünkkel volt csak a baj.
  Nem nagyon szeretem a sztereotípiákat, de most simán én is rámondom hogy paraszt békávés... (ott dolgozó rokonoktól, ismerősöktől elnézést, ők nyilván kivételek)

   Nov. 29-én nyílik a lakótelepen heti piac, alig várom már, akkor legalább nem kell kínlódni a babakocsival a buszon, amúgy is mindig az az érzésem hogy kinéznek onnan, de hát közlekedni csak kell valahogy, gyerekkel is...

   Az előző hetekben volt ugyebár egy temerini kiruccanásunk, ami alatt semmi rendkívüli nem történt, leszámítva hogy Benin kitört a takonykór. Nem ott fázott meg, mert már aznap este jelentkeztek a tünetek, mikor megérkeztünk. Apa beteg volt előzőleg, így nyilván inkább onnan eredt a baj, aztán adogattuk még egy picit egymásnak oda-vissza, de mára már kijelenthetem, hogy mindannyian egészségesek vagyunk.
   Szerencsére túl hideg nem volt, míg lent voltunk, így a tüzelős megoldás kitűnően működött, néha kellett csak rásegíteni a kis melegítővel. A kályha elkerítését is megoldottuk, mire legközelebb megyünk, már talán lesz egy kicsit professzionálisabb megoldás erre.
   Beni megkapta az utószülinapi ajándékait, keresztszülőktől egy klassz, lábbal hajtós járgányt, amire egy héliumos lufi volt rákötve, Mamától meg Tatától pedig egy jó meleg kabátot, meg zoknit. Előbbi ajándéknál a lufi volt az ász, utóbbinál meg a csomagolópapír :-D Egész más egy gyerek értékrendje... :-)
    Mama jött velünk haza, egy pár napig nálunk vendégeskedett, aztán vonattal ment vissza. 

   Kint is kaptunk egy halom ruhát, meg rengeteg zoknit, úgyhogy ezzel szerintem teljes a ruhatárunk a télire, meg még tavaszra is.

   A múlt héten mentünk fejlődéspszichológiai vizsgálatra a Gézengúzba. Eszembe se jutna ilyesmire menni vagy jelentkezni, maguktól ajánlották, mivel náluk szokás ezt elvégezni egy év körül.
   Fél 11-re mentünk, ami elég kritikus időpont, mert közel az alvásidő, odafelé el is szundított a HÉV-en, de valahogy életet vertem bele, mire sorra kerültünk. Félidőig egészen aktív is volt, de onnan már érezhető volt, hogy nem akar nagyon közre működni, úgyhogy lesz még egy körünk két hét múlva. Egyelőre semmit nem mondott a nő, azt én is láttam hogy van ami megy, van ami nem annyira, de hogy ez most elegendő, vagy le van esetleg maradva, az még nem derült ki. Én úgy gondolom hogy ha néhol nem is üti meg a mércét, nincs miért aggódnom. Na egyébként pont emiatt nem mentem volna magamtól ilyen vizsgálatra, hogy ne idegesítsenek feleslegesen. Utólag eszembe jutott, hogy vajon mi van ha azt mondom: kösz, nem kérem, de ha már belevágtunk, ám legyen.

   Visszafelé megint ráakadtunk egy "adjonsapkátagyerekre"- nénire, komolyan mondom, ha már meglátok egy idősebb nénit aki minket vizslat, gyomorideggel veszem át magamban hogy "cipő rendben? sál, sapka oké?, kabát elég meleg? nem lóg ki a lába?
   Tényleg nem volt akkor sapka rajta, mert nem engedte hogy ráadjam, de nem is volt olyan hideg, így úgy gondoltam, hogy mivel a HÉV-en úgyis levenném, ezt a pár percet kibírja.Hát erre nem ott volt egy ilyen néni?!?! Állandóan megtalálnak, kritizálják hogy miért van cumi a gyerek szájában, miért nincs rajta harisnya, miért ilyen rövid a nadrág, megfázik a lábszára, és így tovább... A lépcsőházban sosem adok még rá sálat, sapkát, sokszor még kabátot sem, mert rárohad addig és csak nyűglődik, lent a kocsinál öltöztetem csak teljesen fel, mielőtt kilépnénk a kapun. De az biztos, hogy legalább egy szomszédnénivel mindig összefutok, aki utasít, hogy sapkát tegyek rá, mert hideg van! Tudom hogy jóindulatból figyelmeztetnek, amúgy nagyon aranyosak, de akkor is... Amúgy nem is értem mit foglalkozok velük, többnyire persze mosolygok rajtuk és bűbájos arccal bólogatok, hogy természetesen adok rá, itt van a kezemben, csak itt bent még nagyon meleg van.

   A kórusélet is halad tovább. Hétvégén volt a Kodály Zoltán VI. Magyar Kórusverseny, amin NEM NYERTÜNK!!!!!!! De nem csak hogy nem nyertünk, hanem tovább sem jutottunk, ami engem eléggé megdöbbentett és lehangolt, a többieket is többé-kevésbé, kinél a felháborodás volt nagyobb, kinél a lehangoltság, de abban talán sokan egyetértettünk hogy ez nem volt egy igazságos döntés a zsűri részéről. A tovább jutott énekegyüttes egyáltalán nem volt egy súlycsoportban velünk, de talán még a többiekkel sem, ennek ellenére mégis őket ítélte jobbnak a zsűri 3 tized ponttal. Amin még ők maguk is eléggé meglepődtek állítólag.

  Na mindegy, túl kell ezen tenni magunkat, reméljük lesz egy fergeteges Lajtha emlékkoncertünk, ami majd feledteti ezt velünk.


   Mamás képet nem találtam hirtelen, csak olyat amin mindketten egy homályos pacának látszanak, úgyhogy most csak Tatát mutatjuk be:



2012. október 29., hétfő

Totyogók lettünk!

    A többes szám szándékos, mert ahogy egyre többet hajolgatok, meg emelem fel-le Benit, egyre jobban lerokkanok. De ez az esemény értékéből nem von le semmit, HAMAROSAN SZALADUNK!!! :-)
    Már szombaton kezdett tötyörészni (lehet hogy már pénteken is, de azt még olyan véletlenszerűnek tartottuk), de tegnap volt igazán látványos a dolog, ahogy 5-6 lépést is megtett egyedül. Kapaszkodással indul a dolog, aztán nekilódul, és halad ameddig halad, leginkább egy következő kapaszkodási lehetőségig, vagy rosszabb esetben esés lesz a dologból. Azért okos ám, mert csak akkor produkál, ha belátható távolságban van valami fix pont amiben majd megkapaszkodhat, csak úgy a vakvilágba nem indul el.
És pontos előzetes fizikai számításokat is végez fejben, hogy az adott felület vajon kellően tapad-e ahhoz, hogy azon biztonságosan közlekedhessen, ezért aztán ma tornán egyáltalán nem volt hajlandó a linóleumon elindulni. De azért elhitte Nelly, hogy tud ilyet. :-)
   Ha lehuppant, akkor nem áll fel, hanem mászva folytatja az útját. Kapaszkodás nélkül még nem áll fel, de majd gondolom eljön az is. Nagyon élvezi, ide-oda totyog a szőnyegen és közben vigyorog. Néha elég hajmeresztő mutatványokat is csinál közben, úgyhogy a szívinfarktus lesben áll a sarkon, de még nem kopogtatott.

   Egy csomó minden mást akartam még a napokban megírni, most már jegyzetelek is, mert mikor jön az ihlet hogy "Na, ezt megírom!", mire a gép elé ülök el is felejtem.

A Mamáék szülinapi ajándéka is megérkezett. Az a száz labda amit rendeltem, elveszik a sátor aljában, mert nagyon picik, nem is néztem a méretet a weblapon, csak az árat, és úgy rendeltem... De azért így is nagyon tetszett neki, és most már látom, hogy bőven elég ez a száz labda is, nagyon jól elvan velük. Bedobáltam a többi labdáját, meg a lufikat is, klassz kis kuckó lett:




Eleinte leginkább csak nekirontott, mert azt hitte, hogy ha átlát az oldalán, akkor ott be is lehet menni. Aztán megtanulta hogy hol van a bejárata, és ma már főleg azt használja. Néha a tetején is próbálkozik, főleg kijutni, úgy hogy elborítja a sátrat. De ez is egyre ritkább.
Van még hozzá egy mászóhenger is, abban is imád oda-vissza mászkálni. Ha a henger is ki van nyitva, akkor lényegében mozdulni sem lehet a nappaliban, de ez már csak így lesz még egy darabig...

   A legutóbbi bejegyzésemből az is ki maradt, hogy végül úgy néz ki, egyáltalán nem kell ruhákat vegyek télire! Egy nagyon kedves barátoméktól egy akkora halommal kaptunk, hogy jelenleg el sem tudom pakolni (alig várom hogy elkészüljön a szekrény), még Temerinből is kapunk egy adagot, meg innen-onnan pár holmit még, úgyhogy végül már sok is lesz. :-) Nem lehetek ezekért soha elég hálás. Ezúton is nagyon köszönöm nekik!

   Még a szülinapi fényképezkedésünkről akartam írni, ami végül elmaradt...
Pont a szülinapján szerettem volna egy pár képet csináltatni,  de végül direkt nem akkorra kértem időpontot mert péntekre esett, és hátha Apa nem ér haza, nem akartam hogy lemaradjon. Egy-két családi fotót is szerettem volna. Így 14-én vasárnap reggelre volt időpontunk.
Nagy nehezen kiválasztottam a ruháját Beninek, meg fel is öltöztettem, Apát megkértem, hogy figyeljen addig rá míg én készülődöm. Gondoltam kicsit sminkelek is, meg valahogy kipofozom magam, hogy nem kelljen annyit retusálni majd . :-)
   Mikor nekiálltam volna sminkelni, látom hogy a gyerek nyugodtan ücsörög és valamit matat, hát kiguberált a szekrényből valami százéves kibontott csokit és azt majszolta. (Apa egy méterre ült a kanapén, nézte a tévét meg a telefonjával szórakozott... Úgy szóltam neki hogy nézze már meg mit csinál a gyerek).
Persze Benikém arca, szája, meg a ruhája is tiszta csoki, egy pindurkát megemelkedett a vérnyomásom.
Kereshettem új ruhát, az én készülődésemnek persze annyi lett.
   Nagy nehezen elindultunk, de mikor már majdnem ott voltunk, akkor néztem csak rá a telefonomra és láttam hogy volt 5 nem fogadott hívásom meg két sms is (le voltam némítva). A fotós volt,  hogy le kell mondja, mert valami fosós-hányós vírust szedett össze a gyerekétől és így nem mer jönni, meg le is van gyengülve...
  Nagyon sajnálom hogy nem sikerült a szülinapja környékén. Meg hogy már hajat is kellett vágjunk, pedig akartam hogy még a kis göndörödő fürtjeivel legyen lefotózva, de már kezdte tépkedni (gondolom csikizte neki) úgyhogy nekiestem. Hát meg is látszik, oldalt elég jól látható sávokat nyírtam a hajába, remélem hamar utána nő. :-) Annyiban talán nem baj, hogy eltolódott, mert így van ideje begyógyulni a kis sebeknek az arcán, mert összekarmolta magát, azóta már a szemhéja is belilult egyszer egy esés után, most megint van seb a homlokán.
És ez így lesz majd gondolom hétről hétre, most, hogy még ráadásul el is kezdett totyogni...

Stúdió fotókkal így aztán majd később jövök, de majd csak akkor kerül sor az egészre, ha visszajöttünk Temerinből.
:-D


 








2012. október 18., csütörtök

Mezcsere

   Éjjel kettő felé.


Apa finoman simogatja a karomat és ébresztget.
Felemelem a fejem, és halkan megkérdem:

  -Mondjad, mi van? - Közben fülelek, hátha a gyerek nyikkant, és azért ébresztett (bár ő is fel szokott kelni hozzá néha, úgyhogy eleve nem stimmel a dolog).

Semmi reakció, tovább simogat, mint aki nem veszi észre hogy felébredtem. Még egyszer megkérdezem, mit szeretne. Végre reagál is:

  -Bírunk cserélni felsőt? 

  -Mi?? - itt még azt sem tudom, hogy hány óra van, talán már reggel és valamit oda kell adnom neki, ami kell a munkába, vagy ilyesmi. Erősen agyalok, az álom kezd kimenni a szememből.

  -Ki bírjuk cserélni? A felsőt? 

  - Mi van???? - Itt kezdek el kételkedni, hogy mennyire lehet vajon komoly ez a kérés, de inkább kivárom a végét.

  - Hát ezt, ki bírjuk cserélni, mert pont ez kell (mutat a pólómra, még meg is rángatja kicsit az ujját).

  -MIVAN?!?!?!?

Ezután, mint aki ráhagyja az értetlen hülyére a dolgokat, meglapogat, hogy - na jó, hagyjuk, majd megbeszéljük, nem érdekes.
Majd az oldalára fordul és alszik tovább.

Ezután meredten bámultam egy ideig  a sötétbe és próbáltam végiggondolni, mi is történt, meg a horkolásától sem tudtam visszaaludni.

Elmeséltem neki másnap ezt a kis éjjeli intermezzo-t, természetesen nem emlékezett rá. :-)
Jót nevettünk, remélem ennél tovább nem megy, és mondjuk nem fojt meg álmában, vagy ilyesmi. :-) (Apósom csinált ám hasonlót!! :-) )

Szóval ha Beni épp átalussza az éjszakát, akkor emiatt kell ébrednem...
Reméljük, nem lesz gyakori.


2012. október 12., péntek

1.

    Ránk virradt ez a nap is. Mire ide jutottam, már le is ment.

Ezzel nyitottunk:


Ezzel zártunk:





    Egy-két apró ajándékot ma adtunk oda, a lényeg majd a jövő héten érkezik. Rendeltem klassz labdaházat, meg kislabdákat, lesz labdafürdője! :-) Meg egy mászóhengert is, remélhetőleg passzol majd a sátor bejáratához, és akkor klassz kis alagút vezet majd befelé-kifelé.
Kispajtások, jöhettek bátran, igazi kis játszóház lesz itt! :-)
   A torta remekül sikerült, végül túrótortát csináltam, igazán mini kivitelben. Egy szem tojásból csináltam piskótát, egy 16 centis kis tortaformában, arra ment szeletelt barack (befőtt), rá a túrókrém: túró, joghurt, egy pici lé a befőttből, a piskóta tésztájából kimaradt vaníliás cukor, darabolt barack, zselatin. A zselatin miatt aggódtam picit, mert hanyagul olvastam el az elkészítési útmutatót, emiatt a kelleténél több folyadékkal csináltam először... Aztán hogy tuti jó legyen, inkább tettem bele még egy zacsival, és csak egy részét tettem a túrókrémhez. Gondoltam, ha nem jó, még lesz időm ma újat csinálni... Mármint ha túl folyékony marad. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg olyan beton lesz, hogy Beni keze visszapattan róla amikor bele akar pacsálni, de végül egész elégedett voltam. Jól marokra tudta fogni! :-D

   Reggel leugrottunk a védőnőhöz is az egy éves státuszra. A mért adatok szerint idáig jutottunk az elmúlt egy év alatt:

                       2011.10.12                    2012.10.12

Súly:                  2700g                             8370g
Testhossz:           51cm                              75cm
Fejkörfogat:        34cm                              44cm


    A létező összes rubrikába pipa került, minden elvárásnak megfelelünk, amit ebben az életkorban elkívánnak egy ekkora gyerektől.

    A héten tornán is voltunk. 23-án lesz kontroll, addig megyünk továbbra is heti kétszer (egy papír kitöltésével továbbra is ingyen), utána meglátjuk, mit gondol a doki a ballábazásról, a balkezezésről, a szélesebb terpeszről mászás közben, a nyújtott ülésben nem megfelelően tartott lábról, stb, stb... Hát ez van, ha az embernek figyelemmel kísérik a fejlődését, nagyítóval néznek mindent, semmi nem marad észrevétlen... Nem idegeskedem, teljesen rendben van a gyerek, ha továbbra is ingyenesen járhatunk, hát egye fene. Háromévesen majd sokkal, de sokkal jobban fog futni, mint más gyerek, és a világon senkinek nem lesz olyan szép járása, mint neki! :-)


   Nehogy elfelejtsem: kibújt a hetedik fog! Így most fent van négy, lent három. Egyelőre elég mókás. :-)

  Még egy pár dolog: 

Lassan kezd átállni a napi egy alvásra (mármint az éjszakán kívül). Ez annyiban bonyolult egyelőre, hogy nem engedi, hogy én döntsem el, mikor legyen az a napi egy. A legmegfelelőbb ugyanis az, ha dél és egy között alszik el, így legkésőbb fél négyig alszik, és nem nyiffan kis estére. Könnyebb a vacsiztatás, fürdetés, minden. Cserébe nehezebben alszik el. Egy jó fél órát is fetreng, nyűglődik, nyöszörög, fogdossa a kezemet, sír ha kimegyek a szobából. Aztán egyszer csak csend, felveszi a büdösbogár-pózt, és alszik is.
A másik eset, hogy délelőtt fél tizenegy körül kidől, és így maximum délig, esetleg fél egyig alszik, viszont délután már egyáltalán nem hajlandó. Ilyen napokon este hattól már nem lehet vele bírni, alig húzzuk ki vacsoráig, gyors pancsi, alvásig kész cirkusz van. Viszont legalább a tápszer beszippantása után az oldalára fordul és azonnal elalszik. Nem tudom, melyik a jobb...

Általában  ötkor kel először, adok neki enni, és elég hamar vissza is alszik, ritkán előfordul, hogy hatig forgolódik, és nehezebben megy a dolog. A végleges ébresztő hét, fél nyolc felé van. 
Persze vannak rosszabb napok, mikor ébred többször is, de egyre kevesebbszer fordul elő. 
Fogzás, front, a szokásosak... :-)

Egyre többet dumál. Abszolút semmi értelme, és többnyire csak egy szótagot ismétel, de azt nagy vehemenciával, mint egy kis diktátor. A kézmozdulataival még hangsúlyt is ad a mondanivalójának. :-)

A játékait  még mindig nem funkcionálisan használja. Bár az elmúlt napokban sokat ügyesedett ebben is, de más gyereket elnézve még van hova fejlődni. (jólvaaaaan, tudom, nem egyformák, oké... :-) ). Leginkább megrágcsál mindent, meg dobálja őket. Főleg  a kövön, minél hangosabb, annál jobb. Ibi néni lentről még nem jött reklamálni.

Rengeteget mosolyog és nevet! A pattogó labdán, az orrát-száját csiklandozó plüss állaton, ha kinézhet az ablakon és csapkodhatja az üveget, ha "kergetem", ha felemelem, ha dobálom, ha hintáztatom, ha lefekszem mellé, ha énekelek neki, szóval mindig csak mosolyog! :-)
(ez az átszellemült, meghatódott énem -ahogy ezeket leírom- jusson majd eszembe, ha hisztizik valamiért, nem hagyja hogy öltöztessem, kiveri a kanalat a kezemből, tépkedi a szobanövényt, nem akar aludni, nem fogad szót...)



   Hosszú nap volt a mai, és a gondolataimból is kifogytam. Egy pár képpel búcsúzom. 






Játszótéren:












2012. szeptember 17., hétfő

Visszaszámlálás

   Megvolt az utolsó hóforduló, a következő esemény az első szülinap! 25 nap múlva, ha jól számoltam.
Nem is mentünk most 11 hónaposan védőnőhöz, majd akkor lesz nagyon pontos évfordulós mérés meg státuszfelmérés, addig meg csak saccolom hogy túlléptük a 8 kilót, mert leszakad a derekam.

  Miután az előző bejegyzésben még csak azt írtam, hogy lépegetés helyett csak toporog, még aznap megmutatta, hogy megy már az is neki. Épp vendégeink voltak (úgy látszik a közönség jó hatással van rá, a pápánál is ez volt), és a szokásos kanapé melletti felállás után elkezdett oldalazni. Mindkét irányban nagyon jól megy, és nagyon tetszik neki, hogy halad. :-) Kíváncsi leszek mikor unja meg a kötöttpályát, és merészkedik messzebbre, kapaszkodás nélkül. Miután ezt leírtam, gondolom majd ma délután. :-) Áthívom a szomszéd Ildikót, hogy közönség is legyen, és menni fog. :-)

  Tornára nem kell járnunk, a múltkor leírtak miatt. Ennek nagyon örülök, mert most amúgy is teljesen össze-vissza van a napirendünk, három naponta változik, úgyhogy most tényleg csak macera lenne. Október 9-én megyünk kontrollra, remélem a "ballábazás" is megoldódik addigra és nem köteleznek minket hogy tovább járjunk.

   A héten igen intenzívnek mondható társasági életet éltem! :-) Szerdán találkoztam pár kolléganőmmel, ők is baba miatt vannak most "szabin", nagyon jól telt a nap, aranyosak voltak együtt a gyerekek. Mi is jót beszélgettünk.
A Nyugati környékére mentünk, már eleve úgy terveztem, hogy nem babakocsizunk, mert én tuti nem kínlódok a HÉV-vel, aztán az aluljáróban a lépcsőkön, meg ugyanezt hazafelé is. Úgyhogy előszedtem a vaterás hordozót, elöl gyerek, hátul hátizsák, és nekivágtunk. Nem is volt annyira vészes, de azt hiszem ez az utolsó alkalom volt, hogy előre kötöttem a gyereket, mert már nagyon nehéz nekem...
Jó lenne többet kimozdulni, de babakocsival lenne a legkényelmesebb mindkettőnknek, a közlekedés viszont elég nehézkes azzal. Számomra legalábbis. Sajna nem minden busz alacsony padlós, de még ha az is, ahhoz hogy kiküszöböljem a HÉV-et, legalább három átszállás kell hogy pl. a Mammut környékére eljussak egy barátnőmhöz, akivel most már tényleg jó lenne gyakrabban összejárni és összeereszteni a gyerekeket.

   Szombaton meg a Csajokkal lazultam (főiskolás ismeretség, azóta is tartjuk a kapcsolatot, és viszonylag gyakran járunk össze). Eddig mindig nálunk volt a "buli", miután a gyerek miatt nem nagyon tudtunk sehova menni, de most úgy döntöttem, egyedül megyek. Beni és Apa elvittek kocsival este hat körül, ők aztán hamar haza is jöttek, én meg úgy éjfélig lumpoltam (=három pohár bor és egy pálinka, meg jó kis beszélgetések). Zsuzsáék elhoztak kocsival, úgyhogy szuper volt! Itthon rendben volt minden, picit nyafizott állítólag, de fél kilenckor már aludt is.
Azt hiszem, ezt máskor is el merem ezután játszani. Na nem gyakran, de néha-néha ezek szerint kimozdulhatok. Apa ügyesen helytállt. :-) Nagyon-nagyon jólesett a Csajokkal találkozni, és beszélgetni úgy, mint régen.

  A napokban el kéne ugranom vásárolni valami őszi-téli holmit Beninek. Hirtelen bejött a hűvös idő, és azt se tudtam mit adjak rá. A nadrágok rövidek, kabátja nincs (na egyet közben találtam, de az is csak átmenetinek tűnik), fogytán vagyunk hosszú ujjú body-kból, egy párat most kaptunk, de télire nem hiszem hogy kitart, most valahogy gyorsabban növi ki őket. Elővettem azokat a ruhákat amiket még Enikő barátnőm küldött Erdélyből, van már jópár holmi amik kezdenek jók lenni, többek között pl. a jelenlegi egy szem kabátunk is, meg egy csomó zokni, amiből szintén állandóan fogytán vagyunk. Mivel még mindig csak mászik, ezért a zoknik lábfeje állandóan fekete, pedig a múltkor egyenként sikáltam fel az előszoba-étkező csempéit, de hiába.
Még elvileg kapunk pár holmit Temerinből is, az is nagy segítség lesz, szerencsére eddig nem nagyon kellett költeni ruhára, megúsztuk csereberével. Mi is kaptunk, mi is adtunk, jól van ez kitalálva. De azért valamit mégis kéne néznem nekem is.

 Ébredezik (valahogy ez a napközbeni alvás sem az igazi mostanság), megyek. Nem tudok már úgy a gép előtt ülni ha ébren van, mert akkor jön és kapcsoltatja a gombokat, az asztal alatt a kábelek között matat (múltkor lerángatta a kezem alól az egeret), meg nyomkodja az elosztó kapcsolót. És persze hiszti van mert nem engedem, és ennek tetejébe még nem is foglalkozok vele. Ha véletlenül mégis elterelődik a figyelme, akkor meg a szárítót tologatja, múltkor magára is rántotta.

Ma nem főztem, Anyutól hoztam töltött paprikát, abból kap, remélem elégedett lesz vele. Egyszer már evett (ráadásul még picit csípős is volt!) és bejött neki! :-)

Na jólvan, megyek, mert nyüszít....




2012. szeptember 7., péntek

Végre!

   ... eljutottam ide is, hogy írjak. Annyi minden történt a legutóbbi bejegyzés óta, hogy azt sem tudom hol kezdjem.
   Benikém pár nap múlva betölti a 11 hónapot, és indul a visszaszámlálás az első szülinapig! :-) Elképesztő, hogy már itt tartunk...
Hol is? Jelenleg kábé 8 kiló lehet, továbbra sem viszi túlzásba, de egyre kevesebbet foglalkozom ezzel. Legutóbbi mérésnél 71,5 centi volt, azóta a 72-őt gondolom elérte már. Van 5 foga, persze még növésben mindegyik, de határozottan látszanak. Használja is őket, a csikorgatásukról talán kezd végre leszokni, viszont előszeretettel harap, főleg a vállamba, combomba. Persze csak szeretetből. :-)

   Egészen idáig kudarcba fulladt minden erőfeszítésem, hogy bármire is megtanítsam: pápázni, tapsolni, pacsit adni, hol a lábad, hol van Apa, stb. Most úgy látszik megkegyelmezett, és nem akarja hogy aggódjak hogy esetleg valami gond van, ezért rohamosan elkezdte ezeket produkálni, szinte napról-napra több mindenre hajlandó.

   Először csak azt vettem észre, hogy ha énekelem/szavalom a Füles Mackót, akkor rögtön keresi a nagy maciját. Ha azzal játszottunk, mindig azt énekeltem. Most már összeköti a kettőt, de ha csak annyit mondunk hogy brumma-brumma, vagy mackó, akkor is megy oda és megszeretgeti. Csináltam olyat is, hogy a kulcsszavakat kihagytam a dalból, de akkor is ment a macihoz. :-)  Még azt akarom kipróbálni, hogy nem énekelem, csak szavalom, de szintén a kulcsszavak nélkül. Ez egy jó játék nekem is! :-D

   Temerini vakációnk alatt egyszer csak a pápával is meglepett egy vendégeskedés alkalmával. Azóta folyamatosan csinálja, még az üres lépcsőházban is ha jövünk haza, vagy csak úgy, ha eszébe jut. De a megfelelő alkalmakkor is megy, ha kérjük.
   A másik kedves játékunk a "bucc". Ez a buksik összekoccantását jelenti, amit még nagyon-nagyon régen csináltunk, egész pici volt, és azóta nem is foglalkoztam vele. Aztán hogy honnan jött ez neki, nem tudom, de egyszer csak odajött és a homlokomhoz buccantotta a fejét, azóta is ha azt mondom "bucc", akkor jön oda és mint egy kis faltörő kos, finoman lefejel. :-)

   Egyre többet "dumál", de persze még csak babanyelven. Azóta eredt így meg a nyelve, mióta Leventééknél voltunk látogatóban Temerinben, ott nyilván rájött hogy a babák is tudnak beszélni, úgyhogy kedvet kapott. :-)
Van amikor szabályosan veszekszik velem, kitartóan, kiabálva szajkózza ugyanazt a szótagot, megzabálom olyankor! :-)

   Imádja a baba-társaságot! Többször is volt alkalmunk gyerekekkel találkozni amíg kint voltunk, még Kishegyesre is eljutottunk az egyik Októberi Anyukához (fórumos ismeretség) és kisfiához, nagyon aranyosak voltak ahogy játszottak együtt, volt rituális cumicsere is, kis paskolás, kis harc valami játékért, teljesen szokványos (gondolom). :-) Ez után a találkozó után már Levente cumiját is állandóan ki akarta venni, pedig ott volt a szájában a sajátja, de úgy látszik az érdekesebb volt. (Vagy csak a nyálszerződést akarta elvégezni, de Levi nem vette a lapot, ezért zokon vette. Mert hát néma gyereknek ugye... :-D )

   Azt hiszem egyébként, hogy kint Temerinben az évi  koszmennyiség megevésére vonatkozó előírást bőven túl is teljesítettük, úgyhogy remélem az immunrendszere olyan erős lett, hogy ihaj. Keze-lába örökké fekete volt, a ruhájáról nem is beszélve, dehát annyi baj legyen. Panelgyerek, úgyhogy nem is bántam hogy volt alkalma játszani csutkával, csigaházzal, dióval, kergethetett macskát, kutyát, mászhatott a fűben, betonon, földön, tépkedte a gazt, kopogott a kavicsokkal, próbált lépcsőn mászni, rágcsált frissen szedett paradicsomot, voltam vele tyúkólban (ott nem tettem le a földre... :-) ), szóval szerintem tele volt élményekkel. :-) Kint Mama és Papa is végre megdajkálhatta, nagyon jól telt az a 10 nap.
  Keresztapuék esküvője nagyon szép volt, éjfél után mentünk csak haza, addig bírta, bár picit azért aludt, de már nem akartam tovább halogatni a lefekvést, kicsi ő még az éjszakázáshoz. A napirendünket sem borította fel kint semmi, még ez a késői fennmaradás sem. Ennek örülök, mert kicsit féltem ettől.

  Valami vadállat össze-vissza csípte szegénykémet kint, nincs ötletem hogy mi lehetett, mert szerintem a szúnyogcsípés nem így néz ki, bár lehet, hogy az ő kis érzékeny bőrén ez ilyen... Napról napra több és több lett, végül úgy nézett ki, mintha bárányhimlős lenne. De csak ott, ahol nem fedte pizsama a testét, úgyhogy tuti csípés, nem valami más.  Most már azért szépen javul.

  A héten mentünk megint tornázni, lehet hogy utoljára, mert hivatalosan már elvileg nem járhatunk a papír szerint, mert az augusztusig szól. Csakhogy még nem tudtunk elmenni kontrollra, kértem most időpontot de csak okt. 9-re kaptam, az még odébb van. Mi ugye ingyen jártunk, és az OEP lehet hogy ezt nagyon nézi, de majd a terapeuta megmondja hogy mi legyen. Igazából nem bánnám, ha nem kéne menni, mert teljesen jól állunk (szó szerint is :-) ), bár még azért egy-két dologra rákérdeznék, ami most derült ki, nevezetesen hogy Benikém egyelőre ballábas, de nem csak hogy az a domináns, hanem jóformán csak azt használja. Ha feláll, csak arra támaszkodik, ha bármilyen munkát lábbal kell végezni, akkor is. Mászásnál nem tűnik fel, ott minden oké. Ha áll, akkor sem látszik semmi deformitás. A bal combiján határozottan van egy plusz redő, szóval látszik is hogy izmosabb. Próbáltam térdelő helyzetben a jobb lábára helyezni a testsúlyát, hogy úgy álljon fel, de egyáltalán nem megy neki, inkább nem áll fel. Mintha nem lenne erő abban a lábában. Hogy ez most gond-e, még nem tudom, a gyógytornász szerint nem kell vele nagyon foglalkozni. Ezt mint anya mondja, mert mint szakember, persze javasolja, mert majd ezt úgyis kiszúrják kontrollon, aztán járhatunk emiatt tovább... :-/ Na majd meglátjuk. Azért nagyon nem vagyok kétségbe esve, de mindenesetre figyelek majd hogy hogy alakul. Felételezem amúgy, hogy legkésőbb a járással majd megerősödik a jobb lába is.

   A napirendünk úgy tűnik, kezd kicsit átalakulni. Eddig két alvása volt napközben, egy délelőtt egy délután.
De mostanság vagy az egyik, vagy a másik már kezdett nagyon kínlódással-teli lenni, úgyhogy kipróbáltam a napi egy alvást, úgy tűnik ez beválik majd. Még csak két-három napja csináljuk, úgyhogy még nem vonok le következtetéseket. A délelőtti alvást próbálom kihagyni, valahogy húzom az időt ebédig, hogy utána már kellően álmos is legyen, és aludjon egy nagyot. Így estére kellően kifárad megint, de nem annyira hogy már este hatkor nem tudok vele mit kezdeni, mint ahogy az néha előfordult, ha nem tudtam letenni délután.

  Még egy kis időm van, lássuk mit hagytam még ki...
  Kapaszkodva álldigál, vagy támaszkodva áll fel pl. falnál, tükörnél. Nem mondanám egyértelműen, hogy így, kapaszkodva lépeget, mert én inkább csak toporgásnak mondanám, de mivel halad vele, ezért talán mégis. Még mindig sokat huppan meg esik, néha szerencsésebben, néha szerencsétlenebbül, hát ez már csak így lesz, amíg nem tökéletesíti ezeket kellőképpen. Én meg addig talán nem őszülök meg teljesen.

Képekkel adós vagyok, de most arra már nincs időm.

11 hónapnál igyekszem jelentkezni, ez az egy hónap kihagyás azért tényleg durva volt... :-)

2012. augusztus 3., péntek

Statisztika alapján

   Szoktam néha nézegetni a blogom statisztikáit, hogy kb. kik olvashatnak, honnan, nagyon érdekes! Ma is rátekintettem, és a szokásos országok mellett még Brazíliát, Kolumbiát és Indonéziát is felfedeztem, hát hogy ott kik olvashatnak, nem tudom, de örülök neki! :-)
Emellett néha a keresési kulcsszavakra is rákeresek, ami ugye azt mutatja, hogy ha pl. valaki beírja a gugliba amire kíváncsi, többek között az én blogom is beugrik azok alapján.
Eddig a következőkre kerestek rá: mamának vers; ildus blog benedek; mamáknak versek; az elvek azért vannak hogy feladjuk; ildus blog.blogspot; ildus blogja debrecen; szívből adni (ez nagyon kedves! :-) ); de ami a legmeghökkentőbb volt: egyedülálló anya blog két idősebb egy kisfiú
Na erre aztán semmiféle magyarázatot nem találtam, hogy ilyen kulcsszavakkal hogyan találhat el valaki hozzám, de elgondolkodtatott, hogy talán túl keveset említem meg Apát. :-)

És valóban, utólag gondoltam végig, hogy az előző bejegyzésben is csak egy félmondat erejéig említettem meg, pedig Anyu mellett azért neki is kijár a dicséret, már ami az én debreceni vakációm alatti helytállást illeti. De egyébként is, mert igazán nem lehet okom panaszra, sok ellenpéldát hallottam másoktól, hogy mit hajlandó az apuka megtenni a gyerekkel és mit nem, nálunk nagyon kevés olyan van, amit nem hajlandó elvégezni. Pelenkázás, fürdetés, öltöztetés, etetés, altatás, minden megy az első perctől.
A kegyetlenebb feladatok persze főleg rám várnak, gyógyszerbeadás (bár azért pl. Nurofent már ő is adott be), orrszívás, lázmérés (nem hónaljban...).

Nyilván azért nem említem meg nagyon sokszor, mert ha a bejegyzés nagyon a gyerekre korlátozódik, akkor a másik főszereplő úgyis én vagyok, hiszen Apa sokszor egész későig dolgozik, esetleg a fürdetésre hazaér, de utána már rögtön altatás van, úgyhogy sok közös élmény kimarad neki, legnagyobb bánatára. De azért ami időt lehet, a fiával tölt. Édes Beni arca mikor felderül, ha Apa hazajön. :-)
Na majd a szabadság alatt, akkor lesz sok közös program. Megyünk Temerinbe, Keresztapuéknál lesz esküvő, mulatunk egy jót! :-) És majd Mama és Papa is jól kiunokázza magát.
Biztosan lesz majd nagy sikongatás meg nevetés ha meglátja Bernit (egy nagyobbacska bernáthegyi), imádja a kutyákat! Illetve bármit ami szalad, mozog előtte, és állatformája van. Madár is jó. A múltkor majdnem fejest ugrott kifelé a babakocsiból, mikor meglátott egy fekete uszkárt, annyira örült, tiszta extázisban volt. Na hát majd ha meglátja ezt a böszme jószágot, kíváncsi leszek! :-) Bernike nem az a nyugodt bernáthegyi típus, akin ugrálhatnak a gyerekek és azt is tűri... Ha játszani akar, akkor nincs menekvés, és mivel termetéből adódóan igen lendületesen közlekedik, így azért veszélyes egy ilyen pici gyerekre nézve (még rám is amúgy), de úgysem engedem nagyon közel hozzá.










El ne felejtsem már, van újdonság is! Most már határozottan feláll támaszkodva, először csak akkor csinálta, ha hozzám mászott mikor ültem és belémkapaszkodott, de tegnap a kis zsámoly előtt is kinyújtotta a lábát és kitolta magát. Nem tudom innentől milyen gyorsan mennek a dolgok, de azt hiszem megveszem azt a kis szandált amit a múltkor láttam itt a telepen egy cipőboltban, remélem még meglesz, mert csak egy darab volt már ami jó volt rá. 













Amúgy nagyon zsibbadok már két napja, két kávé sem adja meg a löketet, agyilag kicsit zokninak érzem magam, nem tudom az idő nyom-e ennyire, vagy mi.  Ma dumáltam a gulyáslevesnek. Nagyon forrt, és azt mondtam "hú, ez így túl sok, Anya lejjebb vesz, jó?"








Ez már a vég. :-)









































2012. július 31., kedd

Debrecen

    És ezt is kibírtuk! :-)

   Nem leszek képmutató, bevallom, élveztem ezt a négy napot. Természetesen nagyon hiányzott Beni, vasárnap már alig vártam hogy hazaérjek, de egyébként nagyon jól esett ez a kis kikapcsolódás.
Mindehhez az kellett, hogy itthon Anyu elképesztően jól vezesse a dolgokat, megkockáztatom, hogy még nálam is jobban csinált mindent! Már-már félve kezdtem újra mindent az én rutinom szerint, nehogy elrontsak valamit! :-) Apa is sokat tanulhatott, mert nagyon határozottan vezette az esti szertartást, szigorú rend szerint, ahogy Anyutól látta, jókat mosolyogtam. :-)
Szerintem Csipetkének fel sem tűnt hogy nem vagyok itthon (amit akár sértésnek is vehetnék, de nem teszem! :-D ), az első éjszaka volt egy kis sírás, mikor nem én mentem be hozzá, de ennyivel le is tudta a hiányomat.
Játszottak, sétáltak, Anyu finomakat főzött neki, pohárból is tanítgatta inni (ezt lehet hogy rá is bízom a továbbiakban, én valahogy ehhez nem vagyok elég határozott), az éjszakákat is többé-kevésbé átaludta, igen határozott napirend alapján teltek a napok! Ezek tudatában én is sokkal jobban tudtam pihenni, mert egy percig sem kellett aggódnom az itthoni dolgok miatt.
Sőt, egyértelműen kiderült, hogy az itthon maradásuk volt a helyes döntés, ugyanis pl. az a szoba, amit Ilával kaptunk, olyan kicsi volt, hogy a gyerekágynak nem is lett volna helye. A zuhanyzó rettenetes állapotban volt, a WC a szobától jóval messzebb, amit ráadásul a spanyol gyerekkar egy nap alatt leamortizált, szóval még nekem sem volt igazán meg a komfortérzetem, pedig voltam kollégista. Pici gyerekkel valahogy nem igazán tudtam elképzelni, így tehát még nyugodtabb voltam, hogy ők itthon maradtak.

Magamnak tett ígéretemhez híven minden nap megittam egy kávét vagy capuccino-t valamelyik cukrászdában vagy kávéházban, nyugodt körülmények között, lazulva, közben jókat beszélgettünk Ilával.
Esténként részt tudtam venni az egyéb közös programokon, kisfiam addig az igazak álmát aludta itthon. :-)

Igen, eltekintve a gyerek hiányától, ELKÉPESZTŐEN JÓ VOLT!!!!! Nem tudom, mikor lesz az ilyesmire legközelebb alkalmam.

A versenyen nem nyertünk, de már az elődöntőn tudtuk, hogy ilyesmire nem is nagyon számíthatunk, mert hihetetlenül erős volt a mezőny. Az eredményt tulajdonképpen már az első nap borítékolhattuk volna. Azért titkon legalább egy harmadik helyben reménykedtünk, de nem jött össze, ettől függetlenül azért elégedettek lehettünk a teljesítményünkkel.

A fehér ruhás verzió, a döntő után (én balról a negyedik lennék a nőikarban)




És még rólunk:

   Mivel a kilenc hónap betöltésekor nem voltunk se dokinál, se védőnőnél, így tegnap gondoltam egyet és lementünk méretkezni. Nem tudom miért, de újabban állandóan sír ha bemegyünk a rendelőbe, a kórházban anno egy hangja nem volt, pedig ott aztán macerálták rendesen, itt meg csak max. a mellkasát hallgatja meg a doki és ennyi. Na mindegy, remélem majd azért előbb-utóbb hozzászokik és nem cirkuszol. He-he, majd mire megszokja, jön a 15 hós kötelező oltás és kezdődik minden elölről...
70,5 centit mért a védőnéni, a mérleg pedig 7530 grammot. Pillesúly. De nem mondták hogy kevés lenne, továbbra is teljesen arányos, jól néz ki, egészséges, minden a legnagyobb rendben. És ez a lényeg.
Újabb eseményről nem tudok beszámolni, néha ugyan már maga alá húzza térdelőtámaszból az egyik lábát, de még nem próbál felállni. Fogak száma még mindig kettő.
Mivel mindenhova eljut már, így muszáj volt legalább a konyhát elkerítenünk, úgyhogy a Nagy Svéd Bútoráruházban vettünk babarácsot, amit nem sikerült ugyan tökéletesen bepasszítani (a megadott minimum paramétereknél is kisebb ugyanis az ajtókeret, ez itthon derült ki), de még nekünk is kihívás nyitogatni, úgyhogy jó lesz.

Ezen kívül megleptem magunkat egy kis debreceni szuvenírrel, vettem egy fényképezőgépet. Csak egy egyszerű kis digitálisat, de legalább mostantól kicsit jobb képeket tudok majd készíteni. Esetleg majd karácsonyra megvesszük a tükörreflexeset. 

Ígértem múltkor egy sárgadinnyés videót, íme, búcsúzóul mára:

 


 Nem igazán ízlik neki. :-)




2012. július 20., péntek

Küzdelmeink

    Biztosan az volt a hiba, hogy még a reggeli kávém előtt történt ez.
Nem nagy eset, és mindennapos már, mondhatni hozzászoktam, hogy a pelenkázás mostanság nem egy egyszerű művelet. Eleinte ez így ment : gyerekről a tele pelus le, törlés, kenés, tiszta pelus fel és kész is.   
Most, hogy mászik, és menne már mindenhova, nagy erőkkel tudom csak ott tartani ahol éppen én szeretném, legyen az az etetőszék, az ölem - ha épp a körmét vágnám, vagy ez esetben a pelenkázóasztal.
Komoly bírkózásba fogunk ilyenkor, amit Beni nagyon élvez és jókat kacag, persze ilyenkor nekem is nehéz komolynak maradnom, és úgy fegyelmeznem (mit is akarom én még fegyelmezni, 9 hónapos...).
Mivel ma reggel sem egy szimpla pisis pelus cseréje volt a feladatom, hanem annál jóóóóóval tartalmasabb, ezért méginkább idegesített hogy izeg-mozog és forgolódik, alig tudtam már lefogni, szinte már lógott a bokájánál fogva, meg még a kezét is igyekeztem hozzáfogni, és akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy szó szerint dühös vagyok rá.

Még nagyon-nagyon az elején, mikor picike volt, és nagyon sokat kelt éjszaka, és sokat sírt, és én elmondhatatlanul kimerült voltam, akkor éreztem utoljára ilyet, amit persze rögtön meg is bántam, és tudtam hogy csak a fáradtság érezteti ezt velem, amúgy sosem akarnám bántani vagy ilyesmi, de feltételezem hogy ezekkel az érzésekkel nem voltam akkor egyedül. Sok anya gondolatai közt felsejlik akár csak egyetlen kósza pillanatra, hogy mondjuk kirakja az ajtó elé az ordító gyereket mert már nem bír vele és megbolondul, és ez csak egy nagyon lájtos verzió, sajnos van, aki ennél tovább is megy... De hagyjuk is ezt.

Én most annyit csináltam, hogy egy idegesebb "hát énvelem ezt te nem csinálod, gyerünk a csap alá" - mondattal kísérve kiviharzottam vele a fürdőszobába, és a csapnál egyszerűen lemostam az alfelét. Közben azért Gonoszanya énem ( nem tudtam hogy van ilyenem...) sugallt ilyesmit, hogy esetleg hideg vízzel kéne, hogy azért ne legyen már neki olyan jó, hogy langymeleg vízzel lögybölöm a sejhaját egy ilyen helytelenkedés után, de aztán végül nem csavartam el a meleg vizet.

Dolgunk itt még nem ért véget, mert ugye a tiszta pelust is valahogy rá kellett adjam, és mivel nem hidegvizeztem, így nem tanult a dologból. Akárhogy meg nem lehet egy ilyen pelenkát ráadni, mert plusz munkát nem akarok csinálni magamnak, hogy később a kifolyt cuccok miatt még moshassak is idő előtt, ezért általában igyekszem tökéletesen rápasszítani. Hason ez nem nagyon megy, meg ha mozog állandóan akkor sem, úgyhogy letettem a padlóra a kis zsámolya mellé, aminél újabban imád támaszkodva térdelni, és így varázsoltam végül bele a bugyorba. Plusz 10 perc ez így. Ráérek, nem arról van szó...

Probléma megoldva, de azért ez mégsem állapot, hogy minden alkalommal ilyen nehézkesen menjen ez... Komolyan mondom, már gyomoridegem van a pelenkázás gondolatától is, ha megérzem a levegőben hogy akció van, már összerándul a gyomrom, és nem az undortól. Abban reménykedem hogy ez csak valami átmeneti állapot, és ha már nem lesz neki akkora újdonság ez a nagyszerű mozgásfejlődés, egy kicsit leáll, legalább ezekre a pillanatokra, mikor dolgom van vele.

   Nem csak a pelenkázás ilyen küzdelmes, újabban az alvással is nehézségeink vannak. Úgy örültem, mikor nem is olyan régen, mintagyerek módjára este nyolc nulla nulla-kor bedobta a szunyát, és még ha nem is aludta végig ébredés nélkül az éjszakát, nem volt különösebb gond vele.

Most ha leteszem, mert álmos, csak fetreng, mászkál, feltámaszkodik, lehasal, gurul, közben vinnyog, sír, néha ordít. Én bemegyek, simi-cumi-tea-víz-cumi vissza, kicsit elbóbiskol, 5 perc múlva újra kezdi. Általában éjfél körül, de néha, ha felébred éjszaka, ugyanezt szoktunk eljátszani.
Na az ilyen éjszakák után a reggeli pelenkás kalandok nem annyira szórakoztatóak számomra.

Emellett imádom nézni ahogy szedi a kis végtagjait és teper előre, felfedezte már az egész lakást, semmi nem állíthatja meg. :-) Nagy kedvencei a villásdugók, a kábelek, meg a lebegő függöny. :-)

Ilyen kis huncut tud lenni, talán valamennyire látszik a képen az arckifejezése:





És ilyen nagyfiús már:




Legközelebb jövök még a sárgadinnyés videóval, de most tisztába kell tennem.......................





2012. július 12., csütörtök

A kánikulán túl

  
    Itt vagyunk, túléltük, hurrá. Nem mondom hogy könnyű volt, egy ideig most jó lenne, ha ilyen hüsi maradna az idő. A napi háromszori pancsival, sok csupaszkodással, vizes kendővel, meg a ventillátorral igyekeztem elviselhetőbbé tenni neki, úgy tűnt sikerült. Majdnem készítettem egy nagyon édes képet ahogy Apával kidőltek, és szundiznak a nagy melegben a nagyágyon, de úgyse tudtam volna megosztani mert erősen cenzúráznom kellett volna. Bár legalább Benin volt pelenka... :-)

    Időközben eldőlt, egyedül megyek Debrecenbe.  Tudom azért, hogy ez nem a világvége, és próbálom a létező összes pozitív gondolatot felhozni ezzel kapcsolatban. Például hogy jót tesz majd 3 átaludt éjszaka 9 hónap után, így kipihenten, újult erővel jövök haza hozzá.  Reggelizhetek-ebédelhetek-vacsorázhatok-kávézhatok nyugodtan, felnőtt emberekkel értelmesen kommunikálhatok, nem kell folyton leselkednem hogy hol van, mit csinál, miért van csendben, miért nincs csendben, és még biztos van egy pár ilyen. Tudom, ezek mellett ott van a hatalmas, "IGENÁMDEVISZONT", de most nem nagyon akarok azon filózni, mert belebolondulok... Igazából elképzelni sem tudom, milyen lesz, és remélem azért leszek annyira erős hogy ne bőgjek át minden éjszakát. Nagyon, rettenetesen fog hiányozni...

    Események:  amíg Anyuék nem voltak itthon, betörtek hozzájuk... Én vettem észre, mikor mentem fel pár csekkért, lefagytam, mikor rádöbbentem, hogy mi van. Szerencsére hatalmas értéket nem vittek el (nem találtak), amit a legjobban sajnál Anyu, az a laptopja, mert az összes óvodai munkája azon volt, és most a nagy részét újra kell alkotnia. Tudom, hogy nem semmi munka van bennük, mert egy jó részét még együtt csináltuk. Meg persze elvitték Apu és Öcsém egy-két értékes óráját, meg olyasmiket amik csillogtak-villogtak és értékesnek néztek ki, továbbá drágább italokat, sört a hűtőből, meg némi ruhát. Apu 60. szülinapjára egy digitális képkeretet kapott tőlünk, na annak is annyi. Egyébként az ablakon keresztül jöttek be, pedig nem lett nyitva hagyva, de aki nagyon be akar menni valahova, annak sikerül is...

   Legutóbbi bejegyzésemben említettem, hogy segítséggel tud már mászogatni Beni, na hát rögtön másnap ment már segítség nélkül is! Reggel még csak pár óvatos "lépés", délutánra egész jól belejött, estére meg már úgy tepert, mint aki mindig is ezt csinálta. Azóta meg már annyira megy, hogy mindig résen kell lennem.
Új korszak kezdődött. :-)

   A mai napon pedig betöltötte a 9. hónapot.
Kúszik, mászik, kapaszkodva feltápászkodik térdelő helyzetbe, amit ér rámol, lepakol. Ha odamászott a nagytükör elé, hangosan köszön a 'barátjának', magyaráz valamit, ad neki egy puszit és megy tovább. :-) Segít takarítani, ami még mindig azt jelenti, hogy felszedi azt a koszt, amit nekem nem sikerült. Elképesztően tud kacagni meg hahotázni olyan semmiségeken, hogy nekem is potyog tőle a könnyem. :-) Az étvágya a nagy melegben eléggé megcsappant, talán most egy picit jobb, de még mindig nem viszi túlzásba. Imádja ha valamelyikünk a nyakába veszi, nagyon aranyos olyankor, csak abban a szent pillanatban elkezdni pl. az én hajamat cibálni, de úgy, hogy már fáj, szóval nálam nem sokat van így. Harap, ahol ér, és ma már nem csak úgy szimplán rágcsálta a kezemet, hanem tépő mozdulattal együtt harapott bele! A reflexeimet vissza kell kicsit fognom, mert fáj ám ha ilyesmit csinál...

  A gyógytornán most nyári szünet van. Hááááááálaistennek... Ebben a kánikulában kimondottan nagy nyűg volt kimozdulni, pedig már a hordozót sem használtam, hanem nekivágtam az útnak babakocsival. Busszal nem gáz, mert többnyire alacsony padlós jár erre mifelénk. De a meleg mellé még az is gondot jelentett, hogy az utóbbi időben elég össze-vissza aludt meg ébredt, úgyhogy rendszerint mire már kelnie kellett volna hogy még ebédelni tudjon, na akkor aludt el. Mikor ébreszteni akartam, olyan volt mint egy rongybaba (ezt kihasználva csináltam egy pár homályos felvételt a fogacskáiról, és kutattam a többi után). Ebéd persze csak futtában, aztán ott meg nyüglődés, szóval örülök hogy egyelőre pihi van. A mászás, amire a legutóbbi alkalmakkor gyúrtunk, az megvan, szóval nincs egy szemernyi lemaradásunk sem. Jó, az ülést még majd szépítjük, hogy szálfaegyenes és stabil legyen, de mindössze ennyi házi feladatot kaptunk. Valamikor szeptember elején megyünk még egy pár alkalomra, aztán lesz a féléves kontroll, és remélem ennyi.
Nagyon szeretjük a Nelly nénit, de elég volt. :-)

   
   Csináltam egy mászós videót a telefonommal, de nem tudom hogy kell mozgó képeken cenzúrázni az illetlen részeket. :-) Úgyhogy ez megmarad nekem. De íme a kis fogai, amit a kóma alatt készítettem:





    És mivel úgy döntöttem, tud már ülni, ezért elővettük az etetőszéket is. Sokkal jobb ebben etetni mint a kis autós hordozóban, amiben szinte fekszik, de mivel úgysincs nyugton, így az utóbbi időben már kész kihívás volt belediktálni a kaját. És abban egy percre sem lehet egyedül hagyni, mert kimászik belőle, ami egy azonnali kanapéról leesést is jelent.
A kép csalóka, tényleg tud már ülni benne, csak itt épp előre dőlt (háta mögött a hintája, amibe ma úgy belerúgtam, hogy most sántikálok, de úgy tűnik nem tört el a lábujjam, csak veszettül fáj)



   Tényleg kéne már vennünk egy normális fényképezőgépet... Jobban mondva rá kéne szánnunk magunkat hogy végre megvegyük a hőn áhított tükörreflexes gépet, mert már hónapok óta halogatjuk, de olyan nagyon drágák... Lehet hogy veszünk egy "óccsóbbat", aztán majd meglátjuk. A telefonnál mondjuk minden jobb.

   Na most megyek, jegelem a lábujjamat.

 

2012. július 4., szerda

Párbeszéd

- Kicsim, mondd szépen, ANYA!

- Ö...

- Neeeem, nem "ö", hanem ANYA! AAAANYA! Mondjad szépen!

- Eö...

- AAAANYA

- Öööööö

- Annnyanya, annnyanya, AAAANYA, mondd!

- ... (rötyögés)

- Örvendeztesd meg Anyát, hát mondd ki szépen! ANYA! Nem olyan nehéz!

- Hjej!


   Itt vége szakad a beszélgetésnek, megragadja a kis rágókáját és tovagurul. Megunta.
Egyelőre nincs sikerélményem, de azért még nem keresek szakembert. Valószínűleg amilyen nagy igyekezettel próbálom tanítgatni erre, az első szava úgy is APA lesz.




Költözés

   Újabb lépés a nagyfiúvá válás útján.

   Döntöttem, és átköltöztettük a fiatalembert  a saját szobájába. Az első éjszaka szerintem nekem volt csak rossz, olyan volt, mintha nem is lett volna itthon, kicsit nyomasztott a dolog. Legszívesebben öt percenként átmentem volna hogy megnézzem jól van-e. Hozzátartozik ehhez, hogy váratlanul meglepte őt valami nyavaja, így pont a költözés napján 39 fokos lázzal küzdöttünk. (Mert a kánikulát úgy az igazi kihívás túlélni, ha van még egy kis nehezítés....) Mindenesetre úgy döntöttem, már nem csinálom vissza, marad a gyerekszobában.
Egyébként nem volt semmi gond, egyszer ébredt fel csak, kapott egy kis vizet és rögtön vissza is aludt, negyed nyolckor kelt legközelebb. Második nap este 11 felé tudott csak elaludni, nem ment le a láza kétféle gyógyszertől meg hűtőborogatástól sem, a foga marhára fájhatott neki, emellé egyszer kelt, és hatkor már fent volt. Harmadik nap már fél tizenegykor elaludt, úgy, hogy előtte lementünk sétálni egy kicsit hogy lenyugodjon, mert már nem bírtam vele, annyira nyűgös volt. Szokásos egyszeri ébredés éjszaka, majd reggel hatkor ébresztő. Persze azért nem indul ám rögtön ilyen korán a napunk, mert adok neki enni és visszaalszik, meg én is vele, így van hogy fél tízkor kelünk csak. Nem a legszerencsésebb a napirendünk szempontjából, de ezek most ilyen napok, túl kell élni, vége lesz egyszer. Remélem fogyókúra nem lesz a dologból, mert enni most alig eszik, csak a folyadék megy. Hát így állunk.


  Egyébként meg sülünk a zsírunkban. Én mondjuk nem panaszkodom, mert így, hogy nem megyünk sehová, nem tud felforrni az agyvizem, és egész jól elvegetálok itthon. Apa úton van egész nap, a kocsiban nincs klíma, úgyhogy ha hazajön, magára köti a ventillátort és küzd az életben maradásért. Beninek az előszobában felállítottam egy mini-pancsit, őt abban hűtöm kétszer-háromszor egy nap.





    És mint a mellékelt ábra mutatja, azt hiszem kijelenthetem, hogy végre ülni is tud. Nem is tudok konkrét napot mondani, hogy mióta, mert valahogy olyan észrevétlenül tanulta ezt meg, eleinte én támasztottam, aztán néha elengedtem, és így maradt. Most már bármikor, ha leteszem, meg is marad úgy. De még nem elég stabil, és elég könnyen hátra vágódik, úgyhogy azért még van mit tökéletesíteni rajta. Magától viszont még nem ül fel, sem oldalfekvésből, sem négykézlábazásból. Úgyhogy ha jobban belegondolok, ez még nem igazi...

  Mászni még segítséggel tud csak, ezt itthon kell gyakorolnunk, de szépen halad. Ha nem siet, egész jó ritmusban haladunk, szépen váltogatja kezét-lábát, sokszor csak úgy ott a kezem, de konrtétan tolni-rakni a lábát nem kell. Ha siet, akkor orra bukás van. :-)

  Alig pár nap, és betölti a kilenc hónapot. Még szervezés-tárgyalás alatt áll a dolog, de lehet hogy életében először, ennyi idősen, pár napra nélkülöznie kell engem, amíg én Debrecenbe utazom a kórussal. Eredetileg úgy volt, hogy Anyu kísér minket, és amíg próbán meg fellépésen vagyok, vigyáz rá, de most úgy tűnik meggondolta magát és jobbnak látja, ha inkább itthon marad vele. Merthogy az mindenkinek jobb. Hát nem tudom, kicsit bizonytalan vagyok, négy nap az most nekem rengetegnek tűnik, ugyanakkor meg egy esetleg éppen fogzó, síró-ordító-nyűgös gyerek gondolom senkinek nem hiányzik ott (csak nekem...). Én meg nem szeretném magam rosszul érezni amiatt, amiért elmegyek egy nemzetközi kórusversenyre négy napra... Csak az írjon, aki megnyugtat hogy emiatt nem vagyok rossz anya! 

  Végezetül itt egy rövid kacagós videó, a minőség elég tré, mert telefonnal készítettem tegnap pancsi közben, de a hang a lényeg. :-) (Apa fürdet, és spricceli ki a vizet a kiskacsából)



  

2012. június 29., péntek

Mozgásban

   Vége a nyugodt életnek. Akartam, de minek??? Most aztán indulhat a négykézláb felfedezés nekem is, hogy mi lehet útban, veszélyes magasságban, hol vannak éles sarkok, kiálló bútordarabok, lepottyant könnyen szájba vehető apróságok és a többi. Komolyan mondom, nekem nehezebb ezeket megtalálni, gyermekemet az ilyen dolgok mágnesként vonzzák és rögtön kiszúr mindent.

    - a padló résébe beszorult két centis papírfecnit
    - a lepedő szélére pottyant 4 mm-es fekete szöszgalacsint (gondolom zokniból, vagy fogalmam sincs miből)
    - a lapát alatt megbújó pókot (láttam hogy menekült, aztán mielőtt Beni megfogta és megette volna kipateroltam - najó, agyonütöttem. Utálom a pókokat).

Ahogy észrevesz valami számára nagyon érdekeset, elképesztő gyorsasággal rástartol. Szerencsére még nem olyan gyors ahhoz, hogy ha én is résen vagyok, ne tudjak közbe lépni. De egy percre sem hagyhatom felügyelet nélkül. Semmi nincs biztonságban:

   - bármi amit leejtek a földre, és elgurul
   - felmosóvödör
   - porszívócső
   - partvis lapáttal

    Itt megjegyezném, hogy ezekből is látszik, hogy rendesen van nálunk takarítva. De rá kell jöjjek, hogy egy lakás sosem lehet elég tiszta. A gyerek ruhája estére mindenféleképpen szürkébe hajlik és tele van szösszel, kosszal, a nyakán a redőben megül a szmötyi, mert állandóan izzad a nagy munkában és ragad rá minden.
(Hú de gáz, lehet hogy ezeket nem kellett volna leírnom, most aztán az jön le ebből, hogy tiszta retek a nappali, de higgyétek el, porszívózni és felmosni is szoktam, és mégis! Bárki feljöhet megnézni rutinellenőrzés céljából. De itt most csak a tisztaságról beszélek, a rendet azt hagyjuk... Meg azért a polcokon sem tanácsos ujjakat végig húzni. De akinek nem tetszene, az esetleg segíthet! :-))


  Lassan egyébként el is felejtem már, mit akartam még Salzburggal kapcsolatban írni. Igazság szerint pár képre vadászom, amin jól látszik hogy milyen pazar helyen volt a mulatság, meg hogy milyen elegáns volt a vacsi (nem a mi szokásos újházis-sültes tálas-töltöttkáposztás-pálinkás menünk, és nem is a degeszrezabálós mennyiségben), meg előtte a kis elő-nyamik. Beni is jóízűen fogyasztotta a rizottót barna mártással (itthon nem eszi a rizst azóta se), meg az almát a rétesemből, ivott pohárból, mert nem volt épp más (és persze azóta sem teszi ezt itthon), sőt, hajlandó volt vizet is inni mert épp elfogyott a teája. Elücsörgött a szálloda éttermének az etetőszékében, pedig igazándiból nem is tudott még ülni, szóval sok meglepiben volt részünk. Na le is írtam, ez volt a lényeg, csak most rövidítettem.


   Múlt hétvégén megmártóztunk a Balcsiban! Nem készültem nagy pancsira, mert azt hittem a hideg vizet nem szereti, de zokszó nélkül jött be velem a 25 fokos vízbe, és nagyokat pacsált a hátam mögött. Később bevittem már a kis felfújható babaúsztatót is, és azzal lubickolt egy jó 20 percet.
Nem, sajnos nincs erről kép... :-(((((( még mindig nem vettük meg az új fényképezőgépet, a telefonnal meg eszünkbe se jutott készíteni. De valószínűleg nem is nagyon látszott volna azon semmi. Hát mindegy, jó bénák voltunk, de emiatt idén mindenképpen kell még mennünk.

   Mindjárt negyedéjfél. Egyszerűen képtelen vagyok időben ágyba kerülni, pedig most még meg is éheztem, úgyhogy valami vacsit még kerítenem kell. De úgyis éjfél körül kelni fog, újabban ez a módi. Vagy vissza sikerül rögtön altatni egy kis teával-vízzel, vagy egy ideig megy a nyöszörgés, meg a félálomban vergődés, amikor pisszenni sem lehet, meg lehetőség szerint még levegőt venni se, mert akkor rögtön felébred. Azt hiszem itt az idő áttenni őt a saját szobájába. Ma egyébként egész nap azon voltam hogy valami rendet varázsoljak ott, mert jelenleg semmire nem hasonlít, de még sehogy sem áll.
A foga miatt egyébként nem alszik nyugodtan, most ha jól látom, egyszerre több is jön. Gyógyszerrel még nem avatkoztam be, remélem nem lesz rá szükség.


   Hú, most már nagyon éhes vagyok, úgyhogy ennyit mára.
   Holnap indul az igazi kánikula, még nem tudom, mi lesz velünk. Séta biztos nem lesz, a kispancsit felállítom a nappali közepén, és remélem nem ég le a ventillátor az egész napos használattól.

Örülnék, ha legalább pár fokot tévednének a meteorológusok...







2012. június 15., péntek

Mit tud egy nyolc hónapos baba?


Még nem ez a bejegyzés következne, mert a salzburgi-sztorit nem fejeztem be, de ennek a témának most van aktualitása (felmerült egy társaságban).

   Minden anyuka megfogadja magában és aztán később többször hangosan is kimondja, hogy ő bizony nem fogja mások gyerekéhez hasonlítani az övét, mert úgyis minden gyerek eltérő ütemben fejlődik, nem kell a szakkönyvek alapján méricskélni a képességeit, türelemmel kell lenni.

   Kezet fel, aki mégis bele esik/esett ebbe a hibába. Csak bátran, én is felteszem.

   Ha az anyukának van egy társasága ahová eljár, vagy akikkel bármilyen módon tartja a kapcsolatot (babás társaságra gondolok persze), óhatatlanul is előjönnek olyan témák, amikkel finoman rezgetni lehet a lécet.
Ha túljutottunk a döbbeneten, hogy míg az én gyerekem még csak éppen átfordult egyik oldaláról a másikra és most egyelőre ezt gyakorolja, úgyhogy egy darabig még nem lép tovább, addig másnak az ugyanilyen korú gyereke már lassan egyedül lépcsőzik, akkor azért legtöbbünkön eluralkodik valami pánik-féle, és elkezdünk kutatásokat végezni, hogy rendben van-e ez így, nem kéne beavatkozni? Vagy ha az én gyerekem még csak értelmetlenül gagyog és brümmög, másé meg már értelmesnek vélt szavakat mondogat, vajon csak legyintsek, vagy azonnal keressek egy logopédust?

  Ha rögtön hangot adunk a kétségeinknek, hallhatunk esetleg némi lesajnáló vigasztalást, és bár a mondat, miszerint "majd menni fog neki is, ne aggódj,  nem minden gyerek halad egyformán ezekben a dolgokban" teljesen helyt álló és igaz, mégsem mindegy kitől, mikor, hogyan hallja az ember.
Nagyon nehéz ám okosnak lenni ebben a kérdésben. Hol lépi át az ember az egyszerű tényközlést, és csap át a beszélgetés dicsekvésbe, überelésbe? Egyáltalán, baj-e, ha az ember dicsekszik a gyereke képességeivel? Hiszen teljesen helyénvaló, hogy büszkék vagyunk arra, amit a babánk már tud, és miért kéne ezt magunkban tartani? A gondolkodásmódon kéne változtatni? És ha igen, a beszélőnek, vagy a hallgatónak?

   Na de mit is kéne tudnia egy X hónapos babának? Nem idézek sehonnan, mert tele a net mindenféle tudománnyal, meg van ezer meg egy féle szakkönyv, amik minimális eltéréssel, de ugyanazokat írják.
   Bármelyiket is olvassa az ember, szerencsére elég tág időintervallumokat adnak meg, hogy ne kelljen rögtön pánikolni és szakorvosi segítséget kérni, ha a pontos hónapfordulón még ezt vagy azt nem produkálja a gyermek.

   Idősebb emberek, akikkel néha találkozunk, mindig meg vannak döbbenve hogy nahát, még csak 8 hónapos, de már.... (nem írom le, de amúgy bagatell képességekről van szó), és sokáig nem is értettem hogy miért olyan különleges ez, én már szinte kevésnek is tartom, hol élnek ezek hogy ilyenekre csodálkoznak rá?
   Aztán egy-két személy elmondta, hogy az ő idejükben egy egy éves gyereknél jónak számított az, amiket a mai 6-7 hónaposok már produkálnak.  -???

   Hogy is van ez? Illetve hogy lehet ez?

  Én hiszek abban, hogy igenis vannak agyon fejlesztett gyerekek. Mert ki tudja miért, túlzottak lettek az elvárásaink velük kapcsolatban. Szerencsére ma már lehetőség van arra, hogy az anyuka 3 évig semmivel ne foglalkozzon, csak a gyerekével. Régen ez nem volt így, 6 hét letelt, gyermekágy vége, nyomás a gyárba vissza a szalag mellé. Senki nem volt aki ez idő alatt  Dr. W, Dr. S. vagy akárki útmutatói alapján órákat foglalkozott a gyerekkel, tornáztatta, fejlesztette a képességeit. Készségfejlesztő játékok tömkelegei sem voltak, sem járássegítő, vagy bébikomp, rugós hinta, beszélő maci, (ezekkel  könnyű csodagyereket nevelni) a kölyök magától jött rá összefüggésekre, és bizony, úgy lassabban ment. Nem szavaltak nekik egész nap mondókákat, mert nem volt rá idő. Ott, ahol volt még 3 nagyobb testvér, plusz a két műszak, biztosan nem tudott órákat a legkisebbel foglalkozni az anyuka. És mégsem hiszem, hogy hátrányos helyzetéből adódóan később problémái lettek (vagy legalábbis nem ezek miatt), feltételezem hogy ha nem is 8 hónaposan, de két évesen már biztosan szaladt ugyanúgy, mint a többi. És senki nem aggódott ezen, senkit nem érdekelt.

  Nem azt mondom, hogy aki a gyerekével foglalkozik, az rosszul teszi, sőt! Mert jó, örömmel tesszük, de csak addig hasznos és jó ez, amíg nem lesz kényszeres, csak azért hogy a gyerek teljesítményét növeljük-ezáltal persze magunkat fényezve, mert lássuk be, a mi büszkeségünk még egyik gyereket sem tette mások által szerethetőbbé, előrébb valóvá, egyedül nekünk számít, hogy majd elő tudunk-e rukkolni valakinek ezekkel a megfelelő pillanatban. A gyerekek nem érzik rosszul magukat egymás társaságában, ha látják hogy a kis haverjuk már ül, de 'banyeg, én meg még nem tudok, mekkora égés'.

   A kórházban volt egy anyuka, akinek a gyereke az égési osztályon feküdt, 10 hónaposan. A sok gyógytornától már annyira ügyes volt, hogy egy óvatlan pillanatban magára rántotta a forró kávéval teli kancsót, a magas asztalról.  Valami piti dolog miatt tanácsolták anyukának hogy járjanak, aztán annyira jól sikerült, hogy 10 hónaposan már túl sok mindenre volt képes. Ez még nem lett volna baj, csak anyuka sem gondolta, hogy egy ilyen korú gyermek képes lenne ilyesmire, ezért nem volt talán elég óvatos. Példa:  egy újszülött csecsemő esetében senki nem gondol arra, hogy egy váratlan pillanatban tesz 5 fordulatot és belenyúl a konnektorba.
10 hónaposan NEM KELL szaladnia, még járnia sem, ha mégis ezt teszi, persze nem baj, de NEM KELL aggódni, ha nem csinálja. Ezzel gondolom mindenki tisztában van, csak azért megemlítem.

   A másik érdekes dolog ezzel kapcsolatban, a hiperaktivitás. Úgy tűnik, az előzőekhez semmi köze, de megmagyarázom. Anyukám egy szakmai előadással készült valami értekezletre a közelmúltban, melynek témája a nehezen kezelhető gyermekek voltak. Az egyik dián írt a hiperaktív szülőkről. Azokról, akik ki tudja miért, időt, energiát és pénzt nem spórolva heti minimum 18 alkalommal viszik valami különórára a gyereket már csecsemőkora óta. Úszás, művészi torna, karate, hegedű, balett, sakk szakkör, foci, végtelen a sor. Szükség van erre? Ha igen, kinek? Csoda-e, ha a gyerek túlpörög, nem tud csak úgy létezni és magától fejlődni, kotorászni unalmában a homokban vagy sárban, elszöszmötölni a játékaival, és állandóan foglalkozni kell vele, mert ezek után azt igényli? Miért kell annyi szervezett program, és vajon rossz-e az a szülő, aki anyagi okok miatt, vagy csak egyszerűen elvből nem viszi ilyesmikre a gyerekét? Kívülről úgy néz ki, mintha nagyívben tenne a gyereke testi-szellemi fejlődésére, holott egyszerűen csak hagyja hogy maguktól menjenek a dolgok.

  Mi is járunk tornázni, bár ennek szükségességéről már nem vagyok annyira meggyőződve. Akkoriban azt tanácsolták a szakik hogy járjunk, én meg nem álltam ellen. Lehet hogy csak a fülemet befogva és a világtól elvonulva ki kellett volna várnom türelemmel, hogy maguktól történjenek a dolgok.
Kezdő voltam.

  Ennyit gondolatébresztőnek. Semmiben nem kell ám egyetérteni. :-)






2012. június 8., péntek

Összefoglaló

Az elmúlt hetek eseményeiről, melyben szó lesz egy átaludt keresztelőről, egy salzburgi esküvőről ahová rendőri kísérettel érkeztünk, mozgásfejlődésünk újabb mérföldköveiről, valamint egy hatod fogacskáról

 

    Talán mindez egy bejegyzésben el sem fér majd. Kezdem a végével, azaz a kis fogacskával, hiszen időrendben az volt előbb, de innentől majd mindent végigkísér (úgy egy évig? nem is tudom).
Nagyon vártam, írtam már korábban is hogy egyre lestem a kis ínyét minden nap, hogy van-e már valami, aztán mikor mentünk május 18-án Temerinbe, a kocsiban észrevettem valami furcsát, persze rögtön tudtam hogy az már egy fogacska lesz. :-) Kiörvendtem magam, teljes eufóriában voltam egy napig, boldog-boldogtalannak ezzel dicsekedtem, aztán olyannyira természetessé vált, hogy most már nem is tudom, mi ezen olyan nagy dolog... Növekszik szépen, már lehet hogy nem is egyhatoda van kint hanem több is. És a másik is megindult mellette, úgyhogy hamarosan már nem lesz olyan komikus a gyerek azzal az egy fogacskájával, a kettő mégiscsak jobban mutat. Fényképet nem enged, gondolom majd a végén, mikor már elkészült a nagy mű. Igaza is van.
    Eddig ugye minden nyűgöt a fogzásra fogtam, persze ezek szerint nem alaptalanul, de most már sokkal nyilvánvalóbbak a tünetek az áttörés előtt, úgyhogy be kell lássam, néha tényleg csak mezei hisztiről van szó ha nem bír magával. Vagy marad az időjárás, a Hold aktuális állása, Napkitörések és még egy pár dolog. Még mindig jóbaba amúgy. Imádom.
   
    Egy héttel a temerini kiruccanásunk után megtartottuk a keresztelőt is. Mivel a délutáni alvásidő környékén történt, ahogy vártam is, elszundikált Messzipapa karjaiban. Amikor Keresztapu átvette, arra se ébredt fel, se a különféle homlokjelölésekre, vagy a keresztvízre, de még arra se, hogy megtörölgettem a buksiját. A leges-legvégén, talán épp az utolsó 'Ámen'-re nyitotta ki a szemét, picit megijedt, mert nem látott rögtön, volt kis hüppögés, de aztán mikor átvettem már minden rendben volt. Gyönyörű időnk volt aznap, a templom kertjében tartottunk egy kis süti-rágcsa-üditős összejövetelt a rokonoknak, barátoknak. Sajnos Messzimamáéknak és a keresztszülőknek már menniük is kellett aznap haza Temerinbe, így nem tölthettünk sok időt együtt.

    Alighogy kipihentük a keresztelőt, indultunk Salzburgba mulatni egyet, Apa másod unokatestvére ment férjhez. Utólag elismerem, merész vállalkozás volt ez az út. Abból indultam ki, hogy ha Temerinbe utazunk, az út háromnegyedét át szokta aludni, gondoltam majd itt is így lesz, persze nem a háromnegyedét vártam el tőle, de mondjuk azért úgy 3 órácskában reménykedtem. A 8 órás úton Benikém kétszer aludt fél órát, összesen nagyjából két órát játszott/elvolt, ha jól emlékszem háromszor álltunk meg talán 10 percekre, a fennmaradó időben meg a ráncaimat és ősz hajszálaim számát növelte, rombolta a hallásomat, és facsargatta a szívemet, de hát az autópályán nem vehettem ki az ülésből...
   Ahogy sorra hagytuk el a mindenféle berg-eket és burg-okat és közeledtünk Salzburg felé, úgy mutatott egyre kevesebb fokot a hőmérő. Ha jól emlékszem, 12 foknál nem ment lejjebb. Én ugyebár itthon a kánikulában pakoltam: lenge nyári ruha, szandál, vékony lenvászon nadrág és ing Apának, biztos ami biztos alapon rábeszéltem hogy azért az öltönyét és egy farmert tegyük el (pulcsi kimaradt....) és azért magamnak is betettem két vékonyka kardigánt, meg a nem épp esküvői, de azért egy elegánsabb hosszabb szárú-ujjú garnitúrát. A gyerekkel nem volt gond, neki évszaktól és időjárástól függetlenül mindig mindenből pakolok.
   Lényeg a lényeg, vicces látvány lehettünk, ahogy a 12 fokba megérkeztünk, rövidnadrágban és pólóban, nem tudom nem ezt figyelték-e a rendőrök és kezdtek el követni minket... :-) Kóvályogtunk Salzburg belvárosában, mert sehogy se találtuk az utcát ahová meg kellett volna érkeznünk, nem tudtuk kiolvasni a cirkalmas betűket az utcanév táblákon, aztán Apa gondolt egyet és behajtott egy utcába hogy kiálljon a forgalomból és alaposabban át tudja tekinteni a térképét. Mikor fordult volna meg, elállta az utunkat egy sima mezei fekete autó, magamban el is kezdtem szidni hogy hogy hajthatott be ilyen hülyén hogy majd ne férjünk ki, aztán észrevettem a tetején a villogót, bár épp nem villogott. Kiszállt egy nő meg egy férfi, akkor már tudtuk hogy rendőrök. Végül csak egy egyszerű közúti ellenőrzés volt (de lehet hogy azért tűntünk fel mert össze-vissza tekeregtünk a főúton, külföldi rendszámmal ráadásul).
    A kommunikáció érdekes volt, mert én nem beszélek németül, Apa se nagyon, esetleg pár szót, angolul a másodperc töredéke alatt elfelejtettem zavaromban, viszont ezzel egyidőben előjött az addig még előttem is rejtett (pár szavas) szerb tudásom, ami abban a helyzetben teljesen haszontalan volt. Azért valahogy elmagyaráztuk, hogy tulajdonképpen mi egy bizonyos utcát keresünk, rokonokhoz jöttük, vasárnap megyünk is haza. 8 órája vagyunk úton, és Budapestről jöttünk. Ekkor már este negyed 11 felé járt az idő, a gyerek már extra mód nyűgös volt, és erősen bűzlött, úgyhogy engedélyt kértem hogy kicseréljem a pelenkáját, ami alatt a rendőrhölgy megcsodálta, eközben meg a társa inkább a saját térképén megnézte az utcát amit kerestünk, a mi googlemap-ről nyomtatott verziónkkal ugyanis sehogy se boldogult. Végül aztán útnak indultunk, meg is találtuk az utcát, de itt meg a házszám okozott némi fejtörést, mert nem találtuk azt ami nekünk kellett. Mikor pedig visszafordultunk, megint ott voltak és elmagyarázták hogy vagy ott megállunk is átgyalogolunk, mert a 4-es szám a park túlsó felén van, vagy kövessük őket és elvezetnek oda. Ez utóbbit választottuk, úgyhogy így esett, hogy rendőri kísérettel végül célba értünk, nem kellett tovább virrasztani az örömszülőknek és a menyasszonynak, éjfél körül pedig ágyba is kerültünk a kicsivel odébb lévő kis hotelben.

  Az esküvő pazar volt, bár mi nem tudtunk 100%-osan jelen lenni, emiatt aztán egyetlen fényképes bizonyítékunk sincs az ifjú párral...  A 11-órás polgári szertartásra nem mentünk, csak a délutáni templomira, de végül is az egész napot mászkálással töltöttük, hogy nyugton legyen. Persze egy ilyen utazás után nem várhattuk el, hogy még a másnapot is csendben-nyugalomban töltse a gyerek, egész nap a babakocsiban, miközben fogzik, csupa idegen arc veszi körül és szól a hangos zene, szóval a lehetőségekhez képest azért jól éreztük magunkat, de este 10-kor már haza kellett mennünk, mert nem bírtunk vele. Másnap aztán indultunk is haza, szerencsére visszafelé kétszer két órát aludt, és viszonylag kevés sírással megúsztuk a dolgot.

   Eddig tartott most a rövidke szabadságom, felébredt a drágám és ha jól látom egy hatalmas vizes folt éktelenkedik a nadrágján, ez pedig egyet jelenthet csak...

  Még majd folytatom az élmény-beszámolót, van még mit mesélni.