Mozgásban

   Vége a nyugodt életnek. Akartam, de minek??? Most aztán indulhat a négykézláb felfedezés nekem is, hogy mi lehet útban, veszélyes magasságban, hol vannak éles sarkok, kiálló bútordarabok, lepottyant könnyen szájba vehető apróságok és a többi. Komolyan mondom, nekem nehezebb ezeket megtalálni, gyermekemet az ilyen dolgok mágnesként vonzzák és rögtön kiszúr mindent.

    - a padló résébe beszorult két centis papírfecnit
    - a lepedő szélére pottyant 4 mm-es fekete szöszgalacsint (gondolom zokniból, vagy fogalmam sincs miből)
    - a lapát alatt megbújó pókot (láttam hogy menekült, aztán mielőtt Beni megfogta és megette volna kipateroltam - najó, agyonütöttem. Utálom a pókokat).

Ahogy észrevesz valami számára nagyon érdekeset, elképesztő gyorsasággal rástartol. Szerencsére még nem olyan gyors ahhoz, hogy ha én is résen vagyok, ne tudjak közbe lépni. De egy percre sem hagyhatom felügyelet nélkül. Semmi nincs biztonságban:

   - bármi amit leejtek a földre, és elgurul
   - felmosóvödör
   - porszívócső
   - partvis lapáttal

    Itt megjegyezném, hogy ezekből is látszik, hogy rendesen van nálunk takarítva. De rá kell jöjjek, hogy egy lakás sosem lehet elég tiszta. A gyerek ruhája estére mindenféleképpen szürkébe hajlik és tele van szösszel, kosszal, a nyakán a redőben megül a szmötyi, mert állandóan izzad a nagy munkában és ragad rá minden.
(Hú de gáz, lehet hogy ezeket nem kellett volna leírnom, most aztán az jön le ebből, hogy tiszta retek a nappali, de higgyétek el, porszívózni és felmosni is szoktam, és mégis! Bárki feljöhet megnézni rutinellenőrzés céljából. De itt most csak a tisztaságról beszélek, a rendet azt hagyjuk... Meg azért a polcokon sem tanácsos ujjakat végig húzni. De akinek nem tetszene, az esetleg segíthet! :-))


  Lassan egyébként el is felejtem már, mit akartam még Salzburggal kapcsolatban írni. Igazság szerint pár képre vadászom, amin jól látszik hogy milyen pazar helyen volt a mulatság, meg hogy milyen elegáns volt a vacsi (nem a mi szokásos újházis-sültes tálas-töltöttkáposztás-pálinkás menünk, és nem is a degeszrezabálós mennyiségben), meg előtte a kis elő-nyamik. Beni is jóízűen fogyasztotta a rizottót barna mártással (itthon nem eszi a rizst azóta se), meg az almát a rétesemből, ivott pohárból, mert nem volt épp más (és persze azóta sem teszi ezt itthon), sőt, hajlandó volt vizet is inni mert épp elfogyott a teája. Elücsörgött a szálloda éttermének az etetőszékében, pedig igazándiból nem is tudott még ülni, szóval sok meglepiben volt részünk. Na le is írtam, ez volt a lényeg, csak most rövidítettem.


   Múlt hétvégén megmártóztunk a Balcsiban! Nem készültem nagy pancsira, mert azt hittem a hideg vizet nem szereti, de zokszó nélkül jött be velem a 25 fokos vízbe, és nagyokat pacsált a hátam mögött. Később bevittem már a kis felfújható babaúsztatót is, és azzal lubickolt egy jó 20 percet.
Nem, sajnos nincs erről kép... :-(((((( még mindig nem vettük meg az új fényképezőgépet, a telefonnal meg eszünkbe se jutott készíteni. De valószínűleg nem is nagyon látszott volna azon semmi. Hát mindegy, jó bénák voltunk, de emiatt idén mindenképpen kell még mennünk.

   Mindjárt negyedéjfél. Egyszerűen képtelen vagyok időben ágyba kerülni, pedig most még meg is éheztem, úgyhogy valami vacsit még kerítenem kell. De úgyis éjfél körül kelni fog, újabban ez a módi. Vagy vissza sikerül rögtön altatni egy kis teával-vízzel, vagy egy ideig megy a nyöszörgés, meg a félálomban vergődés, amikor pisszenni sem lehet, meg lehetőség szerint még levegőt venni se, mert akkor rögtön felébred. Azt hiszem itt az idő áttenni őt a saját szobájába. Ma egyébként egész nap azon voltam hogy valami rendet varázsoljak ott, mert jelenleg semmire nem hasonlít, de még sehogy sem áll.
A foga miatt egyébként nem alszik nyugodtan, most ha jól látom, egyszerre több is jön. Gyógyszerrel még nem avatkoztam be, remélem nem lesz rá szükség.


   Hú, most már nagyon éhes vagyok, úgyhogy ennyit mára.
   Holnap indul az igazi kánikula, még nem tudom, mi lesz velünk. Séta biztos nem lesz, a kispancsit felállítom a nappali közepén, és remélem nem ég le a ventillátor az egész napos használattól.

Örülnék, ha legalább pár fokot tévednének a meteorológusok...

Mit tud egy nyolc hónapos baba?

Még nem ez a bejegyzés következne, mert a salzburgi-sztorit nem fejeztem be, de ennek a témának most van aktualitása (felmerült egy társaságban).

   Minden anyuka megfogadja magában és aztán később többször hangosan is kimondja, hogy ő bizony nem fogja mások gyerekéhez hasonlítani az övét, mert úgyis minden gyerek eltérő ütemben fejlődik, nem kell a szakkönyvek alapján méricskélni a képességeit, türelemmel kell lenni.

   Kezet fel, aki mégis bele esik/esett ebbe a hibába. Csak bátran, én is felteszem.

   Ha az anyukának van egy társasága ahová eljár, vagy akikkel bármilyen módon tartja a kapcsolatot (babás társaságra gondolok persze), óhatatlanul is előjönnek olyan témák, amikkel finoman rezgetni lehet a lécet.
Ha túljutottunk a döbbeneten, hogy míg az én gyerekem még csak éppen átfordult egyik oldaláról a másikra és most egyelőre ezt gyakorolja, úgyhogy egy darabig még nem lép tovább, addig másnak az ugyanilyen korú gyereke már lassan egyedül lépcsőzik, akkor azért legtöbbünkön eluralkodik valami pánik-féle, és elkezdünk kutatásokat végezni, hogy rendben van-e ez így, nem kéne beavatkozni? Vagy ha az én gyerekem még csak értelmetlenül gagyog és brümmög, másé meg már értelmesnek vélt szavakat mondogat, vajon csak legyintsek, vagy azonnal keressek egy logopédust?

  Ha rögtön hangot adunk a kétségeinknek, hallhatunk esetleg némi lesajnáló vigasztalást, és bár a mondat, miszerint "majd menni fog neki is, ne aggódj,  nem minden gyerek halad egyformán ezekben a dolgokban" teljesen helyt álló és igaz, mégsem mindegy kitől, mikor, hogyan hallja az ember.
Nagyon nehéz ám okosnak lenni ebben a kérdésben. Hol lépi át az ember az egyszerű tényközlést, és csap át a beszélgetés dicsekvésbe, überelésbe? Egyáltalán, baj-e, ha az ember dicsekszik a gyereke képességeivel? Hiszen teljesen helyénvaló, hogy büszkék vagyunk arra, amit a babánk már tud, és miért kéne ezt magunkban tartani? A gondolkodásmódon kéne változtatni? És ha igen, a beszélőnek, vagy a hallgatónak?

   Na de mit is kéne tudnia egy X hónapos babának? Nem idézek sehonnan, mert tele a net mindenféle tudománnyal, meg van ezer meg egy féle szakkönyv, amik minimális eltéréssel, de ugyanazokat írják.
   Bármelyiket is olvassa az ember, szerencsére elég tág időintervallumokat adnak meg, hogy ne kelljen rögtön pánikolni és szakorvosi segítséget kérni, ha a pontos hónapfordulón még ezt vagy azt nem produkálja a gyermek.

   Idősebb emberek, akikkel néha találkozunk, mindig meg vannak döbbenve hogy nahát, még csak 8 hónapos, de már.... (nem írom le, de amúgy bagatell képességekről van szó), és sokáig nem is értettem hogy miért olyan különleges ez, én már szinte kevésnek is tartom, hol élnek ezek hogy ilyenekre csodálkoznak rá?
   Aztán egy-két személy elmondta, hogy az ő idejükben egy egy éves gyereknél jónak számított az, amiket a mai 6-7 hónaposok már produkálnak.  -???

   Hogy is van ez? Illetve hogy lehet ez?

  Én hiszek abban, hogy igenis vannak agyon fejlesztett gyerekek. Mert ki tudja miért, túlzottak lettek az elvárásaink velük kapcsolatban. Szerencsére ma már lehetőség van arra, hogy az anyuka 3 évig semmivel ne foglalkozzon, csak a gyerekével. Régen ez nem volt így, 6 hét letelt, gyermekágy vége, nyomás a gyárba vissza a szalag mellé. Senki nem volt aki ez idő alatt  Dr. W, Dr. S. vagy akárki útmutatói alapján órákat foglalkozott a gyerekkel, tornáztatta, fejlesztette a képességeit. Készségfejlesztő játékok tömkelegei sem voltak, sem járássegítő, vagy bébikomp, rugós hinta, beszélő maci, (ezekkel  könnyű csodagyereket nevelni) a kölyök magától jött rá összefüggésekre, és bizony, úgy lassabban ment. Nem szavaltak nekik egész nap mondókákat, mert nem volt rá idő. Ott, ahol volt még 3 nagyobb testvér, plusz a két műszak, biztosan nem tudott órákat a legkisebbel foglalkozni az anyuka. És mégsem hiszem, hogy hátrányos helyzetéből adódóan később problémái lettek (vagy legalábbis nem ezek miatt), feltételezem hogy ha nem is 8 hónaposan, de két évesen már biztosan szaladt ugyanúgy, mint a többi. És senki nem aggódott ezen, senkit nem érdekelt.

  Nem azt mondom, hogy aki a gyerekével foglalkozik, az rosszul teszi, sőt! Mert jó, örömmel tesszük, de csak addig hasznos és jó ez, amíg nem lesz kényszeres, csak azért hogy a gyerek teljesítményét növeljük-ezáltal persze magunkat fényezve, mert lássuk be, a mi büszkeségünk még egyik gyereket sem tette mások által szerethetőbbé, előrébb valóvá, egyedül nekünk számít, hogy majd elő tudunk-e rukkolni valakinek ezekkel a megfelelő pillanatban. A gyerekek nem érzik rosszul magukat egymás társaságában, ha látják hogy a kis haverjuk már ül, de 'banyeg, én meg még nem tudok, mekkora égés'.

   A kórházban volt egy anyuka, akinek a gyereke az égési osztályon feküdt, 10 hónaposan. A sok gyógytornától már annyira ügyes volt, hogy egy óvatlan pillanatban magára rántotta a forró kávéval teli kancsót, a magas asztalról.  Valami piti dolog miatt tanácsolták anyukának hogy járjanak, aztán annyira jól sikerült, hogy 10 hónaposan már túl sok mindenre volt képes. Ez még nem lett volna baj, csak anyuka sem gondolta, hogy egy ilyen korú gyermek képes lenne ilyesmire, ezért nem volt talán elég óvatos. Példa:  egy újszülött csecsemő esetében senki nem gondol arra, hogy egy váratlan pillanatban tesz 5 fordulatot és belenyúl a konnektorba.
10 hónaposan NEM KELL szaladnia, még járnia sem, ha mégis ezt teszi, persze nem baj, de NEM KELL aggódni, ha nem csinálja. Ezzel gondolom mindenki tisztában van, csak azért megemlítem.

   A másik érdekes dolog ezzel kapcsolatban, a hiperaktivitás. Úgy tűnik, az előzőekhez semmi köze, de megmagyarázom. Anyukám egy szakmai előadással készült valami értekezletre a közelmúltban, melynek témája a nehezen kezelhető gyermekek voltak. Az egyik dián írt a hiperaktív szülőkről. Azokról, akik ki tudja miért, időt, energiát és pénzt nem spórolva heti minimum 18 alkalommal viszik valami különórára a gyereket már csecsemőkora óta. Úszás, művészi torna, karate, hegedű, balett, sakk szakkör, foci, végtelen a sor. Szükség van erre? Ha igen, kinek? Csoda-e, ha a gyerek túlpörög, nem tud csak úgy létezni és magától fejlődni, kotorászni unalmában a homokban vagy sárban, elszöszmötölni a játékaival, és állandóan foglalkozni kell vele, mert ezek után azt igényli? Miért kell annyi szervezett program, és vajon rossz-e az a szülő, aki anyagi okok miatt, vagy csak egyszerűen elvből nem viszi ilyesmikre a gyerekét? Kívülről úgy néz ki, mintha nagyívben tenne a gyereke testi-szellemi fejlődésére, holott egyszerűen csak hagyja hogy maguktól menjenek a dolgok.

  Mi is járunk tornázni, bár ennek szükségességéről már nem vagyok annyira meggyőződve. Akkoriban azt tanácsolták a szakik hogy járjunk, én meg nem álltam ellen. Lehet hogy csak a fülemet befogva és a világtól elvonulva ki kellett volna várnom türelemmel, hogy maguktól történjenek a dolgok.
Kezdő voltam.

  Ennyit gondolatébresztőnek. Semmiben nem kell ám egyetérteni. :-)

Összefoglaló

Az elmúlt hetek eseményeiről, melyben szó lesz egy átaludt keresztelőről, egy salzburgi esküvőről ahová rendőri kísérettel érkeztünk, mozgásfejlődésünk újabb mérföldköveiről, valamint egy hatod fogacskáról

 

    Talán mindez egy bejegyzésben el sem fér majd. Kezdem a végével, azaz a kis fogacskával, hiszen időrendben az volt előbb, de innentől majd mindent végigkísér (úgy egy évig? nem is tudom).
Nagyon vártam, írtam már korábban is hogy egyre lestem a kis ínyét minden nap, hogy van-e már valami, aztán mikor mentünk május 18-án Temerinbe, a kocsiban észrevettem valami furcsát, persze rögtön tudtam hogy az már egy fogacska lesz. :-) Kiörvendtem magam, teljes eufóriában voltam egy napig, boldog-boldogtalannak ezzel dicsekedtem, aztán olyannyira természetessé vált, hogy most már nem is tudom, mi ezen olyan nagy dolog... Növekszik szépen, már lehet hogy nem is egyhatoda van kint hanem több is. És a másik is megindult mellette, úgyhogy hamarosan már nem lesz olyan komikus a gyerek azzal az egy fogacskájával, a kettő mégiscsak jobban mutat. Fényképet nem enged, gondolom majd a végén, mikor már elkészült a nagy mű. Igaza is van.
    Eddig ugye minden nyűgöt a fogzásra fogtam, persze ezek szerint nem alaptalanul, de most már sokkal nyilvánvalóbbak a tünetek az áttörés előtt, úgyhogy be kell lássam, néha tényleg csak mezei hisztiről van szó ha nem bír magával. Vagy marad az időjárás, a Hold aktuális állása, Napkitörések és még egy pár dolog. Még mindig jóbaba amúgy. Imádom.
   
    Egy héttel a temerini kiruccanásunk után megtartottuk a keresztelőt is. Mivel a délutáni alvásidő környékén történt, ahogy vártam is, elszundikált Messzipapa karjaiban. Amikor Keresztapu átvette, arra se ébredt fel, se a különféle homlokjelölésekre, vagy a keresztvízre, de még arra se, hogy megtörölgettem a buksiját. A leges-legvégén, talán épp az utolsó 'Ámen'-re nyitotta ki a szemét, picit megijedt, mert nem látott rögtön, volt kis hüppögés, de aztán mikor átvettem már minden rendben volt. Gyönyörű időnk volt aznap, a templom kertjében tartottunk egy kis süti-rágcsa-üditős összejövetelt a rokonoknak, barátoknak. Sajnos Messzimamáéknak és a keresztszülőknek már menniük is kellett aznap haza Temerinbe, így nem tölthettünk sok időt együtt.

    Alighogy kipihentük a keresztelőt, indultunk Salzburgba mulatni egyet, Apa másod unokatestvére ment férjhez. Utólag elismerem, merész vállalkozás volt ez az út. Abból indultam ki, hogy ha Temerinbe utazunk, az út háromnegyedét át szokta aludni, gondoltam majd itt is így lesz, persze nem a háromnegyedét vártam el tőle, de mondjuk azért úgy 3 órácskában reménykedtem. A 8 órás úton Benikém kétszer aludt fél órát, összesen nagyjából két órát játszott/elvolt, ha jól emlékszem háromszor álltunk meg talán 10 percekre, a fennmaradó időben meg a ráncaimat és ősz hajszálaim számát növelte, rombolta a hallásomat, és facsargatta a szívemet, de hát az autópályán nem vehettem ki az ülésből...
   Ahogy sorra hagytuk el a mindenféle berg-eket és burg-okat és közeledtünk Salzburg felé, úgy mutatott egyre kevesebb fokot a hőmérő. Ha jól emlékszem, 12 foknál nem ment lejjebb. Én ugyebár itthon a kánikulában pakoltam: lenge nyári ruha, szandál, vékony lenvászon nadrág és ing Apának, biztos ami biztos alapon rábeszéltem hogy azért az öltönyét és egy farmert tegyük el (pulcsi kimaradt....) és azért magamnak is betettem két vékonyka kardigánt, meg a nem épp esküvői, de azért egy elegánsabb hosszabb szárú-ujjú garnitúrát. A gyerekkel nem volt gond, neki évszaktól és időjárástól függetlenül mindig mindenből pakolok.
   Lényeg a lényeg, vicces látvány lehettünk, ahogy a 12 fokba megérkeztünk, rövidnadrágban és pólóban, nem tudom nem ezt figyelték-e a rendőrök és kezdtek el követni minket... :-) Kóvályogtunk Salzburg belvárosában, mert sehogy se találtuk az utcát ahová meg kellett volna érkeznünk, nem tudtuk kiolvasni a cirkalmas betűket az utcanév táblákon, aztán Apa gondolt egyet és behajtott egy utcába hogy kiálljon a forgalomból és alaposabban át tudja tekinteni a térképét. Mikor fordult volna meg, elállta az utunkat egy sima mezei fekete autó, magamban el is kezdtem szidni hogy hogy hajthatott be ilyen hülyén hogy majd ne férjünk ki, aztán észrevettem a tetején a villogót, bár épp nem villogott. Kiszállt egy nő meg egy férfi, akkor már tudtuk hogy rendőrök. Végül csak egy egyszerű közúti ellenőrzés volt (de lehet hogy azért tűntünk fel mert össze-vissza tekeregtünk a főúton, külföldi rendszámmal ráadásul).
    A kommunikáció érdekes volt, mert én nem beszélek németül, Apa se nagyon, esetleg pár szót, angolul a másodperc töredéke alatt elfelejtettem zavaromban, viszont ezzel egyidőben előjött az addig még előttem is rejtett (pár szavas) szerb tudásom, ami abban a helyzetben teljesen haszontalan volt. Azért valahogy elmagyaráztuk, hogy tulajdonképpen mi egy bizonyos utcát keresünk, rokonokhoz jöttük, vasárnap megyünk is haza. 8 órája vagyunk úton, és Budapestről jöttünk. Ekkor már este negyed 11 felé járt az idő, a gyerek már extra mód nyűgös volt, és erősen bűzlött, úgyhogy engedélyt kértem hogy kicseréljem a pelenkáját, ami alatt a rendőrhölgy megcsodálta, eközben meg a társa inkább a saját térképén megnézte az utcát amit kerestünk, a mi googlemap-ről nyomtatott verziónkkal ugyanis sehogy se boldogult. Végül aztán útnak indultunk, meg is találtuk az utcát, de itt meg a házszám okozott némi fejtörést, mert nem találtuk azt ami nekünk kellett. Mikor pedig visszafordultunk, megint ott voltak és elmagyarázták hogy vagy ott megállunk is átgyalogolunk, mert a 4-es szám a park túlsó felén van, vagy kövessük őket és elvezetnek oda. Ez utóbbit választottuk, úgyhogy így esett, hogy rendőri kísérettel végül célba értünk, nem kellett tovább virrasztani az örömszülőknek és a menyasszonynak, éjfél körül pedig ágyba is kerültünk a kicsivel odébb lévő kis hotelben.

  Az esküvő pazar volt, bár mi nem tudtunk 100%-osan jelen lenni, emiatt aztán egyetlen fényképes bizonyítékunk sincs az ifjú párral...  A 11-órás polgári szertartásra nem mentünk, csak a délutáni templomira, de végül is az egész napot mászkálással töltöttük, hogy nyugton legyen. Persze egy ilyen utazás után nem várhattuk el, hogy még a másnapot is csendben-nyugalomban töltse a gyerek, egész nap a babakocsiban, miközben fogzik, csupa idegen arc veszi körül és szól a hangos zene, szóval a lehetőségekhez képest azért jól éreztük magunkat, de este 10-kor már haza kellett mennünk, mert nem bírtunk vele. Másnap aztán indultunk is haza, szerencsére visszafelé kétszer két órát aludt, és viszonylag kevés sírással megúsztuk a dolgot.

   Eddig tartott most a rövidke szabadságom, felébredt a drágám és ha jól látom egy hatalmas vizes folt éktelenkedik a nadrágján, ez pedig egyet jelenthet csak...

  Még majd folytatom az élmény-beszámolót, van még mit mesélni.