Mikor még csak szoktattam magam a nemalvás gondolatához, az éjszakai ébredések számát már akkor is kizárólag 0 és 1 között tartottam elfogadhatónak.
Nálunk ugyebár semmi nem úgy működik, ahogy tervezem, vagy ahogy a könyvek írják, úgyhogy sajnos kezdettől fogva kettőről indul a számláló... Egy hónap után még mindig reménykedtem, a harmadik hónap közepére azonban már szinte lemondtam arról, hogy a gyermekem megtanulja, hogy az éjszaka alvásra való. De még mindig tud meglepetéseket okozni! :-)
Tegnap este kilenc körül evett utoljára, és éjszaka úgy fél négy tájékán nyösszent fel először! Mikor ránéztem az órára, még félálomban próbáltam egy gyors fejszámolást végezni, és szinte könnybe lábadt a szemem, mikor rádöbbentem, hogy közel hét órát aludt egyhuzamban! Először, amióta e világra pottyant.
Én természetesen megint nem feküdtem le időben, így lemaradtam egy "maratoni" alvásról, de olyan boldoggá tett a dolog, hogy csak valamikor napközben jutott eszembe bosszankodni ezen.
Ééééés, most is itt ülök, alvás helyett, de még hátra van a vacsi, most sül. Apa alkotott valamit.
Kicsit félve nézek a ma éjszaka elé, mert nem indult túl nyugodtan, egy bő háromnegyed órás ordítás után sikerült csak megnyugodnia Beninek. Nem sokat evett, nem tudom meddig tart ki... Lehet, hogy korai az ünneplés.
Tegnap voltunk védőnéninél, 5190-et mutatott a mérleg, a mérőszalag meg 60,5 centit. Teljesen arányos, a fejlődési görbén az alsó határérték felett mozog, nem kapkodja el. :-)
Most is jól látszott, hogy hason fekve hátracsapja a kezeit és nem támaszkodik, úgyhogy hétfőn kérünk beutalót a gyógytornászhoz. A héten nem tudom, hogy eljutunk-e, csütörtök délután meg már utazunk Temerinbe. De gondolom nem vagyunk elkésve a tornával, hátha addig még meg is gondolja magát. Szeretem, ha meglep... :-)
Egyre többet gagyog, meg "beszélget", és jókat tud kacagni is, rém egyszerű dolgokon. :-) De pl. másnap, vagy csak egy óra múlva már nem annyira érdekes a dolog. Mindig valami újat kell kitalálnunk. :-)
Ma a "sipi-sapi" gyors ismételgetése vált be, miután a korábbi "hapci" (de inkább "...pci!") már uncsi volt. Még nincs meg a sláger. :-)
2012. január 28., szombat
2012. január 25., szerda
Hordozás és egyebek
Tegnap nem bírtam már ellenállni, és ahogy lehetett, fb meg blog helyett inkább lefeküdtem aludni... :-) Így legalább volt egy szűken mért 4 órám egyhuzamban. Ez talán a második alkalom volt az elmúlt három és fél hónapban. Számomra is meglepő, hogy még ennyivel is beérem! Aki jól ismer az tudja, hogy nálam az alvás mennyire központi szerepet tölt(ött) be. Egyszer majd eljön az az ünnepélyes nap, mikor először aluszkálja át az éjszakát Beni... Minden nap úgy fekszem le, hogy hátha ma... :-)
A hordozásról akartam egyébként írni tegnap.
Mindössze egy erre vonatkozó szakirodalmat olvastam el még anno, de az is meggyőzött arról, hogy ez egy nagyon szép és hasznos dolog. Nem mellesleg praktikus is. Nagyon tetszett, még mikor csak másnál láttam ezt, és eldöntöttem hogy én is hordozni fogok. Azt írják, minden baba szereti, és viszonylag könnyű elsajátítani a kötési technikákat is.
Nos, itt is bebizonyosodott, hogy az én gyermekem nem egy szakkönyvi minta alapján készült... Egyelőre próbálunk közös nevezőre jutni az ügyben.
Nagy csalódás volt, mikor az első kendős próbálkozásunk nem egész két perc alatt kudarcba fulladt. Aztán gondoltam, nem rögtön a gyerekben keresem a hibát, hanem átgondolom, vajon jól kötöttem-e meg a kendőt, nem volt-e túl szoros, vagy laza, és arra a következtetésre jutottam, hogy túl picike ő még ehhez a nagy kendőhöz, várok még pár hetet. És valóban, a két percet ki tudtuk tolni már majdnem ötre... :-) Aztán megint két hét múlva már szinte el is szundikált benne, de még így is max. 10 percig tudtam bent tartani.
Nagy gyakorlatom nincs a kendő megkötésében, leginkább elméletben tudom a dolgokat, és emiatt be kell valljam, elég macerás számomra... Így hát addig is, amíg nem javítok a kötés szintidején, vettem egy kengurut, hogy egyáltalán szokja a gyerek a hordozást. Ha nem tetszik neki, rögtön kikapom, és beletenni is gyorsabb, egyszerűbb. Egyszer-egyszer jöhet közben a kendő, aztán szép lassan majd átszoktatom abba. Ez a terv, nem tudom sikeres lesz-e...
Persze nem tudom, nem ez is rólam szól-e már inkább, hogy teljesüljön a vágyam, hogy én is hordozhassak. Holott lehet, hogy pont az én gyerekem a százból egy, aki nem szereti... Na majd kiderül.
Elhatároztam, hogy elviszem egy gyógytornászhoz, hogy nézzen rá. Zsani ajánlotta az övékét, Samu fiánál bevált. Beninek konkrétan semmi olyan gondja nincs, ami miatt szüksége lenne rá, legalábbis védőnő vagy doki nem javasolta még, de én mégis nyugodtabb lennék, ha egy szakember rápillantana. Nem igazán szeret hason lenni, bár ebben kivételesen nem egyedi, mert sok baba nem szeret, de a többség aztán kénytelen megadni magát és meg is szokja. Nála ez is nehezebben megy. És bár emelgeti már picit a buksiját, de nem nagyon segít a kezével, hanem inkább mindig hátrafelé evez vele, főleg a jobbal. Támaszkodni egyáltalán nem akar.
Elmegyünk, legfeljebb azt mondják hogy minden a legnagyobb rendben, én megnyugszom és végre tényleg nem fogom más gyerekéhez hasonlítani az enyémet... :-)
A személyi igazolványa még mindig nem érkezett meg, elvileg a héten kéne. Február első hétvégéjén tervezünk utazni Temerinbe, legkésőbb azon a héten itt kellene lennie. Kíváncsi vagyok, hogy felhozza-e a postás a negyedikre, vagy megint csak az értesítőt találom majd a postaládában. Rendszerint ezt csinálja, van mikor nem is csönget. Egy múltkori ügy miatt már be is panaszoltam az ügyfélszolgálatnál. Meglepő módon még válaszoltak is. Sűrű bocsánatkérések közepette nagyon sajnálták hogy csalódtam a szolgáltatásban, szóltak a kézbesítőnek hogy körültekintőbben járjon el, és ezentúl figyelemmel kísérik a munkáját. Azt nem tudom, hogy ebből mi igaz, mindenesetre kedves, hogy egyáltalán reagáltak. Csak remélni tudom, hogy nem gyalázza meg majd valahogy a leveleinket ezután bosszúból...
Még mindig nem tettem fel ide képet, de ígérem, hamarosan pótolom! :-)
A hordozásról akartam egyébként írni tegnap.
Mindössze egy erre vonatkozó szakirodalmat olvastam el még anno, de az is meggyőzött arról, hogy ez egy nagyon szép és hasznos dolog. Nem mellesleg praktikus is. Nagyon tetszett, még mikor csak másnál láttam ezt, és eldöntöttem hogy én is hordozni fogok. Azt írják, minden baba szereti, és viszonylag könnyű elsajátítani a kötési technikákat is.
Nos, itt is bebizonyosodott, hogy az én gyermekem nem egy szakkönyvi minta alapján készült... Egyelőre próbálunk közös nevezőre jutni az ügyben.
Nagy csalódás volt, mikor az első kendős próbálkozásunk nem egész két perc alatt kudarcba fulladt. Aztán gondoltam, nem rögtön a gyerekben keresem a hibát, hanem átgondolom, vajon jól kötöttem-e meg a kendőt, nem volt-e túl szoros, vagy laza, és arra a következtetésre jutottam, hogy túl picike ő még ehhez a nagy kendőhöz, várok még pár hetet. És valóban, a két percet ki tudtuk tolni már majdnem ötre... :-) Aztán megint két hét múlva már szinte el is szundikált benne, de még így is max. 10 percig tudtam bent tartani.
Nagy gyakorlatom nincs a kendő megkötésében, leginkább elméletben tudom a dolgokat, és emiatt be kell valljam, elég macerás számomra... Így hát addig is, amíg nem javítok a kötés szintidején, vettem egy kengurut, hogy egyáltalán szokja a gyerek a hordozást. Ha nem tetszik neki, rögtön kikapom, és beletenni is gyorsabb, egyszerűbb. Egyszer-egyszer jöhet közben a kendő, aztán szép lassan majd átszoktatom abba. Ez a terv, nem tudom sikeres lesz-e...
Persze nem tudom, nem ez is rólam szól-e már inkább, hogy teljesüljön a vágyam, hogy én is hordozhassak. Holott lehet, hogy pont az én gyerekem a százból egy, aki nem szereti... Na majd kiderül.
Elhatároztam, hogy elviszem egy gyógytornászhoz, hogy nézzen rá. Zsani ajánlotta az övékét, Samu fiánál bevált. Beninek konkrétan semmi olyan gondja nincs, ami miatt szüksége lenne rá, legalábbis védőnő vagy doki nem javasolta még, de én mégis nyugodtabb lennék, ha egy szakember rápillantana. Nem igazán szeret hason lenni, bár ebben kivételesen nem egyedi, mert sok baba nem szeret, de a többség aztán kénytelen megadni magát és meg is szokja. Nála ez is nehezebben megy. És bár emelgeti már picit a buksiját, de nem nagyon segít a kezével, hanem inkább mindig hátrafelé evez vele, főleg a jobbal. Támaszkodni egyáltalán nem akar.
Elmegyünk, legfeljebb azt mondják hogy minden a legnagyobb rendben, én megnyugszom és végre tényleg nem fogom más gyerekéhez hasonlítani az enyémet... :-)
A személyi igazolványa még mindig nem érkezett meg, elvileg a héten kéne. Február első hétvégéjén tervezünk utazni Temerinbe, legkésőbb azon a héten itt kellene lennie. Kíváncsi vagyok, hogy felhozza-e a postás a negyedikre, vagy megint csak az értesítőt találom majd a postaládában. Rendszerint ezt csinálja, van mikor nem is csönget. Egy múltkori ügy miatt már be is panaszoltam az ügyfélszolgálatnál. Meglepő módon még válaszoltak is. Sűrű bocsánatkérések közepette nagyon sajnálták hogy csalódtam a szolgáltatásban, szóltak a kézbesítőnek hogy körültekintőbben járjon el, és ezentúl figyelemmel kísérik a munkáját. Azt nem tudom, hogy ebből mi igaz, mindenesetre kedves, hogy egyáltalán reagáltak. Csak remélni tudom, hogy nem gyalázza meg majd valahogy a leveleinket ezután bosszúból...
Még mindig nem tettem fel ide képet, de ígérem, hamarosan pótolom! :-)
2012. január 23., hétfő
Mert nem vagyunk egyformák
Amióta csak az eszemet tudom, mindig azt hallgattam, hogy mennyire hasonlítok Anyura. Eleinte csak külsőleg, aztán meg a természetünket is hasonlónak találták (mindennek van alapja egyébként, aki ismer minket, az tudja). Épp ezért úgy gondoltam, hogy rám ugyanazok vonatkoznak majd a terhesség és szülés kapcsán, mint rá. Nehéz terhesség sok rosszulléttel, könnyű szülés, hektónyi tej. A természet nagyot csavart a dolgon... :-) Ez már a várandósságom során kiderült, úgyhogy nem is mertem remélni semmit a szüléssel kapcsolatban. A későbbiekre akkor még nem is gondoltam.
Ha jól számoltam, három alkalommal voltam mélyponton a szoptatással kapcsolatban eddig. Minden friss anyukának központi téma ez, vagyis én úgy gondolom, hogy az. Lehet, hogy valaki nem agyal rajta ennyit.
Úgy hittem, hogy ez a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga, megy magától, mert így vagyunk kitalálva. Én és a gyerek is. Hát mit mondjak, nagy csalódás volt, mikor döcögve indult, és meg kell mondjam, azóta sem megy olajozottan.
A fő problémát inkább az okozta, hogy emiatt lelkiismeret furdalásom volt, nem is egy alkalommal. Az első "krízis" után fejlődtem annyit, hogy már nem igazán érdekelt mások véleménye, vagy legalábbis nem hagytam, hogy lelkileg befolyásoljon. Na nem mintha bárkinek is meg kellett volna felelnem, hiszen nem tartoztam beszámolási kötelezettséggel az etetéseket illetően senkinek, és kritikát sem kaptam, de mégis... Mivel eleinte főleg olyan anyukák vettek körül akiknek ez nagyon ment, kicsit szégyelltem hogy nekem nehézségeim akadnak. Tudom, tudom, ezen sokan átesnek... Kitartással lehet javítani a helyzeten, majd beletanulunk, fejben dől el, ne edd magad rajta - sokat hallgattam. El is hittem, sőt, én magam is bátorítottam mást, aki nem tudott kizárólagosan szoptatni, és tápszert is adott. Hovatovább, olyannal is találkoztam aztán, aki már le is mondott teljesen a dologról, és csak tápszerrel eteti a csemetéjét. És meg kell mondjam, ugyanolyan édes baba az is. :-) Nincs ráírva a homlokára hogy mit kap.
Aztán rájöttem, hogy bele kell törődnöm: idevágó szakirodalom ide vagy oda, igenis van, hogy valakinek nincs annyi teje, hogy kizárólag azt kapja a babája. Isten látja lelkem, amit lehetett, kipróbáltam a teáktól kezdve az alkoholmentes sörön át az óránkénti etetésig, mindent. Nem adtam fel eddig, minden mélypont után volt egy "na csak még ezt kipróbálom, hátha"- újabb esély a dolognak. Annyival már jobb a helyzet, hogy nem idegeskedem, megköszönöm mások jó tanácsát az ügyre vonatkozóan, még meg is fogadom és kipróbálom, de nem vagyok hajlandó szégyellni magam csak azért, mert én így lettem összerakva. Van egy pont ami után már belefásul az ember a dologba, na odáig nem szeretnék eljutni, mert akkor az egyenlő a teljes feladással.
Az utolsó ilyen "esélyt" egy teakeveréknek adtam, itthon kellett összeállítani egy csomó különböző gyógyfűből. 4 napba telt míg mindent megkaptam hozzá, most az iszom már két napja, lekopogom, úgy tűnik, ennek tényleg van némi tejserkentő hatása! :-) A "némi" még mindig nem elég, de átmenetileg javított a kedélyállapotomon, a következő krízisig... :-)
Egyébként rengeteg segítséget kaptam ahhoz is, hogy ezt a helyzetet fel tudjam dolgozni. Olyanoktól, akikről nem is hittem, hogy hasonló cipőben járnak! Végülis megegyeztünk abban, hogy a gyerek nem éhezhet, így amennyi tej van azt megkapja, ameddig lehet, a (szerencsére viszonylag kevés) hiányzó mennyiség meg ha tetszik, ha nem, tápika... Na így állunk mi az etetéssel... A gyerek egyébként él és virul, egészséges mint a makk, és nem reklamál hogy kap tápszert is.
Ma szót fogadtam magamnak, és lementünk sétálni. Jó nagyot kerültünk, közben jót dumcsiztunk Zsanival, végre valahára összejött a találka. Holnap folyt. köv... :-) Remélem az idő is engedi ( nem rinyálok ám, de tényleg nem jó pl. az erős szél, és esővédőm sincs a babakocsihoz).
Apa hajnalban indul Németországba, csütörtökön jön csak haza. Addig elleszünk valahogy kettecskén, majd lehet hogy átjön Anyu is. Vagy mi megyünk át. Szerencsére nem lakik messze, kényelmes, laza sétatempóval úgy kettő perc... :-)
Ha jól számoltam, három alkalommal voltam mélyponton a szoptatással kapcsolatban eddig. Minden friss anyukának központi téma ez, vagyis én úgy gondolom, hogy az. Lehet, hogy valaki nem agyal rajta ennyit.
Úgy hittem, hogy ez a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga, megy magától, mert így vagyunk kitalálva. Én és a gyerek is. Hát mit mondjak, nagy csalódás volt, mikor döcögve indult, és meg kell mondjam, azóta sem megy olajozottan.
A fő problémát inkább az okozta, hogy emiatt lelkiismeret furdalásom volt, nem is egy alkalommal. Az első "krízis" után fejlődtem annyit, hogy már nem igazán érdekelt mások véleménye, vagy legalábbis nem hagytam, hogy lelkileg befolyásoljon. Na nem mintha bárkinek is meg kellett volna felelnem, hiszen nem tartoztam beszámolási kötelezettséggel az etetéseket illetően senkinek, és kritikát sem kaptam, de mégis... Mivel eleinte főleg olyan anyukák vettek körül akiknek ez nagyon ment, kicsit szégyelltem hogy nekem nehézségeim akadnak. Tudom, tudom, ezen sokan átesnek... Kitartással lehet javítani a helyzeten, majd beletanulunk, fejben dől el, ne edd magad rajta - sokat hallgattam. El is hittem, sőt, én magam is bátorítottam mást, aki nem tudott kizárólagosan szoptatni, és tápszert is adott. Hovatovább, olyannal is találkoztam aztán, aki már le is mondott teljesen a dologról, és csak tápszerrel eteti a csemetéjét. És meg kell mondjam, ugyanolyan édes baba az is. :-) Nincs ráírva a homlokára hogy mit kap.
Aztán rájöttem, hogy bele kell törődnöm: idevágó szakirodalom ide vagy oda, igenis van, hogy valakinek nincs annyi teje, hogy kizárólag azt kapja a babája. Isten látja lelkem, amit lehetett, kipróbáltam a teáktól kezdve az alkoholmentes sörön át az óránkénti etetésig, mindent. Nem adtam fel eddig, minden mélypont után volt egy "na csak még ezt kipróbálom, hátha"- újabb esély a dolognak. Annyival már jobb a helyzet, hogy nem idegeskedem, megköszönöm mások jó tanácsát az ügyre vonatkozóan, még meg is fogadom és kipróbálom, de nem vagyok hajlandó szégyellni magam csak azért, mert én így lettem összerakva. Van egy pont ami után már belefásul az ember a dologba, na odáig nem szeretnék eljutni, mert akkor az egyenlő a teljes feladással.
Az utolsó ilyen "esélyt" egy teakeveréknek adtam, itthon kellett összeállítani egy csomó különböző gyógyfűből. 4 napba telt míg mindent megkaptam hozzá, most az iszom már két napja, lekopogom, úgy tűnik, ennek tényleg van némi tejserkentő hatása! :-) A "némi" még mindig nem elég, de átmenetileg javított a kedélyállapotomon, a következő krízisig... :-)
Egyébként rengeteg segítséget kaptam ahhoz is, hogy ezt a helyzetet fel tudjam dolgozni. Olyanoktól, akikről nem is hittem, hogy hasonló cipőben járnak! Végülis megegyeztünk abban, hogy a gyerek nem éhezhet, így amennyi tej van azt megkapja, ameddig lehet, a (szerencsére viszonylag kevés) hiányzó mennyiség meg ha tetszik, ha nem, tápika... Na így állunk mi az etetéssel... A gyerek egyébként él és virul, egészséges mint a makk, és nem reklamál hogy kap tápszert is.
Ma szót fogadtam magamnak, és lementünk sétálni. Jó nagyot kerültünk, közben jót dumcsiztunk Zsanival, végre valahára összejött a találka. Holnap folyt. köv... :-) Remélem az idő is engedi ( nem rinyálok ám, de tényleg nem jó pl. az erős szél, és esővédőm sincs a babakocsihoz).
Apa hajnalban indul Németországba, csütörtökön jön csak haza. Addig elleszünk valahogy kettecskén, majd lehet hogy átjön Anyu is. Vagy mi megyünk át. Szerencsére nem lakik messze, kényelmes, laza sétatempóval úgy kettő perc... :-)
2012. január 22., vasárnap
Minden kezdet nehéz
Például ennek a bejegyzésnek is három napja álltam neki, és az egész blog-dolog is nagyjából egy hónapja készülődött... Nade akkor start... :-)
Remek gondolataim szoktak támadni az éjjeli etetések közben, mindig sajnálom hogy rögtön nincs annyi erőm leírni őket, reggelre a javát már el is felejtem. Az is lehet, hogy akkor tulajdonképpen alfában vagyok még, és azért tudok olyan frappáns mondatokat szerkeszteni és brilliánsan fogalmazni.
Ki tudja, de a lényeg, hogy ezért is gondoltam, nekilátok ennek a nagyon trendi blog írásnak, így legalább naprakész információkkal tudok szolgálni távoli ismerőseimnek, rokonaimnak is. Meg akikkel ritkán találkozom (és ez ugye most méginkább így van). Merthogy azért sok babás dolgot terveztem ide, elvégre három és fél hónapja erről szól az életem... :-)
Azt nem ígérem, hogy a naprakészség tényleg naponta megírt bejegyzéseket jelent majd, de igyekszem.
Kellenek a motivációk az életembe mostanság, mert nagyon eltunyultam... Egyes számú lehet pl. az írás. Mondjuk nem terveztem a csekélyke szabadidőmet a gép előtt tölteni hosszú órákkal, amíg naplót írok, de talán hasznomra válik ha megoszthatom gondolataimat másokkal. Érdekes lesz majd visszaolvasni később...
A szabadidő egy részébe meg ha tetszik, ha nem, bele kell férnie a sétáknak! Naponta le kell menni, de ha lehet, nem csak a boltig... Ez a kettes számú. Ez ma egy komoly elhatározásom volt, ragyogó napsütésben gondoltam ezt ki, aztán estére meg tessék... Szakad az eső. De nem baj, ha egy kicsit is jó idő lesz, hívom a sétapartnereket és indulás! Szerencsére akadnak, eddig három anyuka van akivel csatangolhatunk, igaz az egyikkel még csak 5 percet beszéltem a rendelőben, és ő ajánlkozott, csak számot cseréltünk gyorsan. :-) Szegényke, el tudom képzelni, hogy ki lehet éhezve a társaságra, teljesen megértem.
Judit barátnőmmel már voltunk kétszer, Zsanit meg épp holnap akarnám hívni, mert eddig csak véletlenszerűen futottunk össze. De nagyon remélem, hogy tényleg jó lesz az idő! Ami csak annyit jelent, hogy ne essen és ne legyen orkán erejű szél. Na, máris keresem a kifogásokat... :-D Igen, ellustultam... Meg úgy agyilag is.
Azt nem állítom, hogy pezsgő társasági életet éltem gyermekem születése előtt, de még ahhoz képest is igen egyhangúan telnek a napjaim, jobbára egész nap egyedül itthon Benivel. Azelőtt heti kétszer jártam kórusba, ez nagyon hiányzik... De talán hamarosan megint elkezdem, legalább heti egyszer. Kezd már kialakulni valami napi rutin-féle az etetéseknél is, és ennyit talán Apa is kibír.
Borzasztóan hiányzik a társaság! Konkrétan a kórus, de úgy általában véve is. Annak nagyon örülök, hogy legalább a séták erejéig találkozhatok másokkal és jót dumcsizhatunk. Végre sikerült a múltkor eljutnom a baba-mama körbe is, bearanyozta a hetem... :-) Szóval legszebb ideje kicsit visszatérni az életbe.
Nem lesz már olyan mint a régi, csak más. De nem is baj ez, így van jól. Csak meg kell szokni, dehát minden kezdet nehéz... :-)
Remek gondolataim szoktak támadni az éjjeli etetések közben, mindig sajnálom hogy rögtön nincs annyi erőm leírni őket, reggelre a javát már el is felejtem. Az is lehet, hogy akkor tulajdonképpen alfában vagyok még, és azért tudok olyan frappáns mondatokat szerkeszteni és brilliánsan fogalmazni.
Ki tudja, de a lényeg, hogy ezért is gondoltam, nekilátok ennek a nagyon trendi blog írásnak, így legalább naprakész információkkal tudok szolgálni távoli ismerőseimnek, rokonaimnak is. Meg akikkel ritkán találkozom (és ez ugye most méginkább így van). Merthogy azért sok babás dolgot terveztem ide, elvégre három és fél hónapja erről szól az életem... :-)
Azt nem ígérem, hogy a naprakészség tényleg naponta megírt bejegyzéseket jelent majd, de igyekszem.
Kellenek a motivációk az életembe mostanság, mert nagyon eltunyultam... Egyes számú lehet pl. az írás. Mondjuk nem terveztem a csekélyke szabadidőmet a gép előtt tölteni hosszú órákkal, amíg naplót írok, de talán hasznomra válik ha megoszthatom gondolataimat másokkal. Érdekes lesz majd visszaolvasni később...
A szabadidő egy részébe meg ha tetszik, ha nem, bele kell férnie a sétáknak! Naponta le kell menni, de ha lehet, nem csak a boltig... Ez a kettes számú. Ez ma egy komoly elhatározásom volt, ragyogó napsütésben gondoltam ezt ki, aztán estére meg tessék... Szakad az eső. De nem baj, ha egy kicsit is jó idő lesz, hívom a sétapartnereket és indulás! Szerencsére akadnak, eddig három anyuka van akivel csatangolhatunk, igaz az egyikkel még csak 5 percet beszéltem a rendelőben, és ő ajánlkozott, csak számot cseréltünk gyorsan. :-) Szegényke, el tudom képzelni, hogy ki lehet éhezve a társaságra, teljesen megértem.
Judit barátnőmmel már voltunk kétszer, Zsanit meg épp holnap akarnám hívni, mert eddig csak véletlenszerűen futottunk össze. De nagyon remélem, hogy tényleg jó lesz az idő! Ami csak annyit jelent, hogy ne essen és ne legyen orkán erejű szél. Na, máris keresem a kifogásokat... :-D Igen, ellustultam... Meg úgy agyilag is.
Azt nem állítom, hogy pezsgő társasági életet éltem gyermekem születése előtt, de még ahhoz képest is igen egyhangúan telnek a napjaim, jobbára egész nap egyedül itthon Benivel. Azelőtt heti kétszer jártam kórusba, ez nagyon hiányzik... De talán hamarosan megint elkezdem, legalább heti egyszer. Kezd már kialakulni valami napi rutin-féle az etetéseknél is, és ennyit talán Apa is kibír.
Borzasztóan hiányzik a társaság! Konkrétan a kórus, de úgy általában véve is. Annak nagyon örülök, hogy legalább a séták erejéig találkozhatok másokkal és jót dumcsizhatunk. Végre sikerült a múltkor eljutnom a baba-mama körbe is, bearanyozta a hetem... :-) Szóval legszebb ideje kicsit visszatérni az életbe.
Nem lesz már olyan mint a régi, csak más. De nem is baj ez, így van jól. Csak meg kell szokni, dehát minden kezdet nehéz... :-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)