2014. december 8., hétfő

Itt vagyunk, megvagyunk!

Lehet hogy nem nekem való ez a blog írás, az az igazság, hogy mikor éppen lenne ihletem, időm nincs, amikor meg úgy gondolom hogy van időm, akkor is tévedek. Most jó késő van ugyan, de már nagyon lógok egy bejegyzéssel, legalább egy icipicivel, úgyhogy íme egy nagyon rövid összefoglaló a szülinaptól idáig:

A szülinapi buli jól elmúlt. A vendégek nem szedték szét a lakást, és azt hiszem mindenki jól érezte magát, Beni mindenképp. Napokig emlegette utána, sőt még a mai napig is spontán lebiggyeszti a száját, hogy "azét vagyok szomojú, mejt nem jönnek a bajátaim..."
Elhatároztam, hogy rendszert nem csinálunk belőle, (mármint nem kell minden évben szülinapi zsúr), de tudom hogy annnnnnyira szeretne majd jövőre is, hogy nehéz lesz ellenállni... :-)

A buli estéjén egyébként elkezdte fájlalni a torkát (előző bejegyzésben ugye említettem, hogy nem sokkal azelőtt esett át egy mandulagyulladáson), meg elég nyűgös is volt, de azt hittem hogy csak túlpörgött, vagy egyéb baja van. Pénteken már nem is ment oviba, hétvégén sem volt túl jó a helyzet, vasárnap estére meg nagyon gyanús lett nekem a nyelve színe-mintázata, és valóban, skarlát miatt aztán 10 napot itthon dekkoltunk. Utólag egyébként nem vagyok teljesen biztos benne hogy jó volt-e a diagnózis, mert gyanúsan hiányzott pár tünet, és ami a legérdekesebb, hogy a LEZAJLOTT skarlátra jellemző ujjbegy hámlást épp a skarlát idején produkálta. Ez arra enged következtetni, hogy a korábbi mandulagyulladás volt egy komolyabb strepptococcus fertőzés, ez a skarlát-gyanús valami meg.... ki tudja. Így aztán igen rövid időn belül két antibiotikumos kezelést is kapott, és még mindig nem tökéletes a helyzet, mert az orra állandóan be van dugulva, vagy legalábbis sokszor veszi a száján a levegőt, annak ellenére, hogy ténylegesen nincs megfázva, és nem folyik neki. Konkrétan nem beteg, oviba is jár, de vagy az orrmandulájával van valami, vagy nem tudom. Doki látta természetesen, szerinte nincs gyulladásban semmi, ha orrspay-től nem javul egy bizonyos idő után, akkor érdemes tovább menni (én tartok tőle, hogy nem ússzuk meg az orrmandula kivételt, de majd ezt a dokik eldöntik).
Egyébként nem fáradékony, sőt, le se lehet lőni. Eleven, mozgékony, dumagép, imádni való :-)

Voltunk ám státuszon is. 94 cm, 13,5 kg. Jól lát, jól hall, jó az egyensúlya, mindent csinál amit kell, és úgy ahogy kell.

Imád énekelni, mondtam már? (Anyja fia... :-) ) És nagyon szépen énekel ám! Az a baj, hogy ha tudja hogy kamerázom, akkor nem csinálja és csak bohóckodik. Titokban még nem sikerült elcsípnem a produkciót.
Az oviban sok új dalt tanulnak, és azokat előszeretettel gyakorolja itthon. Természetesen hangszer kísérettel, mert nagy hangszer-rajongó is. Hangszer lehet bármi, kérem. Partvisnyél + függönytartó pálca = bőgő. 2 db műtrágya adagoló kanál = hegedű. Ruhaszárító és fakanalak = cimbalom.
Anyuéktól egy kis szintetizátort kapott szülinapára. Most ugyan csökkent a lelkesedés, de egyébként hatalmas sikere volt :-).
Van már szájharmonikája, furulyája, triangulumja, szájzongorája, tulajdonképpen citerája is (Apáé).
Én a zenei továbbképzést a jövőben már borítékoltam. És a kórusban való éneklést is. A táncházakat is nagyon szereti, úgyhogy a népzenei irány is rendben van, majd ő választ.

Hamarosan karácsony!!!!!!! Idén sem sikerült november végéig mindent beszereznem. Jövőre inkább már nem is fogadkozok ezügyben. Beni ajándékai rendben vannak, a többieké már fejben megvan, csak el kell menni értük, vagy meg kell őket rendelni. Van egy-két személy akiknél még sajnos ötletem sincs, de a jövő hetet szabtam ki erre az utolsó határidőnek (muhaha), legalább azt, hogy körvonalazódjon hogy mi legyen az ajándék.
Annyira nem szeretem egyébként az ajándékokon való görcsölést... "Csak valami apróságot..." - hát persze, úgy volna jó, meg saját kezűleg készített dolgokat adni, mert csak a szent ünnep a fontos, a szeretet, a béke, a család, az együttlét. Ez így is van, de vajon hogy nézne ki,  hogy egyik évről a másikra csak egy jelképes tábla csokival állítsak oda valahova, vagy egy saját készítésű mütyűrrel, mondván hogy szemlélet módot váltottam, és mindennemű anyagiasságtól mentes ünnepet szeretnék ezentúl (így kéne egyébként, tudom.... elhatározás kérdése....) De most pl. tudom hogy Anyunak jó volna egy  ......... (úgysem olvas, de ki tudja :-) ), és most mennyire jó lenne meglepni vele. Vagy ugyanígy Apósom és Anyósom esetében. Mi Apával tényleg nem szoktunk nagy valamit venni egymásnak, ha éppen karácsonytájt van olyan ami szükséges, vagy vágyunk rá, és talán még nagyobb értékű is, akkor kinevezzük azt ajándéknak. (pl. 2 éve a fényképezőgép, vagy még az előtti évben Apa tarsolya). Beni az más, őt képtelen lennék nem megajándékozni valamivel, amit tudom hogy nagyon szeretne, vagy örülne neki. Sajnos így viszont ő is ebbe nő bele...

Emlékszem egyébként, hogy gyerekként mindig voltak saját készítésű ajándékaink. Pénzünk nem volt, így hát ha ajándékot akartunk adni, akkor azt el kellett készíteni. Egy igen emlékezetes, és azóta is nagy becsben tartott ajándékunk egy adventi koszorú (karácsonyfadísz) volt, amit öcsémmel készítettünk (lehettünk úgy 7-8 évesek? )
Az alapja egy macisajtos doboz széle volt, amit alufóliával betekertünk (vagy csak gyűrt alufóliából lett kialakítva? már nem emlékszem, majd Anyuéknál megnézem újra :-) ). Apuval felszeleteltettünk egy parafadugót 4 karikára. Nem árulhattuk el hogy mire lesz, hiába kérdezte! :-) A rögzítését Aputól elcsórt forrasztó cinnel oldottuk meg, az ugyanis olyan mint a drót, de könnyen bírtuk hajlítani. (Nem mondom hogy aranyárban volt ez anno, de azért nagy kincs volt Apunak, így aztán a fejét fogta mikor az átadáskor meglátta :-D)
Valami régi díszről lecibáltuk a műfenyő darabkákat, az is rá lett még kötözve, és szintén régről maradt kötöző szalagot kötöttünk rá, hogy fel lehessen akasztani. Egyedül a gyertyára nem emlékszem már, hogy hogy oldottunk meg... Valami béna maradék tortagyertya volt azt hiszem, amit nagy nehezen beleszúrtunk a parafába.
Na lényeg a lényeg, hogy végtelenül büszkék voltunk erre a műalkotásra (majd teszek fel képet, elájultok! :-) ), ez volt a mi ajándékunk, és állítom, hogy azóta is ez Anyuék legkedvesebb ajándéka (mondom, azóta is megvan! )
De aztán minket is elkapott a "gépszíj", és már nem készítettük, hanem vettük az ajándékot, mikor mire tellett, vagy milyen ötletünk volt, de az biztos hogy mindennemű praktikusságot nélkülöztek. Általában díszek voltak, kis mütyűrök, ami ugye nekünk is megfizethető volt. És tudom, hogy nem is vártak volna Anyuék mást, nekik már az is fontos volt, hogy egyáltalán gondoltunk rájuk, és nem csak mi akartunk kapni.
Szép volt ez...

Igen, azt hiszem hogy csak elhatározás kérdése, és vissza lehetne térni az alapokhoz.

Majd Beni megtanít minket rá...

2014. október 9., csütörtök

A harmadik szülinap küszöbén

      túl egy betegségen, készülődés az első szülinapi zsúrra,  és egyébként kedvesek az angyalkák vagy nem?


   Hihetetlen hogy már megint itt tartunk... közeleg egy újabb szülinap. Az első kettő előtt nem volt nagy várakozás, nem igazán fogta fel hogy tulajdonképpen milyen jelentőséggel is bír ez a bizonyos nap, de most nagyon sokat emlegetjük, tulajdonképpen Apa szülinapja óta (április). Hogy majd neki is lesz, és akkor lesz tortája amin lesznek gyertyák, meg kap ajándékot, meg jönnek vendégek őt ünnepelni. Aztán ugye ebből az lett, hogy minden szelet tortánál, amit csak úgy vettünk cukrászdában (mert miért is ne? :-) ) azt hitte hogy már szülinap van. Sokszor kellett elmagyarázni a szülinap és a torta közötti összefüggéseket illetve nem-összefüggéseket. Most már azt is tudja hogy mindenkinek van SAJÁT szülinapja, és mikor beharagoztam hogy áthívjuk a kis barátait vendégségbe, nahát azóta ez minden napos téma. (Hol negatív, hol pozitív értelemben. Általában örömmel várja, de ha épp hiszis, akkor közli hogy nem akarja hogy jöjjenek, nem akarja hogy legyen születésnapja, nem akar tortát, ne jöjjön senki. Aztán mikor mondom hogy oké, akkor mindjárt fel is hívok mindenkit hogy mi a helyzet, akkor meg változik a vélemény... :-)  Hangulatember, na.  )

   Sokat hezitáltam amúgy ezen a buli-dolgon, jó-e az  nekünk, hogy megtöltjük a lakást gyerekekkel (tesók is jönnek persze, ahol vannak!), de végül úgy döntöttem hogy miért ne, nem kell majd minden évben party-t rendezni, de most, hogy jóformán ez az első olyan szülinap aminek -mondjuk úgy - tudatában van, akkor legyen ez tényleg nagyon emlékezetes!
A terv egyébként annyi hogy jövő hét csütörtökön ovi után átjönnek a gyerekek, és mondjuk este 8-ig itt lesznek. Lesz lufi, játék akad bőven, talán sikerül a szülőkkel beszélgetni is valamit (nem az lesz a cél :-) ), nasi, iszi, és persze torta. Mivel a vendéggyerekek többsége nagyjából Benivel egyidőben tölti/töltötte be a 3-at, és mind ovisok, így arra gondoltam hogy a torta díszei (még nem tudom milyen torta lesz...) ovis jelek lesznek: holdacska, kisautó, virág, mackófej, és bár Kis G. már idősebb, de ő se maradjon le, így még egy marcipángyertya is lesz az igazin felül. (remélem jól emlékszem hogy gyertya a jele, el ne felejtsem megnézni...). Vettem színes marcipánmasszákat, 4-5 szín van benne, majd gyurmázunk egy jót.
Ja, és majd egy papírt is ki kell tennem a faliújságra a lépcsőházban hogy mire számítsanak a lakók...

    A buli egyébként az eredeti terv szerint éppen ma lett volna. De Beni múlt héten lebetegedett (mandulagyulladás), és mivel még nagyon friss a gyógyulás, így Évire hallgatva inkább elnapoltuk. Bár ugye ma már ment oviba, és ott nem 5 gyerek van még hanem 15 legalább, de mindegy, egy hét ide vagy oda már nem számít, meg így nekem is több időm lesz készülni.
Vasárnap jön Messzi Mama és Tata Temerinből, előtte lehet hogy Anyuékkal, Dédiékkel tartunk még egy kis ünneplést, de esetleg csak úgy, hogy mi kimegyünk Dédiékhez úgy ahogy tavaly.

   A nagyfiúvá válás komoly lemondásokkal is jár ám. Lehet, hogy azt a pár napot még kibírhattam volna, de most adódott a helyzet, így belevágtam, lesz ami lesz...
Előző nap már beszéltük hogy Kis G-nek, V-nek (ovis barátok) már egészen biztosan nincs cumija, még alváshoz sem. Közölte hogy már ő is nagyfiú, neki se kell cumi, és könnyelműen felajánlotta, hogy holnap (azaz tegnap) kidobhatjuk a kukába, csak még azért utoljára alszik vele egyet.
Naná hogy elfelejtette, így én diszkréten figyelmeztettem, és még a vihar kitörése előtt kitaláltam hogy mi lenne, ha összeszednénk az összeset, betennénk egy dobozba, és írnánk egy levelet az angyalkáknak. Ilyen lett:


Hiába segédkezett lelkesen, azért amikor TÉNYLEG nem volt alváshoz cumi, volt egy kis ordítás. "Nem akarok nagyfiú lenni, nem akarom hogy születésnapom legyen, ne jöjjenek a vendégek, Mamáék se, nem akarok tortát, ne jöjjenek az angyalkák". Ez ment egy darabig, néha csillapodott, akkor meggondolta magát, hogy talán még is jó ha hoznak ajándékot, majd jött egy mese, és újra kérte a cumit, és az egész kezdődött elölről... Sokáig beszélgettünk még lefekvés előtt, végül sírás nélkül, de jó későn aludt el, de annyi baj legyen.
Na most már viszont nincs visszaút... Volt egy pont amikor inkább hagytam volna az egészet a fenébe, de úgy voltam vele hogy most vagy soha.
Reggel aztán folytatódott a hiszti, mikor látta hogy eltűnt a doboz, és valami más volt ott. Látni sem akarta, és talán kicsit haragudott is az angyalkákra... Aztán szép lassan megenyhült és megengedte hogy levegyem a meglepetéseket: egy szép könyvet, egy szájharmonikát és egy kis csokit (jólvan, tudom, hogy reggel háromnegyed hétkor nem csokival kéne indítani, de ez most egy nagyon kivételes eset volt...)
Egy gondom volt még, éspedig az, hogy az oviban még van egy cumija, alvásnál szokták odaadni neki... Szóltam reggel az óvónéninek hogy mi volt az este, mondta hogy majd valahogy elfelejti odaadni, vagy majd nagyon nem találja, lehet hogy ott is jártak azok az angyalkák. De mondtam hogy semmi gond ha odaadja, nem kell hogy nagyon sírjon és emiatt a többi gyerek esetleg ne tudjon aludni. Legyen az egy utolsó alkalom ott is, délután mindenképpen elhozom és ma is eljátsszuk ugyanazt. Előbb-utóbb túl leszünk ezen is.

Bizony, a nagyfiúvá válásnak vannak nehezebb pillanatai, de igyekszem majd kárpótolni valamivel :-)

Na akkor visszaszámlálás indul, már csak hármat alszunk a harmadik szülinapig! :-)



2014. szeptember 2., kedd

Lehet ezt még fokozni?

   A legjobb időszak ez a mostani. Oké, vannak hisztik, meg dackorszak, plusz ami erre a korosztályra jellemző, de tudom, hogy ez a szint, ahol most tart, sajnos vészesen a végéhez közeledik...
Ahogy nyílik a kis értelme, ahogy kifejezi magát a maga kis suta módján a sajátos és napról-napra bővülő szókincsével; ahogyan kifejezi - kimondja hogy szeret bennünket; ahogyan utánozza a felnőttek dolgait, valamiért minden nap könnyet csal a szemünkbe és megnevettet minket.
   Felsorolni sem lehet, hogy mennyi cukisággal találkozunk vele kapcsolatosan minden egyes nap, és ahogy haladunk előre az időben, minden, addig szenzációként megélt dolog egyszer csak természetessé válik: amin ömlengtünk két hete, az ma már magától értetődő. Ami nagy szám volt egy hónapja, az mára már a világ legtermészetesebb dolga.
   Tudom, hogy mindig lesz majd olyan, aminek örülni lehet, amire büszkék lehetünk, legyen az egy piros pont, egy ötös, egy versenyen elért siker, vagy bármi, de az már nem lesz olyan, mint ezek a kisgyerekes dolgok. (vagy igen? :-) )

Rengeteget beszél, és nagyon jókat derülünk azon amiket, és ahogy mond.
Ágy- és szobatiszta (persze néha előfordulnak balesetek), ez is pipa.
Az önállóságban még van mit fejlődni, de ez is rohamosan halad. És az ovi ezen, és más hiányosságokon biztosan sokat segít majd.

7-8 hónapos lehetett, amikor azért bőgtem, hogy elmúlik ez a cuki babakor, és megnő, és már nem lesz olyan aranyos.
Most még mindig itt tartok, csak már kevesebbet sírok... :-)
Jó lesz ezekre visszagondolni, mikor majd kamaszként kizavar a szobájából, elküld jó messzire ha jönnek a haverok, vagy ha majd eljön az az időszak amikor kirepül a családi fészekből...

Na de nagyon előre szaladtam... Egyelőre még három éves sincs, és csak a második ovis napján vagyunk túl. Ma már volt egy kis sírás, de megnyugtatható és egyébként jól elvolt, szóval nem aggódom. Szerintem szeretni fogja. Holnap terv szerint már bent is alszik, na majd meglátjuk...

2014. szeptember 1., hétfő

Nyaralás, ovi, miegymás

    Jól elszaladt velünk ez a nyár, volt amilyen volt, de azért elég tartalmasan telt. Panaszra nincs okom.
Onnantól, hogy vége lett a bölcsinek, kicsit necces volt a munka, mert mindent Benihez kellett igazítani, így volt, hogy a melóhelyen altattam, mert ott ragadtunk. Már nem tudtam csak úgy két hétre leruccanni vele Temerinbe, mint tavaly, hanem csak egy hét lett belőle, ott is, ha lehetett, csináltam amit kellett a cégnek.
Cseppet sem mellékesen jegyzem meg, hogy egyedül vezettem le Temerinbe, Benivel, ez volt az első igazi nagy kocsiutam azóta, hogy elkezdtem vezetni. Az égvilágon semmi gond nem volt, leszámítva hogy a határig nagyjából minden pihenőhelyet érintettünk különféle nyűgök miatt, de egyébként rendben volt minden. Kitérőket nem mertem tenni, így végül az eredeti tervemet felülírva Kishegyesre nem mentem el egy fórumos anyukatársamhoz, nade majd az is eljön. Az az egy hét ott Messzi Mamáéknál remekül telt. Az idő ott is elég ramaty volt, kiszámíthatatlan, de főleg esős.
    Még Temerint megelőzően voltunk a Balcsin Éviékkel, ez a hétvége is fantasztikus volt, persze strand nélkül, de valahogy nem is hiányzott. Egyszer, az utolsó nap mentünk le a fiúkkal, kicsit dagonyáztak a sekély vízben, egyébként azért elég hideg volt a Balcsi. A kertben, házban, környéken bőven akadt hogyan eltölteni ezt a három napot, így senki sem unatkozott. Ja, ide is egyedül mentem, gond nélkül eltaláltam az autópályára, elsőre megtaláltam a kérdéses utcákat, kanyarokat, nagyon büszke voltam magamra! :-)
 
    A nyár fő attrakciója persze a horvátországi nyaralás volt. Mindannyian nagyon vártuk, Beni különösen. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg emléke volt a tavalyi évről. Ugyan oda mentünk, mint tavaly, de most egy másik társasággal, a fősulis koleszos barátnőimmel és párjaikkal, illetve egyikük testvérével és annak családjával.
    Én elmondhatatlanul jól éreztem magam! És úgy gondolom, Beni nemkülönben. Nagyon élvezte a pancsolást, bár az első nap hevesen tiltakozott (visított, mintha vízbe akarnánk fojtani...), de utána a bébi úszógumijával, amibe bele lehet ülni, már biztonságban érezte magát és alig akart kijönni. Elég hamar átfagyott a vízben, vacogva mondta hogy nem fázik :-). Idén is eljutottunk étterembe, nagyjából ugyanolyan kutyafuttában kajáltunk mint tavaly, ugyanott, és ugyanazt :-)
    Az idő fantasztikus volt, igazi nyár, a beígért hidegfront valami nevetséges fekete felhőcske volt, de elég hamar tovaszállt és nem lett belőle semmi.
    A hazautunk kicsit kalandosra sikerült... 4 órás várakozással indult a kompra, ezután még a túlparton megálltunk egy utolsó fürdésre, majd onnan tovább. Ahogy egyre beljebb és beljebb értünk, folyamatosan csökkent a hőmérséklet, és egy eléggé félelmetes viharzóna felé közeledtünk, láttuk, hogy valami nagyon durva dologra készülhetünk... Nahát lett is olyan zuhé, hogy 0 méter lett a látótávolság, még az volt a szerencse hogy épp ott volt egy benzinkút ahová Apa rögtön félre is állt, különben tuti belénk jönnek, mindenki satufékkel állt meg mert nem lehetett semmit látni. Mikor kicsit csillapodott, tovább mentünk, később már a nap is kisütött, és fantasztikus szivárványt lehetett látni az égen, soha még ilyet nem láttam!

   Aztán egyszer csak hopp, leállt a motor, és bár újraindult, már csak fél gőzzel tudtunk menni. Hamar telefonáltunk Erikáéknak, akik már jócskán előttünk jártak, de megkértük hogy valahol várjanak be, mert ki tudja mi lesz velünk... Nagyon drágák voltak, megvártak minket, és Andris még segíteni is tudott. Ezúton is nagyon köszönöm nekik, nem tudom mi lett volna ha nem hoznak meg értünk ekkora áldozatot.
Kiderült hogy a négy gyújtógyertyából kettőnek annyi volt, egyet kikalapáltak valahogy, egyet egy lengyel autóstól kaptunk (Isten áldja ezúton is, bárhol legyen, bármit tegyen), így végül 100-120-as tempóval, Erikáékkal a nyomunkban hazacsorogtunk. Sűrűn váltogatva a volánt, mert nagyon elfáradtunk mindketten. Az eső persze esett, sötét is volt, alig láttam, úgyhogy én azért adtam át viszonylag hamar Apának, ő meg azért, mert el akart már aludni vezetés közben. El nem tudtam képzelni, milyen lehet vezetés közben elálmosodni, hát milyen izgalmas hogy az ember vezet, mekkora felelősség, meg minden, nahát Budapest határánál már pofozgattam saját magam, és el kell mondjam, naaaaaagyon rossz!!! Azért végül hazavezettem, sőt ki is ment egy időre az álom a szememből (hálistennek...), mert benéztem a sávot és rákeveredtem a Körútra, amire mindig azt mondtam hogy mentsen Isten tőle, de most legalább nem volt forgalom, így hajnal negyed négy táján. Fél négy felé jutottunk haza, csak a legfontosabb dolgokkal mentünk fel, minden más a kocsiban maradt. Beninek persze kipattantak a szemei, és elég nehezen aludt vissza, én már sírva könyörögtem neki hogy kuss maradjon csendben és aludjon, mert már összeesek a fáradságtól.
Egy picit kótyagosak voltuk még másnap, de aztán visszaállt minden a régi kerékvágásba.
   Az első munkanapon valami rettenetes rosszullét fogott el, valami vírust benyelhettem, cudarul voltam aznap, estére már jártányi erőm sem volt. 2-3 napig eléggé le voltam gyengülve, de már ezen is túl vagyok. És mindenki más megúszta.
A szezon első koncertje is megvolt, igen kevés próbával, de egy rendkívül színvonalas és szép koncertet adtunk Esztergomban a Liszt Héten.
És ha már kórus, idén ismét voltunk Debrecenben, és sikerült a kategóriánkban harmadik helyezést elérni, ez elég nagy szó ám! :-) Három versenyzőből harmadiknak lenni bénán hangzik, ámde ez ennél bonyolultabb. Konkrét helyezést (ami pénzdíjjal is jár) ugyanis csak megfelelő pontszám elérése esetén lehet kapni. Ebben az esetben ez összefoglalva valahogy úgy nézett ki, hogy a kategóriánkban az izlandi és cseh kórus kaphatott volna első díjat és mi második díjat, de mivel olyan kicsi volt köztük a különbség és két első díj nem adható, mindenkit eggyel visszaminősített a zsűri,  így lett végül két második és egy harmadik helyezett.
Amíg én Debrecenben üdültem, addig itthon minden a legnagyobb rendben volt, ismét hála Anyunak, és persze Apának. Búcsúzkodáskor volt egy pici sírás, aztán négy napig semmi.


És a mai nappal elérkeztünk egy hatalmas mérföldkőhöz Beni életében: ma volt az Első Nap az Óvodában!
Hold lett a jele (nekem anno napocska volt :-) ). A mai nap nem volt még nagy kaland, mert bent voltam végig, az ebédet leszámítva. Az első teszt majd holnap lesz, akkor lelépek 20 perc után és csak ebéd utánra megyek vissza. Hát kíváncsi leszek, hogy tényleg számít-e hogy járt már bölcsibe, vagy tökmindegy lesz...

Ő nyilván nem érezte át ennek a napnak a súlyát... :-)




Hjaj, hát még csak most született....

2014. június 17., kedd

Itt a nyár!

    Vele együtt kicsit szomorkás és várakozással teli időszakok. Szomorkás azért, mert lassan vége a bölcsinek, és bár Benit ez szerintem egyáltalán nem érdekli, én annál inkább sokat mélázom rajta. Egyrészt mert meglehetősen szentimentális vagyok, már ami az élet egyes mérföldköveit illeti, és úgy alapjában véve ez egy nagyszerű időszak volt. Minden nyűgjével együtt. Messze volt, utazni kellett, lassan ment a beszokás, sorra jöttek a betegségek. Én dolgoztam, de hála a munkahelyi körülményeknek nem volt gond, ha itthon kellett vele maradni, bár ez sokat nehezített a munkavégzésen, de ha belegondolok hogy egy "hagyományos" munkahelyen ez mivel járt volna, összeteszem a kezem és hálát adok.
De minden nyűg eltörpül a sok pozitívum mellett, amit a bölcsi hozott. Ezekről már korábban írtam is. Szobatisztaság, beszéd, önállóság, önkiszolgálás, stb. Fantasztikus, tényleg. Talán szégyen bevallani, de tudom, hogy én egymagam itthon nem jutottam volna ezekkel messzire, mert hiába keménykedek néha, azért elég puhány vagyok és ezt Beni tudja is. Így sok mindent ráhagytam volna, és ha nem is toporogtunk volna egy helyben, de a haladás semmiképp sem lett volna ekkora, mint a bölcsiben.

   Elmentem utoljára befizetni az ebédet, mondtam hogy júliusban előreláthatólag már nem jövünk, mert anyósom jön fel elvileg egy hétre (akkor ugye minek vigyem), utána meg utazunk le vele Temerinbe, mire visszajövünk, már épp szünet lesz ott is. Ügyeletbe nem szeretném vinni, ide-oda megyünk majd, szóval el is telik a nyár. Kérdezte a vezetőnő, hogy azért a ballagásra jövünk majd, ugye? Mondtam, hogy nem is tudtam hogy lesz, de persze olyankor lenne amikor mi már Temerinben vagyunk, úgyhogy ezért nem hiszem hogy feljövünk. Elmesélte hogy miből áll egy ballagás, és komolyan, már akkor a könnyeimmel küzdöttem. Láttam magam előtt az egészet, és végiggondoltam hogy hát igen, egy korszaknak vége, és ha állítottam is az ellenkezőjét valaha, akár egyetlen egyszer is, szerettem, szerettük a bölcsit. Már csak emiatt sem bánnám, ha lemaradnánk a ballagásról, hogy megkíméljem magam egy alapos bőgéstől. :-) Beninek meg nem hiszem hogy számít.... És még mennyi ilyen lesz az életben, te jó ég, jó lesz ha ezdem magam majd az ilyesmikre!
A fényképezkedésről lemaradtunk betegség miatt, a gyereknapról is, így sok képes emlékünk nem lesz, mindössze a farsangi buliról, egy anyuka jóvoltából. Akikkel szeretném tartani a kapcsolatot, azoknak meghagytam az elérhetőségeinket, remélem azért legalább a játszótéren össze tudunk futni, vagy e-mail-ben tartani a kapcsolatot, hogy kivel mi van.A gondozónéniknek megvan az ajándék, eldöntöttem hogy nem teszek különbséget, mindkettőnek adok valamit, hiszen hiába volt hivatalosan csak egy kinevezett gondozója Beninek, akkor is mind a ketten nagyon lelkiismeretesen foglalkoztak vele. Talán csak annyi különbség lesz, hogy a hivatalos gondozója kap virágot is a csomag mellé.

   Nade a lényeget majdnem elfelejtem, hát azért ez a nagy bölcsis búcsúzkodás, mert ősztől oviba megy Beni! Eleinte ide szerettem volna járatni a lakótelepre, abba ahova még én jártam anno. Közel is van, meg ugye kedves emlékek fűznek hozzá. Végül aztán lebeszéltem magam annak hatására, hogy nagyon jókat hallottam egy másik, kicsit messzebb eső oviról, erről meg egyre több negatívumot. Aztán kiderült az is, hogy mivel októberi, ide fel sem vették volna, így aztán végképp nem bántam meg hogy eleve a másikba jelentkeztünk. Azóta megtörtént a beiratkozás is, annyit már biztosan tudunk hogy a Fóka csoportba került, hogy mi lesz a jele, az majd évkezdéskor dől el. Teljesítették a kérésünket, így Petivel egy csoportba kerülnek! :-) Talán nem lesz így gond a be/átszokás egyiküknek sem. Sőt, egy másik lakótelepi kisfiúról (szintén nagy haverok Benivel) is kiderült hogy fókás, úgyhogy nagy bulik lesznek ott, már látom előre... :-)

   Izgulok is, meg nem is... Túl vagyok már egy beszoktatásom, így tudom mivel jár. De valahogy mégis egy picit más lesz... Nem tudom pl., hogy ha addig nem is, de az új arcok láttán nem fog-e neki hiányozni a bölcsi? Megérti-e, hogy annak most vége, nem megyünk többet, és ez valami új? Persze biztos hogy gyerekfejjel egészen másképp megélni az ilyesmit, csak én agyalok ezen ennyit és töltöm meg túl sok érzelemmel, persze magamnak... Nem olyan rég hoztuk haza a kórházból, olyan kis csepp volt, és most meg ovis nagyfiú lesz! Én azt hiszem, minden anya ezen agyal ilyentájt, és már most felméri a terepet hogy majd melyik bokorból leskelődhet az ovi udvarra.... Vagy nem? Csak én? :-)
Különben sokszor eszembe jut, főleg most, hogy mennyire sírtam az általános iskolás ballagásomkor, és mennyire sajnáltam hogy vége. Akkor még az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek tanítónőnek, hogy oda visszamehessek majd. Gimire bevallom nem nagyon emlékszem, mármint hogy volt-e nagy bőgés, a főiskolán tuti, ott is voltak nagy összeborulások :-)
Néha teljesen hülyének érzem magam, hogy miért érzelgősködök ilyeneken folyton, de nő vagyok, anya vagyok, Ildus vagyok, nem hiszem hogy valaha meg fogok változni... :-)

Na akkor induljon a nyár! :-)


2014. május 4., vasárnap

Pelusmentes majális

    Azt nem mondom, hogy váratlanul ért a dolog, mert már régóta ért erre a helyzet, de olyan gyorsan jutottunk el idáig (magunkhoz képest), hogy azért kicsit meglepődtem.

    Még a nyáron próbálkoztunk a dologgal, de sehogy se jött be a "lepisiljük a fát-mozgalom", akárhogy próbáltam, így hagytam is a fenébe az egészet, nem akartam stresszelni rajta, úgyis mindenhol ezt hallani-olvasni, hogy ki kell várni hogy a gyerek megérjen rá. Ezt vallottam is, persze ott volt a másik oldal, Anyum és generációja (meg attól felfelé), aztán még a bölcsis gondozó nénik is ezzel masszíroztak. Igyekeztem nagyívből tenni rá... Mondjuk azért Anyu nem csinált nagy ügyet belőle, csak hivatkozott arra hogy azért mi már ebben a korban, stb... Oké, akkor még nem voltak így elkényeztetve az anyák a papírpelenkákkal, és a bolygó is nyilván hálásabb volt ezért... A rengeteg munka a textilpelenkákkal kicsit megsürgette a dolgog fontosságát. Biztos az is jó megoldás volt, és felnőttünk bili-fóbia meg terror nélkül, de én azért hittem a modern kori tudományoknak, és hagytam hogy ez magától történjen meg.

   Nagyjából decemberben kezdtünk neki ennek az egésznek komolyabban újra, de csak úgy, hogy felkínáltuk a bilit, mert lehetőséget, amivel persze csak nagyon ritkán élt, de azért már azt is nagy sikernek könyveltük el. Hatalmas csinnadrattával és felvonulással öntöttünk a vécébe a tartalmat, ez nagyon tetszett Beninek, így aztán volt hogy 3 cseppenként kellett lehúzni a tartályt, kicsit biztosan megugrott a vízszámlánk, de ha ez az ára, hát legyen. Aztán odáig jutottunk, hogy ha nem volt rajta semmi, tehát egy szál fütykőben rohangált, akkor ment magától, noszogatni sem kellett. Ott rekedt meg a dolog, hogy ha csak egy vékonyka nadrágot, vagy bármit ráadtam, akkor azonnal bepisilt, hiába kérdezgettem percenként hogy kell-e. Így aztán nem is forszíroztam a dolgot, gondoltam majd nyáron ráér, ez is valami. A bölcsiben persze ezzel párhuzamosan azért fejlődött a dolog, mert mikor látta másoktól hogy vécére járnak, az neki is tetszett, ő is ráült, sőt, bele is pisilt, mondhatni rendszeresen. Itthon továbbra is áztatta a nadrágot.
Április utolsó napjainak egyikén ő maga kérte hogy a nagy vécére ülhessen, és onnantól a bili felejtős lett. Aztán egyszer csak sikerült megelőzni a "balesetet", és erre a sikerre utalva megpróbáltuk levenni a pelust. Ez éppen május 1-én történt, és innentől fogva datáljuk a szobatisztaságot.

    Így, lényegében egyik napról a másikra.  Persze, történt már 1-2 baleset, de ezzel együtt már csak éjszakára adok rá pelenkát, még délutánra sem, bár lehet hogy eddig csak szerencsénk volt a délutáni alvással.

    Ez az új fejlettségi szint persze most egy sor új problémát megoldandó kérdést vet fel, például mi van a hosszú autó utakkal (Temerinbe), vagy egy nagyobb bevásárlásnál, vagy ha olyan helyre megyünk ahol nehezen megoldható a bokorba pisilés. Nagyobb dologra még most nem is gondolok, pedig az jelent még csak igazi kihívást...

   Közben azért más területeken is fejlődik a drágám, dumál megállás nélkül, rendkívül szórakoztató vele a diskurzus. :-) Annyira fog hiányozni ez az időszak, amikor még a saját szintjén osztja meg velem a dolgokat, és még nem annyira természetes hogy miket mond, hanem rá lehet csodálkozni hogy milyen ügyesen vagy ötletesen fejezi ki magát. És milyen viccesen! :-) Amikor már "rendesen" beszél, az megint más lesz, tudom.

   Imád énekelni. Van, hogy egy ismert dallamra (természetesen a hoppjuliskára...) "költ", vagyis kántálja, ami csak az eszébe jut. Nagyon kis muzikális, ennek nagyon örülök! :-)

   Továbbra is rendkívül mozgékony, szalad, ugrál, előbb felér a negyedikre mint én, még úgy is, ha én is sietek. Nagyon jól bicajozik, és a pedálozás is megy a háromkerekűn. Idén még nem kap pedálos bicit, csak triciklit (1000 Ft-ért találtam az apródon), azt is csak azért, mert tudom hogy nagyon szereti a bölcsiben is, és kinézi más gyerek alól. A pedálozást meg úgyis kell gyakorolni. Holnap veszem meg, nagy meglepi lesz! :-)

   A héten ovis beiratkozás is lesz, teszünk egy próbát, bár olyan nagy a túljelentkezés, hogy nem sok esélyét látom. Különben lehet hogy nem is ide fogunk járni, ahová anno én is (itt van egy köpésre tőlünk), hanem egy hangyányit messzebb, de állítólag szuperjó ovi, messze felülmúlja azt ami itt van a telepen, és ennyi utazást szerintem is megér. Hát majd meglátjuk. Jó volna, ha Petivel egy csoportba kerülne, ez is szempont nekem, bár tudom hogy idegen gyerekek között is hamar találna cimbit magának, a bölcsiben sem volt gond ezzel. De hát Peti, az Peti :-)

   Közben pedig egyre több munkám van, aminek azért örülök. Vezetés is egyre jobban megy, ha megyünk haza Temerinbe, én fogok vezetni végig!!!  Izgi lesz... :-)

  

   

  

2014. március 17., hétfő

Autóval a bölcsibe

    Ez így nem tűnik nagy durranásnak, a többség így hordja-viszi a gyerekét mindenhova.
Nade én idestova 10 éve szereztem meg a jogsimat (egészen pontosan októberben lesz 9), viszont összesen nem hajtottam 300km-t... És ennek is már jóóóópár éve. Szóval lényegében az alapoktól kezdem, habár most nyáron egyszer muszájból vezetnem kellett egy kicsit Temerinben, mert Mamának muszáj volt beadnia valami papírt, és mivel ő akkor még nem tudott sokat gyalogolni, így valakinek be kellett őt vinnie a központba. Ezt megelőzően nagyjából 5 éve nem ültem a volán mögött. Így a kis kirándulásunk (3 km oda- vissza, lényegében tökegyenes úton) úgy indult, hogy az udvar közepétől a kapuig 5ször fulladtam le (nem a saját kocsinkkal mentünk, mert egyedül voltam akkor lent Benivel, hanem Apósomékéval, az egy nagyobbacska dízeles autó). Utána lényegében nem volt gond, kicsit kerülgetni kellett a traktorokat, biciklistákat, kóválygó gyalogosokat, az első lehetőségnél gyorsan le is parkoltam, majd ugyanez vissza. Másnap szintén kellett menni, mert valamit nem sikerült elintézni egy füst alatt. Nem örültem túlzottan, de lényegesen könnyebben ment, bár tolatásnál nagyon rámentem a szomszéd telek előtti füves részre, még szerencse hogy ott kivételesen nem volt árok...

    Na ezek után érlelődött a gondolat, hogy ha már megtört a jég, akkor nem kéne abba hagyni, de valahogy mindig volt valami, ami miatt mégsem szántam rá magam. Egyrészt utálom a kényszert, és főleg ha veszekednek velem ebben a témában, szóval nem segített hogy volt pár szóváltásunk emiatt Apával. Pedig akkor már a telefonszám is a kezemben volt, hogy vegyek pár órát, és elkezdjem végre. Meg aztán, gondoltam, nem nagyon tudnám kihasználni a nagy szabadságot, mert úgyis mindig Apánál van az autó, hiszen azzal jár dolgozni.
De most úgy alakult, hogy Apa megkapta állandó használatra az egyik céges kocsit, így a mienk felszabadult.

    Elkezdtem terveket szőni... :-) Gondolatban végighajtottam a bölcsi távot oda-vissza. Mikor Benivel mentünk, a buszról mindig azt lestem hogy hol lehet lefordulni könnyen, hol van sok parkoló, milyen úgy nagyjából a forgalom. Aztán úgy döntöttem, hogy egyik nap, csak úgy bepattanok, és egyedül elmegyek a bölcsi felé, aztán vissza, és megnézem hogy megy. A tervem meghiúsult, mert a kocsit nem találtam a parkolóban, amitől persze mindjárt kivert a víz, hogy ez nem igaz, hogy most lopják el, és észre se vesszük, mert senki nem használja... De aztán kiderült hogy kivételesen Apa azzal ment dolgozni mert a másikat szervizelték... Háááát, én tényleg akartam! :-)
    Végül a hétvégén együtt elmentünk egy próbaútra. Egyrészt jobb is volt hogy ült még ott velem valaki, habár hátul volt a gyerekkel, így nem tudta volna félrerántani a kormányt adott esetben, de szerencsére nem volt rá szükség. :-)

   Ééééés eljött a mai nap, reggel bepattantunk Benivel, és a Monostori út-Királyok útja-Pünkösdfürdői út távot gond nélkül lehajtottam, és szerencsésen haza is érkeztem. Egy jó darabig még nem merészkedem más utakra, gyakorlásnak, rutinszerzésnek ez bőven elég, majd ha már meg merem előzni a 34-es buszt, akkor szóba jöhet a Szentendrei út is... :-) Egyelőre elég ennyi kihívás is.


    Különben minden rendben velünk, betegségek jönnek-mennek, egyik sem komoly szerencsére.
Én túl vagyok egy komolyabb megfázáson, vagy hörghuruton, vagy a fene tudja min. Épp Bécsbe készülődtünk a kórussal, előtte pár nappal egy picurkát rekedtessé vált a hangom, de úgy kalkuláltam hogy épp a koncertünk napjára helyre is jövök. Na pont nem úgy lett.... Olyannyira nem, hogy épp a koncert órájában ment el szinte teljesen, tehát volt egy klassz hétvégém Bécsben, de énekelni semmit nem tudtam. Egy darab erejéig álltam be a vége felé, mondván hogy arra tartalékoltam eddig magam, de három ütem után kiderült hogy nem jön ki hang a torkomon, úgyhogy csak dísznek álltam oda. Egy ideig végig tátogtam, aztán tátogni is elfelejtettem egy szünet után, szóval meglehetősen hülyén éreztem magam a végére... Le is ültem gyorsan, és csak közönség voltam onnantól... Mondjuk azelőtt is... :-/
    Hazafelé a buszban tetőzött a nyavalyám, folyamatosan köhögtem, olyan vastagnak éreztem a torkomat, mintha kívül-belül szorongatná valaki. Aztán itthon végül elmentem a dokihoz, mert a köhögés már nagyon rossz volt, egy antibiotikum kúra után helyre jöttem, persze az meg hozta magával a nem kívánt mellékhatásokat, szóval elhatároztam hogy ilyen méregbogyókat soha többet....
  
   Összességében egy klassz hétvége volt ez a bécsi, nem ültem ugyan be minden nap egy kávézóba mint ahogy terveztem, de nem jöttem haza anélkül, hogy egy olyan igazi jó kávét ne igyak... :-)

   A szállásunk itt volt: Collegium Pazmanianum. Tulajdonképpen egy hagyományosnak mondható kollégium, mármint ami a funkcióját illeti, egyébként a legkevésbé sem az jutna róla eszembe. Egy gyönyörű, emlékmű-jellegű épület, hatalmas, tágas lépcsőházzal, folyosókkal. Persze az mindenhol látszik, hogy egyházi intézményről van szó. Ami furcsa, de egyben jóleső dolog is volt, a rengeteg magyar felirat, szöveg. Tulajdonképpen a bentlakó diákok is magyarok. Bárki, akivel a folyosón összefutottam, magyarul beszélt. Én ettől kimondottan jól éreztem magam.
   A programok nagyon jók voltak, péntek este érkeztünk, szombaton reggel mentünk Schönbrunn-ba, onnan a belvárosba vissza, megnéztük a Hundertwasser házat, és még csatangoltunk egy jó nagyot, útba ejtve még pár nevezetességet, szép épületet. Nekem nyilván ez a kirándulás tett be annyira, hogy másnapra teljesen lerobbanjak, mert elég hideg volt, nagyon fújt a szél, és lényegében reggeltől késő délutánig folyamatosan talpon voltunk. Másnap reggel elmentünk misére egy páran, ott meg annnnnnyira de annyira hideg volt, hogy a vége előtt ki kellett jöjjek, illetve már azelőtt is inkább álltam, mert a székek is borzasztó hidegek voltak. Ezután már inkább azon imádkoztam, hogy nehogy egy felfázást is a magaménak tudhassak, elég bajom volt anélkül is. Templom után városnéztünk, megittam a jól megérdemelt kávécskámat, és mindjárt jobban is éreztem magam :-) Este meg végighallgattam egy klassz koncertet.... Jobb lett volna részt venni benne, nade mindegy, így alakult.
    Eközben a fiúk itthon vigyáztak egymásra. Amíg én a buszban utaztam, addig mentek táncházba is, azt hiszem ez rendszeres program lesz, Beni nagyon élvezi. :-) Szombaton volt játszótér, séta, meglátogatták Mamát, remekül elvoltak. Hétfőn reggel kicsit csalódott is volt Beni, hogy nem az Apja van ott... :-)
Nem is mentünk bölcsibe aznap, egyrészt állítólag kicsit köhögött, gondoltam majd megmutatom a dokinak, de végül nem volt semmi baja. Meg aztán jó volt kicsit együtt lenni, egy egymástól távol töltött hétvége után.


   Mindeközben meg kitavaszodott. Elképesztő sebességgel bújnak elő a földből a növénykék, veszettül hajt minden, a ház előtt az orgona lassan virágzik, és még Benedek nem is hozta hivatalosan a meleget.  Mi lesz itt nyáron... bele sem merek gondolni.

   Apropó, Benedek nap - nemsokára hozza a futár az ajándékot, egy futóbicit. :-) Remélem örülni fog majd neki, és használja is. Most egyelőre motor-őrület van, lehet hogy nehéz lesz a váltás, de az már olyan kicsi neki, és gondoltam akkor már inkább egy biciklit kapjon, mint egy nagyobb motort. Annak úgyis úgy zörög a kereke, nem hallja ha szólok neki hogy álljon meg (persze van amikor alkalmi süket...)

   És még egy pár szót a hétvégéről: ünnepnap lévén Apa egyáltalán nem ment be dolgozni, úgyhogy szombaton elmentünk a Tropicarium-ba, nagyon jó volt! :.) Beni össze-vissza rohangált, nagyon tetszett neki. Eredetileg állatkertet terveztünk, de jobb hogy a Tropicarium mellett döntöttünk mert ha ott az állatkertben kezd el így szaladgálni, ember nincs aki kergeti egész nap, meg meg is fogja. Meg amúgy is elromlott az idő délutánra. Vasárnap meg játszóházaztunk a Millenárison, azt is nagyon élvezte, jól ki is fáradt a végére. Imádta a gyors csúszdát, meg a trambulinokat, alig lehetett elcsalni onnan.

   Valamikor vásárolgatnom kéne pár holmit, mert kicsit mintha megnyúlt volna... Zoknik, nadrágok, mind rövidülnek. Nődögél szépen, hálistennek. :-)

   Juhúúúú, közben megjött a járgány is! :-)