Játszótér

    A játszóterezés mostanra már a napi programunk része lett.
Szerencsére van több is a környéken, így ha már nagyon unom az egyiket, akkor kirándulunk kicsit messzebbre, egyiknél jobb játékok vannak, máshol tisztább a homok (mármint falevél, kavics, ilyesmi van benne, nem egyéb...), a harmadiknál több árnyék van, megint máshol több az ismerős, egy az állandó: a brutális tömeg délutánonként...
Délelőtt még elmegy, mert többnyire csak a legkisebbekkel vannak kint az anyukák-nagyik-apukák, délután viszont csatlakoznak az ovisok, bölcsisek, kisiskolások, és ez a nyári szünet kitörésekor még rosszabb lesz gondolom.
    De tetszik vagy sem, nem nagyon van más lehetőség a szabad mozgásra, ha ugyanis egyéb helyeken kóricálunk, ott nagy a veszély hogy kiszalad az útra, emiatt állandóan a nyomában kell lennem, ráadásul sok a kutyapiszok is néhol, meg az egyéb hulladék, vagy szúrós bokor, meg csalán, ésatöbbi... A játszóterek meg el vannak kerítve, így elég, ha kicsit távolabbról figyelem, és csak akkor avatkozom be a dolgokba, ha mondjuk a hinta elé szaladna, vagy szórná a homokot másra, vagy a csúszdán akarna felmászni.
Ha kicsit nagyobb lenne, hogy legalább az úttest felé ne szédelegjen el, meg szót fogadna hogy ha azt mondom "állj", vagy tudná hogy meddig szaladhat és merre tilos menni, akkor egész más lenne a helyzet.
    Addig meg ez van... De mindezek mellett azt kell mondjam, hogy nagyon jó környéken lakunk, és a fentiek ellenére belefér a játszótéren kívüli csatangolás. Tudom, hogy nem mindenhol van ez így, szóval tulajdonképpen be is fogom a szám...
 A házunk közvetlen környékén egyébként klassz lehetőségeink vannak a játékra. Legújabb hobbija a lejtőn/dombon való fel-le szaladgálás. Aránylag keveset esik most már el, persze vannak azért meredekebb szakaszok, ahol még nehezebb a terep. De ha esik is, a puha füvön nem nagyon üti meg magát.
 

    Nem tudom, rólam ki mit gondolhat, aki lát minket lent. Nekem nagyon érdekes figyelni a többi gyereket, anyukát, ha a játszótéren vagyunk. Van, aki leül a padra a csini ruhájában és telefonálgat, a gyerek azt csinál amit akar, és azt se veszi észre ha épp leesett valahonnan, vagy mondjuk agyabugyálja a másik gyereket a homokozóban. Pl. tegnap is találkoztam egy ilyennel, már nagyobb volt a kisfiú, talán 4-5 éves (hogy miért nem oviban volt, nem tudom...), mindenesetre nekem sokat elárult a stílus, ahogy a gyerek az anyjával beszélt. Már eleve, ahogy szólt hozzá. Csakis üvöltve, de nem sokadjára, mert nem hallotta meg, hanem eleve úgy kezdi. Emellett a játéka is durvább, hangosabb, egyértelműen a figyelemfelkeltés a cél, legalábbis nekem az jött le. Akaratlanul is elkezdem ítélkezni...
    Aztán van a másik típusú gyerekvigyázó, konkrétan most egy nagymama, aki, ha a kislány (1,5 éves, mint Beni) nem ül egy helyben a homokozóban, hanem mondjuk egy méterre el akarna távolodni attól, akkor rögtön rászól hogy menjen vissza és üljön szépen ott. Séta a bekerített játszótéren, urambocsá' szaladgálás, szóba se jöhet...
    Van aki soha nem szól rá a gyerekre, akkor sem, ha helytelen amit csinál. Úgy gondolja, majd a másfél-kétévesek értelmesen elrendezik a nézeteltéréseiket maguk között. Egy picit talán igaza van, mert nem kell rögtön ugrani meg egész álló nap fegyelmezni, de szerintem azért nem ártana néha rászólni a gyerekre, ha mondjuk erővel akar elvenni egy játékot a másiktól. Meg lehet azért már magyarázni nekik ezt-azt, vagy legalább meg lehetne próbálni. Életkori sajátosság ez, tudom, de akkor is.


    Aztán lássuk a  kellékeket... Kötelező alapfelszerelés gyerekkel való sétához: kismotor. Gumipókkal, vagy spárgával, kampóval a babakocsira kötve, esetleg vállra akasztva, mint egy retikült, de van, aki csak simán cipeli kézben. Mármint ha nem ül rajta a gyerek.  Nekünk is van, ha babakocsival vagyunk akkor csak rárakom a napellenző-részre, ha gyalog vagyunk akkor meg cipelem. Ülni ugyanis nem hajlandó rajta Beni, de azért mindig visszük magunkkal, mert hátha egyszer megtörik a jég, és elkezd vele száguldani. Én már nagyon szeretném.
    A kismotor mellett "illik" még vinni homokozó vödröt és minimum egy lapátot, bár eddig még soha nem játszott Beni sem a sajátjával huzamosabb ideig, mindig másé az érdekesebb. De a többi gyerek is így van ezzel, úgyhogy azért mindenkinek jut egy-egy lapát vagy kisgereblye a kezébe, aztán a játékidő végén megy a vissza csere-bere.

    Beni is szeret "játszózni". Állítom, hogy már magától is odatalálna. :-) Tud rohangálni, van sok gyerek, van hinta, lehet galambokat is kergetni néha, mi kell még egy másfél évesnek? :-)
Én azért néha unom, őszintén bevallom. Jobban örülnék egy saját kertnek, dehát panel jutott nekünk egyelőre, ez van.
    Napi kétszer vagyunk lent, délelőtt és délután. 9-10 felé megyünk, játszótér, séta, esetleg bevásárlás, aztán megyünk haza. Ebéd, alvás, ezalatt én dolgozom, főzök, takarítok, néha pihenek. Ébredés után valami uzsonna-féle, és megint megyünk le. Hozza a cipőjét, szalad az ajtóhoz, és ha nem akarom venni a lapot, akkor cirkusz van. Annyira beépült tehát ez a napjainkba, hogy nem tudom elsumákolni.

    Azért nagyon élvezem ám ezt az időszakot, vagy legalábbis AKAROM élvezni. Mert most többnyire pont azt várom, hogy én is ülhessek a padon és csak nézzem ahogy játszik, de ne kelljen árgus szemekkel figyelnem hogy mit szed fel a földről, nyugodt legyek, mert nem esik már le sehonnan, fel meg le is tud mászni, tud játszani más gyerekkel, megül egyedül a hintában, nem szalad el. Fárasztó nagyon, de olyan gyorsan eljutottunk idáig is, és innentől ez még gyorsabb lesz, aztán egy-kettő vége... Már nem fogok kelleni, hogy fogjam a kezét, segítsek fel-le mászni a mászókán, nem fog odaszaladni ha talált valami érdekeset.  Nélkülözhetőbb leszek, ez azért egy picit ijesztő...

 ***

   Elfeledkeztem egy fontos dologról a napokban (lassan hetek...), Beni másfél éves lett.
Ennek örömére épp aznap olyan elviselhetetlen volt, mint még soha.
Semmi nem volt jó, nem fogadott szót, nem tudtam tőle létezni, egész nap a nyakamban lógott volna, de ha felvettem úgy se volt jó, nyafogott, alig aludt délután, úgyhogy maximálisan lefárasztott aznap.
Szerencsére, másnapra nyoma sem volt az egésznek, úgyhogy nyugodt szívvel tudtunk elmenni vendégségbe a kolléganőmékhez. És, bár eléggé felborult a napunk a kiruccanás miatt (délután gyakorlatilag akkor aludt el, amikor már amúgy ébredni szokott), nem nagyon zavart be az estébe sem a dolog, úgyhogy a mai napunk is teljesen rendben volt.


   Nagy nehezen a védőnőhöz is lejutottunk a múlt héten. Nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára... A bölcsis papír miatt mindenképp kellett mennünk hozzá (erről majd később), de ha már ott voltunk, akkor mázsáltunk is. Egy kicsit felül saccoltam Beni súlyát, mert épphogy eléri a 10 kilót. Viszont centiben meg kevesebben mértem itthon, mert a védőnő szerint nem 80 centi, hanem 83,5. Ez tehát a másfél éves státusz.
Szépen növöget, a hízást most sem viszi túlzásba, de fogok ennek én még örülni, tudom.

   Apa nagyon sokat dolgozik, hiába, szezon van. Sokszor csak késő este ér haza, így kórusidőben csak Anyu marad, mint gyerekvigyázó, viszont neki meg kificamodott a térde, úgyhogy megint ki-ki maradoztam kórusról.  Azért a tegnapi szolnoki koncertet be tudtam vállalni. Szerintem jól sikerült, és kicsit ki is tudtam kapcsolódni. Anyu egy angyal, hogy fájós lábbal felmászik ide a negyedikre, és megcsinál mindent, játék, etetés, fürdés, alvás, minden megy a megszokott rend szerint. Sétálni nem mentek le, mert nem tud szaladni Beni után, de annyi baj legyen.

    Ezek a nagymamák nagyon összebeszéltek, mert Anyu térdficama előtt pár nappal Anyósomnak meg eltörött a térde. Moccanni sem bírt. Tervben volt, hogy lemegyek Temerinbe Benivel, hátha hasznomat veszik, de végül lebeszéltek, mert akkor még elég hideg volt, és ők már nem fűtöttek a házban, félő volt, hogy megfázik Beni a 16 fokban (a napokban itt a nyári időjárás alatt is meglepett minket a takonykór amúgy...). Szóval végül maradtunk. Majd valamikor májusban megyünk. Firkálhat Beni a gipszre. :-)

Újra itt

   Nem sikerült betartanom az ígéretemet, miszerint hamarosan folyt.köv., de most már igazán nem akartam tovább halogatni.

   Közben elmúlt már Sándor, József és Benedek is, ez a nyomorult tavasz és meleg meg csak nem akar jönni, alaposan rányomta a hangulatunkra a bélyegét ez a rossz idő. Bár az utóbbi két napra nem igazán lehet panaszom (a maira azért egy kicsit...).
Amikor csak lehetett, azért mindig kimentünk, egy fél órára legalább, amúgy meg itthon tengődtünk, vagy néha Éviékkel mentünk sóbarlangba, játszóházba. Utóbbiba ez volt a második alkalom, szóval nem lett ez rendszeres kiruccanás. Ráadásul akkor a 15-i hosszú hétvége miatt kifogtunk két szülinapi rendezvényt is, szóval a teltház most még annyit jelentett pluszban, hogy mindenfelé őrjöngő ötévesek dorbézoltak, nem igazán lehetett nyugodtan játszani semmivel, örökké arra kellett figyelni hogy Benikémet és Barnit ne sodorják el, persze ők élvezték a nyüzsgést meg az elképesztő hangzavart, mi Évivel kevésbé. Nade jólvan, ilyet is láttunk, máskor majd máshogy lesz.

   Számottevő változásról nem tudok beszámolni, a beszéd nemhogy nem fejlődött, hanem még az a két szó is jóformán eltűnt, amiről a múltkor írtam. Valami "ánnánnánnánná" van, de hogy majd aztán ebből lesz-e a várva várt ANYA, vagy ez csak valami új hóbort, fene tudja.

   Az idilli éjszakáknak is vége lett... Nem tartott sokáig. Fogtól-e vagy sem, már nem is érdekel. Különben egészen hozzá szoktam, Apa ha kérdezi reggel hogy sokszor ébredt-e, néha már nem is tudom pontosan felidézni, annyira gépiesen kelek, lököm be a cumit vagy a teát.

   Most egyébként épp egyedül elalvás-tréning van.
Eddig az altatás úgy nézett ki, hogy én feküdtem a kiságy mellett, bent volt a kezem, Beni azt szorongatta, aztán egyszer csak elaludt. Ez 5 perctől akár egy óráig is eltartott, sokszor én is elaludtam a földön. Na ezt én meguntam, meg amúgy is tudtam én már régebb óta hogy ez nem egy jó szokás, úgyhogy ideje mihamarabb változtatni. Azzal kezdtem, hogy nem tettem be a kezem, hanem csak feküdtem a földön mellette. Ez egész jól ment, de persze kár volt nyugtával dicsérni a napot, mert két nap után kezdődött a reklamáció, dehát én ugye kőkemény vagyok, és nem tettem vissza. Viszont innen nem igazán tudtam, hogy hogyan lépjek tovább, napok legyenek vagy hetek, egy-egy szakasz között, úgyhogy aztán úgy gondoltam hogy előbb jól begyakoroljuk az alvást a kezem nélkül, aztán meglátjuk mi lesz.
   Aztán megvettem a Szuperdadus első kötetét (nem emiatt, csak érdekelt, és a fórumos anyukák között pont szóba került, úgyhogy gondoltam beruházok rá.). Abban nem tökölnek ám ennyit ezen az egészen, hanem egyik nap ücsörgés az ágy végénél, másnap kicsit távolabb, harmadnap már a nyitott ajtóban, aztán kint, és kész is. Nnnnna, mondom, hát legyen. Én kicsit kinyújtottam ezt, mert már vagy a hatodik napnál járunk, de két napja már csak ajtóban ücsörgök, és nincs sírás. Alvás se, de már könnyebben ott tudom hagyni, aztán némi fészkelődés, meg dumálgatás, meg zoknidobálás, meg zenélőjáték húzogatás, meg némi torna (és persze sírás) után egyszer csak csend van. Amíg ezek a sorok íródnak, éppen az elcsendesülés zajlik.
21.45 van.... hát nem örülök, igaz eleve fél9 volt mire leraktam.
   Mondanom sem kell, az kiderült, hogy többnyire velem van a baj. Ha Apa altat, általában mindössze 5 perc alatt lezajlik az egész.

   Volt valami vírusfertőzés is időközben, nagyon magas, 40 fokos lázzal. Hűtőfürdőztünk is, meg virrasztottunk, aztán ahogy jött, úgy ment is. Nagyon-nagyon-nagyon halvány pöttyöket láttam, szóval nem vagyok egészen biztos abban hogy ez a háromnapos láz volt. De a lényeg hogy elmúlt.

  Visszatértem a kórusba is (ja igen, merthogy tartottam egy kis szünetet, erről nem írtam). És máris volt egy fergeteges programunk Aszófőn,  tulajdonképpen egy kis koncert volt csupán, amit a volt gimis osztályfőnököm szervezett meglepibe a sógornőjének, aki akkortájt töltötte a 60. szülinapját. Mivel elég szoros a kapcsolata a kórusnak az oszifőmmel (ő szervezte/szervezi mindig a franciaországi utakat), így minket kért fel, hogy lehessen egy koncert az ajándék. A buli része nekünk ebben főleg utána volt, meg lettünk vendégelve finom házi borocskával, pálinkával, némi harapnivalóval, szóval igen jó hangulatban telt a buszon a  hazaút, sokat énekeltünk, és valami igazán régi, már-már elfeledett feeling lett úrrá lett rajtam, de gondolom a többieken is. :-) Szóval elképesztő jó volt, na. :-) Már nagyon hiányzott valami hasonló.

   Nagyon hosszú kihagyás után elmentünk tornára is. Utoljára még a bárányhimlő előtt mentünk, még decemberben, aztán annyi minden volt, hogy most jutottunk el megint. Persze azért is akartam, mert a soron következő féléves kontroll már a nyakunkon volt, gondoltam azért nézzenek még rá előtte.
Továbbra is "felemás", vagyis a bal válla lejjebb van mikor sétál, de a mai vizsgálaton sem találtak semmi konkrét okot erre, úgyhogy abban maradtunk, hogy ez valami rossz szokás inkább. Marad még egy ideig az egyéni illetve csoportos torna.
A vizsgálatot egyébként végig üvöltötte, el se hittem hogy ez az én gyerekem... Így még soha nem csinált, fogalmam sincs hogy miért reagált most így, ráadásul látta is már a dokit, semmi fájdalmas nincs az egészben, de egyszerűen totál kiakadt, alig bírtam megnyugtatni. Aztán adtam neki egy labdát, amiről tudtam, hogy régebben nagyon szerette ott, na azzal elvolt, de amint úgy vélte hogy le akarok lépni (kinyitottam az ajtót és kiszóltam Anyunak hogy adjon be egy pelenkát), újra kezdte. Hát komolyan, nem is értettem hogy mi van...

   Igyekszem nem tovább ritkítani a bejegyzéseket, de egyre kevesebb időm van... Ha Beni alszik, akkor főzök, takarítok, rendet próbálok rakni (minek strapálom amúgy magam, nem tudom...), meg dolgozom, merthogy úgy néz ki, csak beindult ez a honlap-kezelős dolog.
Kb. 3 órám van mindezekre, úgyhogy a blog írás most luxus, de néha nagyon sok mondani-vagyis írni valóm lenne ám, úgyhogy igyekezni fogok, ígérem. Akiket egyáltalán érdeklünk, azoknak előre is köszönöm a türelmet. :-)

Képeket most nem tudok feltenni, de amúgy most megint kis cuki kopaszka, tegnap megnyírtam. Nagyon jól tűrte, 10 percig kellett ugyan barátkozni a hajnyíróval, de utána semmi gond nem volt.

Negyed 11, Apa még sehol... Standot építenek a Hungexpo-n a hétvégi Construma-ra, talán hamarosan azért hazaér már...