Játszótér

    A játszóterezés mostanra már a napi programunk része lett.
Szerencsére van több is a környéken, így ha már nagyon unom az egyiket, akkor kirándulunk kicsit messzebbre, egyiknél jobb játékok vannak, máshol tisztább a homok (mármint falevél, kavics, ilyesmi van benne, nem egyéb...), a harmadiknál több árnyék van, megint máshol több az ismerős, egy az állandó: a brutális tömeg délutánonként...
Délelőtt még elmegy, mert többnyire csak a legkisebbekkel vannak kint az anyukák-nagyik-apukák, délután viszont csatlakoznak az ovisok, bölcsisek, kisiskolások, és ez a nyári szünet kitörésekor még rosszabb lesz gondolom.
    De tetszik vagy sem, nem nagyon van más lehetőség a szabad mozgásra, ha ugyanis egyéb helyeken kóricálunk, ott nagy a veszély hogy kiszalad az útra, emiatt állandóan a nyomában kell lennem, ráadásul sok a kutyapiszok is néhol, meg az egyéb hulladék, vagy szúrós bokor, meg csalán, ésatöbbi... A játszóterek meg el vannak kerítve, így elég, ha kicsit távolabbról figyelem, és csak akkor avatkozom be a dolgokba, ha mondjuk a hinta elé szaladna, vagy szórná a homokot másra, vagy a csúszdán akarna felmászni.
Ha kicsit nagyobb lenne, hogy legalább az úttest felé ne szédelegjen el, meg szót fogadna hogy ha azt mondom "állj", vagy tudná hogy meddig szaladhat és merre tilos menni, akkor egész más lenne a helyzet.
    Addig meg ez van... De mindezek mellett azt kell mondjam, hogy nagyon jó környéken lakunk, és a fentiek ellenére belefér a játszótéren kívüli csatangolás. Tudom, hogy nem mindenhol van ez így, szóval tulajdonképpen be is fogom a szám...
 A házunk közvetlen környékén egyébként klassz lehetőségeink vannak a játékra. Legújabb hobbija a lejtőn/dombon való fel-le szaladgálás. Aránylag keveset esik most már el, persze vannak azért meredekebb szakaszok, ahol még nehezebb a terep. De ha esik is, a puha füvön nem nagyon üti meg magát.
 

    Nem tudom, rólam ki mit gondolhat, aki lát minket lent. Nekem nagyon érdekes figyelni a többi gyereket, anyukát, ha a játszótéren vagyunk. Van, aki leül a padra a csini ruhájában és telefonálgat, a gyerek azt csinál amit akar, és azt se veszi észre ha épp leesett valahonnan, vagy mondjuk agyabugyálja a másik gyereket a homokozóban. Pl. tegnap is találkoztam egy ilyennel, már nagyobb volt a kisfiú, talán 4-5 éves (hogy miért nem oviban volt, nem tudom...), mindenesetre nekem sokat elárult a stílus, ahogy a gyerek az anyjával beszélt. Már eleve, ahogy szólt hozzá. Csakis üvöltve, de nem sokadjára, mert nem hallotta meg, hanem eleve úgy kezdi. Emellett a játéka is durvább, hangosabb, egyértelműen a figyelemfelkeltés a cél, legalábbis nekem az jött le. Akaratlanul is elkezdem ítélkezni...
    Aztán van a másik típusú gyerekvigyázó, konkrétan most egy nagymama, aki, ha a kislány (1,5 éves, mint Beni) nem ül egy helyben a homokozóban, hanem mondjuk egy méterre el akarna távolodni attól, akkor rögtön rászól hogy menjen vissza és üljön szépen ott. Séta a bekerített játszótéren, urambocsá' szaladgálás, szóba se jöhet...
    Van aki soha nem szól rá a gyerekre, akkor sem, ha helytelen amit csinál. Úgy gondolja, majd a másfél-kétévesek értelmesen elrendezik a nézeteltéréseiket maguk között. Egy picit talán igaza van, mert nem kell rögtön ugrani meg egész álló nap fegyelmezni, de szerintem azért nem ártana néha rászólni a gyerekre, ha mondjuk erővel akar elvenni egy játékot a másiktól. Meg lehet azért már magyarázni nekik ezt-azt, vagy legalább meg lehetne próbálni. Életkori sajátosság ez, tudom, de akkor is.


    Aztán lássuk a  kellékeket... Kötelező alapfelszerelés gyerekkel való sétához: kismotor. Gumipókkal, vagy spárgával, kampóval a babakocsira kötve, esetleg vállra akasztva, mint egy retikült, de van, aki csak simán cipeli kézben. Mármint ha nem ül rajta a gyerek.  Nekünk is van, ha babakocsival vagyunk akkor csak rárakom a napellenző-részre, ha gyalog vagyunk akkor meg cipelem. Ülni ugyanis nem hajlandó rajta Beni, de azért mindig visszük magunkkal, mert hátha egyszer megtörik a jég, és elkezd vele száguldani. Én már nagyon szeretném.
    A kismotor mellett "illik" még vinni homokozó vödröt és minimum egy lapátot, bár eddig még soha nem játszott Beni sem a sajátjával huzamosabb ideig, mindig másé az érdekesebb. De a többi gyerek is így van ezzel, úgyhogy azért mindenkinek jut egy-egy lapát vagy kisgereblye a kezébe, aztán a játékidő végén megy a vissza csere-bere.

    Beni is szeret "játszózni". Állítom, hogy már magától is odatalálna. :-) Tud rohangálni, van sok gyerek, van hinta, lehet galambokat is kergetni néha, mi kell még egy másfél évesnek? :-)
Én azért néha unom, őszintén bevallom. Jobban örülnék egy saját kertnek, dehát panel jutott nekünk egyelőre, ez van.
    Napi kétszer vagyunk lent, délelőtt és délután. 9-10 felé megyünk, játszótér, séta, esetleg bevásárlás, aztán megyünk haza. Ebéd, alvás, ezalatt én dolgozom, főzök, takarítok, néha pihenek. Ébredés után valami uzsonna-féle, és megint megyünk le. Hozza a cipőjét, szalad az ajtóhoz, és ha nem akarom venni a lapot, akkor cirkusz van. Annyira beépült tehát ez a napjainkba, hogy nem tudom elsumákolni.

    Azért nagyon élvezem ám ezt az időszakot, vagy legalábbis AKAROM élvezni. Mert most többnyire pont azt várom, hogy én is ülhessek a padon és csak nézzem ahogy játszik, de ne kelljen árgus szemekkel figyelnem hogy mit szed fel a földről, nyugodt legyek, mert nem esik már le sehonnan, fel meg le is tud mászni, tud játszani más gyerekkel, megül egyedül a hintában, nem szalad el. Fárasztó nagyon, de olyan gyorsan eljutottunk idáig is, és innentől ez még gyorsabb lesz, aztán egy-kettő vége... Már nem fogok kelleni, hogy fogjam a kezét, segítsek fel-le mászni a mászókán, nem fog odaszaladni ha talált valami érdekeset.  Nélkülözhetőbb leszek, ez azért egy picit ijesztő...

 ***

   Elfeledkeztem egy fontos dologról a napokban (lassan hetek...), Beni másfél éves lett.
Ennek örömére épp aznap olyan elviselhetetlen volt, mint még soha.
Semmi nem volt jó, nem fogadott szót, nem tudtam tőle létezni, egész nap a nyakamban lógott volna, de ha felvettem úgy se volt jó, nyafogott, alig aludt délután, úgyhogy maximálisan lefárasztott aznap.
Szerencsére, másnapra nyoma sem volt az egésznek, úgyhogy nyugodt szívvel tudtunk elmenni vendégségbe a kolléganőmékhez. És, bár eléggé felborult a napunk a kiruccanás miatt (délután gyakorlatilag akkor aludt el, amikor már amúgy ébredni szokott), nem nagyon zavart be az estébe sem a dolog, úgyhogy a mai napunk is teljesen rendben volt.


   Nagy nehezen a védőnőhöz is lejutottunk a múlt héten. Nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára... A bölcsis papír miatt mindenképp kellett mennünk hozzá (erről majd később), de ha már ott voltunk, akkor mázsáltunk is. Egy kicsit felül saccoltam Beni súlyát, mert épphogy eléri a 10 kilót. Viszont centiben meg kevesebben mértem itthon, mert a védőnő szerint nem 80 centi, hanem 83,5. Ez tehát a másfél éves státusz.
Szépen növöget, a hízást most sem viszi túlzásba, de fogok ennek én még örülni, tudom.

   Apa nagyon sokat dolgozik, hiába, szezon van. Sokszor csak késő este ér haza, így kórusidőben csak Anyu marad, mint gyerekvigyázó, viszont neki meg kificamodott a térde, úgyhogy megint ki-ki maradoztam kórusról.  Azért a tegnapi szolnoki koncertet be tudtam vállalni. Szerintem jól sikerült, és kicsit ki is tudtam kapcsolódni. Anyu egy angyal, hogy fájós lábbal felmászik ide a negyedikre, és megcsinál mindent, játék, etetés, fürdés, alvás, minden megy a megszokott rend szerint. Sétálni nem mentek le, mert nem tud szaladni Beni után, de annyi baj legyen.

    Ezek a nagymamák nagyon összebeszéltek, mert Anyu térdficama előtt pár nappal Anyósomnak meg eltörött a térde. Moccanni sem bírt. Tervben volt, hogy lemegyek Temerinbe Benivel, hátha hasznomat veszik, de végül lebeszéltek, mert akkor még elég hideg volt, és ők már nem fűtöttek a házban, félő volt, hogy megfázik Beni a 16 fokban (a napokban itt a nyári időjárás alatt is meglepett minket a takonykór amúgy...). Szóval végül maradtunk. Majd valamikor májusban megyünk. Firkálhat Beni a gipszre. :-)