Elvek és valóság

      Azt mondják, két dolog biztosan van az életben, amihez a világon mindenki ért: a foci és a gyereknevelés. (Ez utóbbihoz is főleg azok értenek a legjobban (milyen érdekes ez!) akiknek sosem volt még, vagy talán nem is lesz).
     Én is nagyon okos voltam ám, úgyhogy a másoktól kapott rengeteg jó tanáccsal, a családban/ismerősöknél látott negatív vagy pozitív példákkal és komoly szakirodalmi tanulmányaimmal felvértezve indultam a nagy kalandnak, rengeteg határozott elképzeléssel és kőkemény elvekkel. Íme néhány, csak ami épp eszembe jut:

     1 - a gyerek soha, semmilyen körülmények között nem alhat velünk egy ágyban, mert ha csak egyszer is beengedjük, kamaszkoráig nem lehet majd onnan kipaterolni.
     2- soha nem adok a szájába cumit, sőt más gyerekek szájából is kiveszem, nehogy meglássa és majd ő is kérje, hogy aztán majd iskolába menet idején se tudjam kiszedni a szájából... Káros, mindenféle szempontból, ördögtől való találmány.
     3 - nem kapkodom fel minden nyekkenésre, mert elkényeztetett nyafka gyerek lesz, aki uralkodni fog majd az egész családon és jól a fejünkre nő. Ide tartozik még a "nem lesz sokat kézben"-elv is.
     4 - nem fogom burokban nevelni és csíramentes környezetben tartani, értem ezalatt a sok felesleges ruha főzést és vasalást, az állandó sterilizálást.

Egyedül ez utóbbit sikerült betartanom, de csakis azért, mert lusta vagyok... :-)

    1-es számú elv, együtt alvás: Némi kilengést megengedtem magunknak ebben a dologban, de csakis bizonyos határok között. Alvás a kiságyban kezdődik, majd a hajnali etetéskor, mikor félig én is alszom, csak úgy leteszem magam mellé és úgy alszunk tovább. Nincs kedvem olyankor még elbotorkálni a kiságyig, hogy kimenjen az álom a szememből, ráadásul necces, hogy ő is felébred, ha ügyetlenebbül teszem az ágyába (ne adj' Isten beleejtem félálomban...) Apa úgyis kel már azidőtájt, nem kell félni hogy agyonnyomja a nagy forgolódásban, én meg tudom közben tornáztatni a kis lábát, ha esetleg csikar a pocakja, vagy csak odateszem a kezem és megnyugszik. Tehát végül is mellettem ébred reggel. Egész éjjelre nem vállalnám be, de csak azért nem, mert nekünk is kényelmetlen, nem tudunk figyelni hogy épp hogyan dobta szét magát, sokszor van keresztben az ágyon... Max. csak így, pár órára.  Egyelőre nem félek, hogy ez hosszútávon valami rosszat eredményezne, ha külön szobában lesz és már nem ébred éjjel, úgyis változik a helyzet... Különben ott alszik ahol épp leteszem, nincs hiszti, ha nem a megszokott helyén van. Kiságy, nagyágy, kanapé, pihenőszék, vagy épp a karjaimban-tökmindegy. És viszonylag könnyen csempészem be az ágyába is, nem reklamál ha leteszem. (Najó, itt azért még van min javítani, mert csak éjszaka működik... nappal sokszor előfordul, hogy azonnal felébred, ahogy a popó a kiságyat éri...).

   2-es számú elv, cumi-kérdés: Amikor elkezdődtek a látszólag ok nélküli sírások, azonnal meginogtam, és a szájába próbáltuk tenni. Megvető undorral a kis arcán, rögtön ki is köpte. Megörültem, gondoltam akkor ezzel nincs is gond, a kérdés megoldva, a gyerek eldöntötte hogy nem fog cumizni. Még egyszer vagy kétszer próbálkoztunk, de hiábavalónak tűnt. Egy ideig kénytelenek voltunk tűrni a sírást, aztán eljutottunk oda, hogy tuszkoltuk a cumit, és erővel próbáltuk a szájában tartani, hogy hallgasson. És lám, egyszer csak bent maradt. Szinte örömtáncot lejtettünk, hogy sikerült máris elrontani a gyereket, és rászoktattuk arra a műanyag vacakra. Nagyon büszkék voltunk hogy sikerült. :-) Így ugyanis csendes napok következtek, és ha csak nyugtatni kellett a gyereket, de nem volt éhes, csak valamiért nyűglődött, volt megoldás. Amikor a szoptatással akadtak nehézségeim, az első tanács persze az volt, hogy hagyjuk el a cumit, bár nekem meggyőződésem, hogy a mi problémáink nem abból eredtek. Mindenesetre megfontoltam a dolgot, de nem túl hosszas mérlegelés után mégis a cumi mellett döntöttem. Olyan jól sikerült a rászoktatás, hogy a nyugalom érdekében képes vagyok a földszintről a negyedikre visszamászni teljes menetfelszerelésben, gyerekkel együtt, ha véletlenül anélkül indultunk volna el...

   3-as számú elv, nem felvenni a gyereket rögtön, ha megnyikkan: Itt sokat vívódtam a szakirodalmi tanulmányaim (még ezeken belül is voltak ellentmondások) és az ismerősök véleményei miatt. Egyedül csak a saját ösztöneimre nem mertem hallgatni... Végül mégis a kötődő nevelési elvekhez ragaszkodtam (szelektáltam azért, lásd: együtt alvás), ami persze főleg az anyai ösztönös viselkedésre épít. Egyelőre nem bántam meg. A könyv, amiben erről olvastam, remekül megfogalmazza a gyermekek szükségletei és igényei közötti különbséget. Ezek szerint tehát egy pár hónapos csecsemőt nem lehet elkényeztetni azzal, ha azonnal reagálunk a sírására, hiszen azért sír, mert egyedül így tud kommunikálni, és nyilván nem unalmában teszi, vagy azért, hogy gonosz módon manipuláljon... Nem egy új játékért hisztizik (igény), hanem azért sír, mert pl. éhes (szükséglet). Nem tudom, érthető-e...
Na a lényeg, hogy próbáltam teljesen a gyermekemre hangolódni és figyelni hogy mikor mire lehet szüksége, és ha már minden lehetőséget kizártunk, maradt a dédelgetés. Hova máshova való egy kisbaba, mint a szülei karjába? :-) Mivel magától nem tud belém csimpaszkodni, kénytelen vagyok én fogni... :-) Az első pár hétben ez valóban úgy tűnt, mintha egész nap a karomban lenne, mára ez sokat javult. Nem bántam meg, hogy sokat dédelgettem.
A sírás is változott, és meglepő, de sokszor már immunis vagyok bizonyos sírás-fajtákra. Beninek is vannak rossz napjai, olyankor előfordul, hogy nem tudom letenni, mert máris ordítás van, de ez eddig tényleg csak akkor fordult elő, ha pl. beteg volt, valami front jött, vagy fájt valamije. Egyébként elvan, nem kell egész nap fognom.

Most így ezek jutottak eszembe. Azt megtanultam mindenesetre, hogy ha gyereknevelésről van szó, muszáj néha rugalmasnak lenni. És néha fel lehet adni bizonyos elveket... :-)

És még hol vagyok az igazi gyerekneveléstől... :-)

Vizsgálatról vizsgálatra

    Sajna nem sikerült Apának elintézni, hogy időben hazaérjen, így végül kénytelenek voltunk gyalogosan nekivágni tegnap a városnak, hogy eljussunk Benivel a hasi-koponya ultrahangvizsgálatra. Ez egy nem kötelező, de ajánlott vizsgálat, amit a babák 8 hetes kora körül végeznek. Mi ezt megdupláztuk... :-) De hát mit tegyek, mostanra kaptam időpontot... Nagy dilemmában voltam, hogy elinduljunk-e egyáltalán, mivel úgy tűnik, picit megfázott a szentem, féltem hogy nyűgös lesz, fuldoklik majd a takonyban, én meg nem tudom kiszedni belőle... Végül aztán mégis úgy döntöttem, lesz ami lesz, elindulunk, mert legközelebb talán augusztusra kapunk majd új időpontot, ha most nem megyünk...

   A táv tulajdonképpen nem nagy, a második kerületben, a Budai Gyerekkórházban végzik (többek között) az ilyen vizsgálatot. 5 megálló HÉV-vel, meg némi gyaloglás.
    Egy dologban biztos voltam, hogy nem babakocsival fogok elindulni. Aki utazott már HÉV-en, vagy látott már egyet, annak biztos feltűnt az óriási különbség a megálló járdaszintje és az első lépcső között... Nem beszélve az első és második lépcső közötti magasságtól. Nekünk ugyan pici, könnyű kocsink van, de előző este végigpörgettem magamban hogy hogyan bénázom fel meg le (természetesen segítség nélkül) a kocsit, miközben kiborul belőle a gyerek, én meg hasra esek a lépcsőben, majd ugyanezt hazafelé is...

     És milyen jól tettem, hogy hordózóval mentünk végül! Mikor megálltam a Gül Baba utca alján, aminek a végétől még egy kis sétára van a kórház, azt hittem dobok egy hátast... Aki volt már zarándoklaton Medjugorjéban, az el tudja képzelni, mit láttam... Ha mégis babakocsival mentünk volna, rögtön fordultam is volna vissza, bevállalva az akár augusztusi új időpontot is.... Olyan meredek és rissz-rossz macskaköves úton esélyünk sem lett volna.

    Végül nagy nehezen felértünk, a tüdőmet majd' kiköptem, leizzadtam, a derekam sajgott, a térdem nyilallt. Szerencsére volt lift a kórházban... Mikor kinyílt az ajtaja, képen csapott a kellemesen forró 30 fok, ami a váróban volt a babák miatt. Mire végigvártam amíg betápláltak minket a gépbe (még sálban-nagykabátban-gyerekkel elöl), addigra azt hittem elájulok. Minden hajlatomban folyt a víz, a felsőm ujját sem tudtam feljebb húzni, úgy tapadt rám. Szerencsére nem kellett sokat várni, az egész tartott vagy 5 percig. Tájékoztatásként megkaptam hogy "Minden le van írva", és mehettünk is. Még le sem hűltünk, mehetett minden hacuka vissza...
   A lefelé menet már könnyebb volt, de nagyon óvatosan tipegtem, a végére már úgy fájt a térdem, hogy csak sántikálni bírtam. A hátam meg... Nem tudom, hogy ehhez a hordozáshoz hozzá kell-e edződni, vagy én csinálok valamit rosszul... Tény, hogy nem vagyok igazán jó kondiban, de ez az út eléggé betett...
    Prüntyő remekül bírta, nézelődött, és amíg én lihegve küzdöttem fel magunkat a hegyre, kőkemény fogadalmakat téve közben hangosan az autóvezetési gyakorlatom felfrissítésére vonatkozóan, ő el is szundikált...

    A mai kirándulásunk csak egy kellemes, szűk egy órás kiruccanás volt Budakalászra, a neurológushoz/gyógytornászhoz.
Minden a legnagyobb rendben, csak kissé éretlen a mozgásfejlődés bizonyos terén (én ezt úgy fordítottam le, hogy lusta... :-) ), úgyhogy heti kétszer kell majd gyógytornára járnunk. Egye fene, legalább kimozdulunk, meg hátha tanulok is valami jót.

  Kora délután még a gyerekorvost is meglátogattuk, mert a nátha mellett még köhög is szegénykém, de szerencsére nincs semmi gond, gyógyszer sem kell. Szippantani kell az orrát minél gyakrabban, és ennyi. A köhögés is attól van, mert birizgálja a torkát. Hiába edzettem eddig erre, határozottan nem "lájkolja" az orrszívást, de a porszívó hangja legalább elnyomja a sivítását...

A hétre elég is volt a doktorbácsikból/nénikből, Beninek is ki kell pihenni ezeket a nagy izgalmakat... :-)

Végül itt van néhány kép, hétvégén itt voltak a leendő keresztszülők, kattogtattunk párat... :-)

Keresztapuval

Keresztanyuval

Szöveg nélkül

Ezt most csak úgy... :-)

"Szülinapos"

És akkor a beígért képek... :-)

Ez a kettő még tegnap készült Anyuék gépével, ezeket tartottam elfogadhatónak, úgyhogy megosztom az olvasóközönséggel. 

Elemet vettem, de új kép nem készült, mert BEDÖGLÖTT A GÉPÜNK!!!! :-(((

Itt az ideje, hogy legyen végre egy okostelefonom...

Szóval itt a szülinapos:

 

Ez pedig még az igazi szülinapon készült! :-)

4 hónap

   És ez a nap is eljött... :-)
Milyen kevés idő ez egy életben, és nekünk mégis milyen soknak tűnik! És milyen sok van még hátra! :-)
   Így indultunk: 2011. október 12-én, 10.57 perckor látott napvilágot Benedek fiam, a sors úgy hozta, hogy császármetszéssel, de egy cseppet sem bánom, mert így kellett lennie mindkettőnk érdekében.
Mennyi minden történt velünk azóta, alig hiszem...
Minden gyerek eltérő ütemben fejlődik, úgyhogy nem szállok be semmiféle versenybe, hogy kinek mit tudott már a gyermeke ennyi meg annyi idős korában, íme, itt tartunk mi:
    Jelenlegi méreteink: 61 cm, kb. 5500 gramm. A kezdőértékek: 48/2700. (ez a 48cm védőnénis mérés, a kórházban ez 51cm volt... :-) )
    Mozgásfejlődésünk most kezd határozottabban beindulni, két napja láttam hogy majdnem átfordult hasra, csak útban van még a karja, úgyhogy nagy a küzdelem... :-) A kezét még csak most kezdte jobban szemügyre venni, és gondolom arra is rájött hogy fogni lehet vele, és betolni mindent rögtön a szájába. Ezt szorgalmasan gyakorolja. Mindent a szájába vesz és rág, kivéve a macis rágókát, amit kimondottan ezért vettem. Kidobott pénz volt, már látom... A fogacskáját még nem látni, de már mocoroghat valami, mert többet nyűglődik, mint korábban, és a folytonos rágcsálásból is erre következtetek. A nyála patakokban ömlik, van hogy a köldökéig vizes a ruhája és át kell öltöztetnem, félek hogy megfázik (bár 26 fokban kétlem...). A sláger persze az ökle, nem hittem, de tényleg majdnem befér a szájába mind a kettő.... :-)
   Továbbra sem egy nagyétkű gyerek, már ami az egyszeri mennyiségeket illeti. Sokszor eszik keveset, így gyakorlatilag egész napra a kanapéra vagyok szögezve... Vagy nem talál elegendő mennyiséget egyszerre, vagy tényleg csak így kényelmes neki... Mindegy is, már egészen hozzászoktam... Lassan elérkezünk a következő mérföldkőhöz (fél év), akkor majd jól teletömöm mindenféle finomsággal, attól talán többet is alszik éjjel, és nekem is lesz nappal egybefüggő 3-4 órám, ami alatt talán elkezdhetem utolérni magam a háztartásban. Erősen gondolkodom a kicsit előrébb hozott hozzátápláláson, de annyi "ellene-mellette" véleményt hallok, hogy még mindig nem döntöttem...
Kóstolásra adtam már neki pár kanálka almalevet pár hete, de azóta sem... (ízlett neki! ). Tudom, hogy a tejci a legjobb, úgyhogy egyelőre csak azt kap (tápit már alig-alig!!!!  :-) ), de tényleg nagy a kísértés hogy valami igazán laktatót adjak neki... (meg lehet kövezni érte...)

   Alvás: "Egyszer volt Budán kutyavásár", mondta volt bölcs és igazságos királyunk. Ezzel talán mindent elmondtam én is... Ami a nappali alvásokat illeti, azzal is akadnak gondjaim (nekem, a gyerek tök jól elvan így), mindössze néhány, 15-20 perces szunyókálással szakítja meg a napi tevékenységeit, ezek pedig nem elegendőek arra, hogy én is aludjak egy jót vele, pótolván az éjszakai szüneteket.

    A napirendünk: azt hittem, sosem lesz olyan, de végül is ha jobban végiggondolom, valami hasonlót már mi is a magunkénak tudhatunk:

   - ébredés: túl korán
   - ébredés után én még szédelgek kicsit, ha kell akkor egy gyors etetés (van hogy bealszom közben, képtelen vagyok ellenállni....), pelenkacsere, utána játék, megint kaja kis szundival, séta, torna és ezek váltakozva, esetleges sorrendben (séta csak napi egyszer).
   - este 8 után fürdés, mostanság egyre korábban, van hogy már a 8 órát is alig győzi kivárni, mert nyűgös a fáradtságtól. A fürdetés Apa feladata, de azért én is közreműködöm.
   - fürdés után ha kell, még egy gyors etetés, általában már akkor bekábul, de ha nem, akkor csak beteszem a kiságyba és alszik magától. Néha be kell még mennem hozzá, de egy puszika, takaróigazítás, simike után tényleg alvás van.
   - ezek után kiteregetek ha kell,  bekészítem a következő adag mosást, vacsorázom, picit nézem a tévét, leülök a gép elé, beszélgetek Apával, lefürdök, és valamikor fél11-11 körül én is lefekszem. És indul az éjszakai műszak... Első ébredés általában kettő körül, majd így tovább, három óránként...
    Eleinte azt hittem, ezt nem lehet túlélni, de lám, már négy hónapja megy! :-)

    Képek: még mindig adós vagyok velük... Ma a "szülinap" alkalmából akartam készíteni képeket, de lemerült az elem a fényképezőgépben... Átmentem Anyuékhoz, ott mindig szokott lenni. Most nem volt... Az ő gépükkel csináltam pár képet, amik elég bénán sikerültek, majd az övéké is lemerült. Holnap megyünk doktorbácsihoz védőoltásra, beugrunk a boltba elemért (a teljes sort megveszem...), és TÉNYLEG csinálok pár képet, és FEL IS TESZEM őket, legkésőbb este... :-)

Újra itthon

     Nem rettentünk meg az előre jelzett jégkorszaki időjárástól, és nekivágtunk múlt hét csütörtökön a nagy útnak. Simán leértünk három és fél óra alatt, ahogy elértük a 'Temerin' táblát, elkezdett szállingózni a hó, és abba se hagyta, amíg ott voltunk. Nagyjából fél méternél állt meg egy kis időre, de hogy azóta hogy áll, nem tudom, mert időközben visszajöttünk Budapestre.
    Prüntyő mindkét irányban nagyon jól bírta az utat, szinte végig aludta. Mikor megérkeztünk, nagyon jól tűrte hogy kézről-kézre járjon, Mama és Papa már nagyon várták őt... :-) Persze az esti fürdés és az ehhez kapcsolódó szertartások aznap elmaradtak, úgyhogy ahogy már vártam is, nagyjából este 11 felé törött el a mécses, és egy kb. háromnegyed órás ordítással jeleztük a környéknek, hogy megérkeztünk. Másnap reggel vigyorogva ébredt, úgyhogy remek három és fél napunk volt. Sorra jártuk a rokonokat, ismerősöket, akármikor kinyitotta a szemét, mindig más helyen volt és új arcokat látott. :-) Feleslegesen aggódtam, nagyon jól viselte a dolgokat. Na volt néha egy kis sírás, de még belefért.  Megbeszéltük, hogy jó gyerek lesz, és szót is fogadott... :-) Úgy néz ki, a megfázást is megúsztuk, emiatt is aggódtam, mert itthon a 25-26 fokos távfűtéshez van szokva, ott meg tüzelős módszerrel fűtöttünk, folyton figyelni kellett a kályhát, hogy ki ne aludjon. Éjszaka én etetni keltem fel, Apa meg a tüzet vigyázta. :-)
    Sajnos nem sikerült elmennünk sokat sétálni, pedig terveztem jó kiadósakat a falusi levegőn, de még gyalog is nehezen közlekedtünk a nagy hóban, nem még babakocsival...  Na majd tavasszal.

    Azt hiszem, felismerte itthon a szobáját, meg az ismerős környezetet, nagyokat vigyorgott a maciknak a falon! :-)