Mi és mások

   És akkor jöjjön a folytatás.

   Ma egyébként mentünk vissza kötözésre, nagyon szép a seb, már amennyire szép lehet egy ilyen heg. Én elégedett vagyok. Jobb lett volna ha megússzuk enélkül, de hát ez van. Minden jó ha a vége jó.

   Egy picit még akartam írni a bent létünkről, a betegségen kívül.
Sajnos voltunk egy páran, ki súlyosabb, ki könnyebb betegséggel, sokan mentek haza időközben, és sajnos sokan jöttek. Elég nagy ott a fluktuáció.
Találkoztam kruppos gyerekkel, volt alkalmam hallani, milyen a klasszikus kruppos köhögés/légzés, úgyhogy azt biztos felismerem, de remélem sosem fogom hallani. Volt bent egy kisfiú tüdőgyulladással, (még mindig bent vannak, ma találkoztam az anyukával, továbbra is lázas Szabi, és még mindig a határon van, hogy kell-e pungálni vagy sem, hétfőn már pungálták egyszer, akkor még ott voltunk.)
Három szobatársunk is volt az egy hét alatt, egy 15 hónapos kislány, Dorka, vesemedence gyulladással, egy nap szünet után jött a 8 hónapos Ábel, akinek végül kiderült, hogy csak az ún. háromnapos láza volt, aztán jött a 10 hónapos Anett baba, több napos, megmagyarázhatatlan lázzal, húgyúti fertőzés gyanújával. Rövid ismeretségek voltak ezek, de nagyon jókat beszélgettünk, persze más anyukákkal is, akikkel napjában többször összefutottunk az előtérben. A közös sors kicsit összekovácsolja az embereket.
Volt olyan gyerek, több is, akinek nem volt ott se anyukája, se apukája... A szívem majd meg szakadt, ahogy ott sírtak, de még csak meg sem lehetett dajkálni őket, ez a szabály... Volt aki felett rögtön ítélkeztem, hogy hogy tehet ilyesmit, hogy magára hagyja a két hónapos gyerekét, aztán kiderült, hogy a nagybeteg anyukáját ápolja, mellette dolgoznia is kell, és emellett egyedülálló anya. Este amúgy mindíg jött, egész éjjel bent volt, aztán kora reggel ment. Az a baba egyébként gyakorlatilag születése óta bent van. Arra vár, hogy egy söntöt tegyenek a koponyájába, addig pár naponta kell csapolni szegénykét.
Na persze volt, akit jogosan ítéltem el (vagy a fene tudja...), kisebbségi anyuka egyedi stílussal, nagy hanggal, kötekedni persze tudott, ha nem tetszett neki valami.
Mindenesetre pont aznap, amikor magamban jól leszóltam az egyik anyukát, vettem észre a kórház faliújságján a következő verset:

Reményik Sándor:

Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.


Nagyon igaz, és nagyon elgondolkodtató. Szomorú sorsok vannak a világban, nem tudhatjuk hogy ki, miért nem lehet a gyermeke mellett.
És azt hiszem örülhetek, hogy nekünk "csak" ez volt a problémánk, és nem valami komolyabb betegség.

   A nővérkék nagyon aranyosak voltak. Volt köztük szigorúbb, vaskalaposabb, volt nevetgélős, örökké mosolygós, fiatal, idősebb, vegyesen. Én a magam részéről csak jókat mondhatok róluk.
Az orvosokat is nagyon lelkiismeretes, jó szakembernek ismertem meg.

   Az ellátás nem igazán világszínvonalú, dehát ez ugye nem a Hilton. Tisztának tiszta, napjában 4szer nyalták fel a folyosót, 6szor ürítették a szemetest, napi egyszer minden szobában felmostak, erre nem lehet panasz. Mmondjuk jó lenne, ha minden anyukának biztosított lenne az ágy közvetlenül a gyermeke mellett, és nem a folyosó legvégén egy többágyas szobában, egy szem zuhanyzóval. De biztos van ennél rosszabb is, egy ismerősöm mesélte, hogy a Szent Lászlóban ő a földön aludt egy matracon egy hétig. Szóval egy szavam/szavunk nem lehet.


   Azt még el kell mondanom, hogy igazán büszke lehetek a fiamra, igazi bezzeggyerek volt, sokan irigyeltek. :-) Csendben elvolt, nem hisztizett, nem volt sírósabb, nyugodtan ott hagyhattam amíg ettem vagy a mosdóba mentem.

   De valami hiba történhetett, és biztosan elcserélték amíg egy percre nem figyeltem oda, ugyanis amióta hazajöttünk, alig ismerek rá... Nyűglődik, hisztis, sírós, és kikészít. Főleg éjjel. Nem tudom, mi lelte, lehet hogy fáj a pocakja az antibiotikum miatt, az is biztos, hogy picit szörcsög, mert hát taknyos szuvenír nélkül mi sem jöttünk haza, vagy már megint jöhet a biankó fog, vagy front... Remélem hamar átáll az itthoni rendre, és vége lesz ennek a cirkusznak.

Végezetül meg itt egy kép, amit a tegnapi bejegyzéshez szántam. Elég jól látszik rajta a műtét előtti állapot, de igazából az még sokkal durvább lett, mire tényleg a kórházba kerültünk, csak arról már nem készítettem képet.

Az első két kép az ügyeket előtti, a középsők a műtét napján reggel készültek. Egy nap különbség...
Plusz egy kórházas, a legutolsó meg az első itthoni ébredés után készült! :-) Csak csupaszra kellett vetkőztetnem, mert még a matracot is eláztatta, úgy bepisilt... :-)

Egy hét név nélkül

   Az elmúlt egy hétben kizárólag ANYA voltam. "jöjjönanya, menjenanya, hozzaanya, tessékanya, vigyeanya, válasszonanya, mondjaanya", a megszólítás pedig jobb esetben is Benedek Anyukája volt.
Olyannyira meg lehet ezt szokni rövid időn belül, hogy előfordult, hogy csak pár nap elteltével jutott eszünkbe megkérdezni egymás keresztnevét az épp aktuális szobatársaimmal vagy más sorstársakkal, aztán csak jókat nevettünk, de eszünkbe se jutott udvariatlannak titulálni emiatt a másikat. :-)

   Történetünk előzményét nagyjából leírtam az előző bejegyzésben, ott tartottam, hogy épp volt egy láztalan napunk, emiatt nagyon bizakodó voltam.
Nos, végül nem úsztuk meg, úgyhogy az ügyeleten majálisoztunk, ahol rögtön antibiotikumot írtak ki, mert kezdett már pirosodni a bedagadt nyirokcsomó kívülről. Innentől aztán felgyorsultak az események.
Május 1-én dél körül adtam be az első adag gyógyszert, estére azonban látványosan romlott a helyzet, másnap reggelre még rosszabb volt, úgyhogy hívtam a dokit, hogy ilyenkor mi a teendő. Már nem is magához rendelt minket, hanem elküldött a fül-orr-gégészetre, hogy ott mondjanak szakvéleményt. A diagnózis lesújtó volt, alaposabb vizsgálat és ultrahang után kiderült, ez bizony egy tályog, nem is kicsi. Hát ha még látták volna, estére mi lett belőle! Rögtön kaptunk beutalót, mert azt kértem, még aznap essünk túl a dolgon, ne várjunk másnapig. Kiderült, jól tettem. Mire estére eljutottunk a kórházba, addigra már olyan állapotba került, hogy az orvosok hozzá se mertek nyúlni, nehogy magától kifakadjon. Szerencsére nem kellett hosszú órákat várni, mivel többször is mondtam, hogy utoljára délután egykor evett szegénykém, és akkor már majdnem hét óra volt. Nem mertem ugyanis enni adni a fül-orr-gégészeti vizsgálat után, mert abban reménykedtem, hogyha gyorsan bejutunk, hamar túl is lesz rajta, a műtét feltétele meg ugyebár az éhgyomri állapot.
A Heim Pál kórházba indultunk, mert oda szólt a beutaló, de ott kiderült, hogy szerdán a fül-orr-gégészeti ügyelet a Bethesdában van... Így végül csak este hat, fél hét felé jutottunk el a kórházig, ezalatt próbáltam megőrizni a nyugalmamat, csitítgatni Benit ha éhes/szomjas volt, és leküzdeni a saját éhségemet, mert én sem ettem semmit még aznap a nagy rohangálásban.
   Végül este 8kor műtötték meg, fél óra alatt túl volt rajta. Az orvosok napokig emlegették hogy milyen édes mosolygós-nevetgélős volt a műtőasztalon, miközben az a sok idegen zöldruhás macerálta, egyáltalán nem sírt! És utána is nagyon jól viselte a körülményeket és vizsgálatokat, nem volt nyűgösebb, sírósabb, ugyanolyan vidám baba volt mintha mi sem történt volna! :-) Egyedül a kötözéseknél ordított, de ott már akkor, mikor lefogták a fejét, viszont amint elengedték a kötés után, abbahagyta és mosolygott is tovább. :-) Az akkor már 11 napja tartó láz is egy csapásra megszűnt a műtét után.

   Szerencsénk volt, hogy olyan szobát kaptunk, ahol bent volt az anyuka ágy is, így végig vele lehettem az alatt az egy hét alatt, amíg bent voltunk. Megkockáztatom, hogy ő nagyon élvezte ezt az egy hetet, hiszen a nap 24 órájában vele foglalkoztam, nem kellett főzéssel, takarítással, egyebekkel foglalkoznom, így az egyedüli dolgom kizárólag az volt, hogy őt szórakoztassam. Játszottunk ahol csak lehetett, kint a folyosón lévő járókában is sokat volt, sétáltunk az udvaron (az új vaterás hordozóval, épp aznap érkezett postán, mikor kórházba mentünk! ), vizit, vizsgálat, egy-kettő-három gyógyszer/nap, kötözés, etetés, itatás, alvás,  meglepő, milyen gyorsan repültek a napok. De azért köszönjük, elég volt.

A többi gondolatot és eseményt a kórházzal kapcsolatban majd a következő bejegyzésben. Szerettem volna egy montázs-képet feltenni, de a hülye pizap most valamiért nem enged gyártani... Még majd próbálkozom.

Szép napot mindenkinek!


Üdv,

Anya