Egy hét név nélkül

   Az elmúlt egy hétben kizárólag ANYA voltam. "jöjjönanya, menjenanya, hozzaanya, tessékanya, vigyeanya, válasszonanya, mondjaanya", a megszólítás pedig jobb esetben is Benedek Anyukája volt.
Olyannyira meg lehet ezt szokni rövid időn belül, hogy előfordult, hogy csak pár nap elteltével jutott eszünkbe megkérdezni egymás keresztnevét az épp aktuális szobatársaimmal vagy más sorstársakkal, aztán csak jókat nevettünk, de eszünkbe se jutott udvariatlannak titulálni emiatt a másikat. :-)

   Történetünk előzményét nagyjából leírtam az előző bejegyzésben, ott tartottam, hogy épp volt egy láztalan napunk, emiatt nagyon bizakodó voltam.
Nos, végül nem úsztuk meg, úgyhogy az ügyeleten majálisoztunk, ahol rögtön antibiotikumot írtak ki, mert kezdett már pirosodni a bedagadt nyirokcsomó kívülről. Innentől aztán felgyorsultak az események.
Május 1-én dél körül adtam be az első adag gyógyszert, estére azonban látványosan romlott a helyzet, másnap reggelre még rosszabb volt, úgyhogy hívtam a dokit, hogy ilyenkor mi a teendő. Már nem is magához rendelt minket, hanem elküldött a fül-orr-gégészetre, hogy ott mondjanak szakvéleményt. A diagnózis lesújtó volt, alaposabb vizsgálat és ultrahang után kiderült, ez bizony egy tályog, nem is kicsi. Hát ha még látták volna, estére mi lett belőle! Rögtön kaptunk beutalót, mert azt kértem, még aznap essünk túl a dolgon, ne várjunk másnapig. Kiderült, jól tettem. Mire estére eljutottunk a kórházba, addigra már olyan állapotba került, hogy az orvosok hozzá se mertek nyúlni, nehogy magától kifakadjon. Szerencsére nem kellett hosszú órákat várni, mivel többször is mondtam, hogy utoljára délután egykor evett szegénykém, és akkor már majdnem hét óra volt. Nem mertem ugyanis enni adni a fül-orr-gégészeti vizsgálat után, mert abban reménykedtem, hogyha gyorsan bejutunk, hamar túl is lesz rajta, a műtét feltétele meg ugyebár az éhgyomri állapot.
A Heim Pál kórházba indultunk, mert oda szólt a beutaló, de ott kiderült, hogy szerdán a fül-orr-gégészeti ügyelet a Bethesdában van... Így végül csak este hat, fél hét felé jutottunk el a kórházig, ezalatt próbáltam megőrizni a nyugalmamat, csitítgatni Benit ha éhes/szomjas volt, és leküzdeni a saját éhségemet, mert én sem ettem semmit még aznap a nagy rohangálásban.
   Végül este 8kor műtötték meg, fél óra alatt túl volt rajta. Az orvosok napokig emlegették hogy milyen édes mosolygós-nevetgélős volt a műtőasztalon, miközben az a sok idegen zöldruhás macerálta, egyáltalán nem sírt! És utána is nagyon jól viselte a körülményeket és vizsgálatokat, nem volt nyűgösebb, sírósabb, ugyanolyan vidám baba volt mintha mi sem történt volna! :-) Egyedül a kötözéseknél ordított, de ott már akkor, mikor lefogták a fejét, viszont amint elengedték a kötés után, abbahagyta és mosolygott is tovább. :-) Az akkor már 11 napja tartó láz is egy csapásra megszűnt a műtét után.

   Szerencsénk volt, hogy olyan szobát kaptunk, ahol bent volt az anyuka ágy is, így végig vele lehettem az alatt az egy hét alatt, amíg bent voltunk. Megkockáztatom, hogy ő nagyon élvezte ezt az egy hetet, hiszen a nap 24 órájában vele foglalkoztam, nem kellett főzéssel, takarítással, egyebekkel foglalkoznom, így az egyedüli dolgom kizárólag az volt, hogy őt szórakoztassam. Játszottunk ahol csak lehetett, kint a folyosón lévő járókában is sokat volt, sétáltunk az udvaron (az új vaterás hordozóval, épp aznap érkezett postán, mikor kórházba mentünk! ), vizit, vizsgálat, egy-kettő-három gyógyszer/nap, kötözés, etetés, itatás, alvás,  meglepő, milyen gyorsan repültek a napok. De azért köszönjük, elég volt.

A többi gondolatot és eseményt a kórházzal kapcsolatban majd a következő bejegyzésben. Szerettem volna egy montázs-képet feltenni, de a hülye pizap most valamiért nem enged gyártani... Még majd próbálkozom.

Szép napot mindenkinek!


Üdv,

Anya