Összefoglaló

Az elmúlt hetek eseményeiről, melyben szó lesz egy átaludt keresztelőről, egy salzburgi esküvőről ahová rendőri kísérettel érkeztünk, mozgásfejlődésünk újabb mérföldköveiről, valamint egy hatod fogacskáról

 

    Talán mindez egy bejegyzésben el sem fér majd. Kezdem a végével, azaz a kis fogacskával, hiszen időrendben az volt előbb, de innentől majd mindent végigkísér (úgy egy évig? nem is tudom).
Nagyon vártam, írtam már korábban is hogy egyre lestem a kis ínyét minden nap, hogy van-e már valami, aztán mikor mentünk május 18-án Temerinbe, a kocsiban észrevettem valami furcsát, persze rögtön tudtam hogy az már egy fogacska lesz. :-) Kiörvendtem magam, teljes eufóriában voltam egy napig, boldog-boldogtalannak ezzel dicsekedtem, aztán olyannyira természetessé vált, hogy most már nem is tudom, mi ezen olyan nagy dolog... Növekszik szépen, már lehet hogy nem is egyhatoda van kint hanem több is. És a másik is megindult mellette, úgyhogy hamarosan már nem lesz olyan komikus a gyerek azzal az egy fogacskájával, a kettő mégiscsak jobban mutat. Fényképet nem enged, gondolom majd a végén, mikor már elkészült a nagy mű. Igaza is van.
    Eddig ugye minden nyűgöt a fogzásra fogtam, persze ezek szerint nem alaptalanul, de most már sokkal nyilvánvalóbbak a tünetek az áttörés előtt, úgyhogy be kell lássam, néha tényleg csak mezei hisztiről van szó ha nem bír magával. Vagy marad az időjárás, a Hold aktuális állása, Napkitörések és még egy pár dolog. Még mindig jóbaba amúgy. Imádom.
   
    Egy héttel a temerini kiruccanásunk után megtartottuk a keresztelőt is. Mivel a délutáni alvásidő környékén történt, ahogy vártam is, elszundikált Messzipapa karjaiban. Amikor Keresztapu átvette, arra se ébredt fel, se a különféle homlokjelölésekre, vagy a keresztvízre, de még arra se, hogy megtörölgettem a buksiját. A leges-legvégén, talán épp az utolsó 'Ámen'-re nyitotta ki a szemét, picit megijedt, mert nem látott rögtön, volt kis hüppögés, de aztán mikor átvettem már minden rendben volt. Gyönyörű időnk volt aznap, a templom kertjében tartottunk egy kis süti-rágcsa-üditős összejövetelt a rokonoknak, barátoknak. Sajnos Messzimamáéknak és a keresztszülőknek már menniük is kellett aznap haza Temerinbe, így nem tölthettünk sok időt együtt.

    Alighogy kipihentük a keresztelőt, indultunk Salzburgba mulatni egyet, Apa másod unokatestvére ment férjhez. Utólag elismerem, merész vállalkozás volt ez az út. Abból indultam ki, hogy ha Temerinbe utazunk, az út háromnegyedét át szokta aludni, gondoltam majd itt is így lesz, persze nem a háromnegyedét vártam el tőle, de mondjuk azért úgy 3 órácskában reménykedtem. A 8 órás úton Benikém kétszer aludt fél órát, összesen nagyjából két órát játszott/elvolt, ha jól emlékszem háromszor álltunk meg talán 10 percekre, a fennmaradó időben meg a ráncaimat és ősz hajszálaim számát növelte, rombolta a hallásomat, és facsargatta a szívemet, de hát az autópályán nem vehettem ki az ülésből...
   Ahogy sorra hagytuk el a mindenféle berg-eket és burg-okat és közeledtünk Salzburg felé, úgy mutatott egyre kevesebb fokot a hőmérő. Ha jól emlékszem, 12 foknál nem ment lejjebb. Én ugyebár itthon a kánikulában pakoltam: lenge nyári ruha, szandál, vékony lenvászon nadrág és ing Apának, biztos ami biztos alapon rábeszéltem hogy azért az öltönyét és egy farmert tegyük el (pulcsi kimaradt....) és azért magamnak is betettem két vékonyka kardigánt, meg a nem épp esküvői, de azért egy elegánsabb hosszabb szárú-ujjú garnitúrát. A gyerekkel nem volt gond, neki évszaktól és időjárástól függetlenül mindig mindenből pakolok.
   Lényeg a lényeg, vicces látvány lehettünk, ahogy a 12 fokba megérkeztünk, rövidnadrágban és pólóban, nem tudom nem ezt figyelték-e a rendőrök és kezdtek el követni minket... :-) Kóvályogtunk Salzburg belvárosában, mert sehogy se találtuk az utcát ahová meg kellett volna érkeznünk, nem tudtuk kiolvasni a cirkalmas betűket az utcanév táblákon, aztán Apa gondolt egyet és behajtott egy utcába hogy kiálljon a forgalomból és alaposabban át tudja tekinteni a térképét. Mikor fordult volna meg, elállta az utunkat egy sima mezei fekete autó, magamban el is kezdtem szidni hogy hogy hajthatott be ilyen hülyén hogy majd ne férjünk ki, aztán észrevettem a tetején a villogót, bár épp nem villogott. Kiszállt egy nő meg egy férfi, akkor már tudtuk hogy rendőrök. Végül csak egy egyszerű közúti ellenőrzés volt (de lehet hogy azért tűntünk fel mert össze-vissza tekeregtünk a főúton, külföldi rendszámmal ráadásul).
    A kommunikáció érdekes volt, mert én nem beszélek németül, Apa se nagyon, esetleg pár szót, angolul a másodperc töredéke alatt elfelejtettem zavaromban, viszont ezzel egyidőben előjött az addig még előttem is rejtett (pár szavas) szerb tudásom, ami abban a helyzetben teljesen haszontalan volt. Azért valahogy elmagyaráztuk, hogy tulajdonképpen mi egy bizonyos utcát keresünk, rokonokhoz jöttük, vasárnap megyünk is haza. 8 órája vagyunk úton, és Budapestről jöttünk. Ekkor már este negyed 11 felé járt az idő, a gyerek már extra mód nyűgös volt, és erősen bűzlött, úgyhogy engedélyt kértem hogy kicseréljem a pelenkáját, ami alatt a rendőrhölgy megcsodálta, eközben meg a társa inkább a saját térképén megnézte az utcát amit kerestünk, a mi googlemap-ről nyomtatott verziónkkal ugyanis sehogy se boldogult. Végül aztán útnak indultunk, meg is találtuk az utcát, de itt meg a házszám okozott némi fejtörést, mert nem találtuk azt ami nekünk kellett. Mikor pedig visszafordultunk, megint ott voltak és elmagyarázták hogy vagy ott megállunk is átgyalogolunk, mert a 4-es szám a park túlsó felén van, vagy kövessük őket és elvezetnek oda. Ez utóbbit választottuk, úgyhogy így esett, hogy rendőri kísérettel végül célba értünk, nem kellett tovább virrasztani az örömszülőknek és a menyasszonynak, éjfél körül pedig ágyba is kerültünk a kicsivel odébb lévő kis hotelben.

  Az esküvő pazar volt, bár mi nem tudtunk 100%-osan jelen lenni, emiatt aztán egyetlen fényképes bizonyítékunk sincs az ifjú párral...  A 11-órás polgári szertartásra nem mentünk, csak a délutáni templomira, de végül is az egész napot mászkálással töltöttük, hogy nyugton legyen. Persze egy ilyen utazás után nem várhattuk el, hogy még a másnapot is csendben-nyugalomban töltse a gyerek, egész nap a babakocsiban, miközben fogzik, csupa idegen arc veszi körül és szól a hangos zene, szóval a lehetőségekhez képest azért jól éreztük magunkat, de este 10-kor már haza kellett mennünk, mert nem bírtunk vele. Másnap aztán indultunk is haza, szerencsére visszafelé kétszer két órát aludt, és viszonylag kevés sírással megúsztuk a dolgot.

   Eddig tartott most a rövidke szabadságom, felébredt a drágám és ha jól látom egy hatalmas vizes folt éktelenkedik a nadrágján, ez pedig egyet jelenthet csak...

  Még majd folytatom az élmény-beszámolót, van még mit mesélni.

Mi és mások

   És akkor jöjjön a folytatás.

   Ma egyébként mentünk vissza kötözésre, nagyon szép a seb, már amennyire szép lehet egy ilyen heg. Én elégedett vagyok. Jobb lett volna ha megússzuk enélkül, de hát ez van. Minden jó ha a vége jó.

   Egy picit még akartam írni a bent létünkről, a betegségen kívül.
Sajnos voltunk egy páran, ki súlyosabb, ki könnyebb betegséggel, sokan mentek haza időközben, és sajnos sokan jöttek. Elég nagy ott a fluktuáció.
Találkoztam kruppos gyerekkel, volt alkalmam hallani, milyen a klasszikus kruppos köhögés/légzés, úgyhogy azt biztos felismerem, de remélem sosem fogom hallani. Volt bent egy kisfiú tüdőgyulladással, (még mindig bent vannak, ma találkoztam az anyukával, továbbra is lázas Szabi, és még mindig a határon van, hogy kell-e pungálni vagy sem, hétfőn már pungálták egyszer, akkor még ott voltunk.)
Három szobatársunk is volt az egy hét alatt, egy 15 hónapos kislány, Dorka, vesemedence gyulladással, egy nap szünet után jött a 8 hónapos Ábel, akinek végül kiderült, hogy csak az ún. háromnapos láza volt, aztán jött a 10 hónapos Anett baba, több napos, megmagyarázhatatlan lázzal, húgyúti fertőzés gyanújával. Rövid ismeretségek voltak ezek, de nagyon jókat beszélgettünk, persze más anyukákkal is, akikkel napjában többször összefutottunk az előtérben. A közös sors kicsit összekovácsolja az embereket.
Volt olyan gyerek, több is, akinek nem volt ott se anyukája, se apukája... A szívem majd meg szakadt, ahogy ott sírtak, de még csak meg sem lehetett dajkálni őket, ez a szabály... Volt aki felett rögtön ítélkeztem, hogy hogy tehet ilyesmit, hogy magára hagyja a két hónapos gyerekét, aztán kiderült, hogy a nagybeteg anyukáját ápolja, mellette dolgoznia is kell, és emellett egyedülálló anya. Este amúgy mindíg jött, egész éjjel bent volt, aztán kora reggel ment. Az a baba egyébként gyakorlatilag születése óta bent van. Arra vár, hogy egy söntöt tegyenek a koponyájába, addig pár naponta kell csapolni szegénykét.
Na persze volt, akit jogosan ítéltem el (vagy a fene tudja...), kisebbségi anyuka egyedi stílussal, nagy hanggal, kötekedni persze tudott, ha nem tetszett neki valami.
Mindenesetre pont aznap, amikor magamban jól leszóltam az egyik anyukát, vettem észre a kórház faliújságján a következő verset:

Reményik Sándor:

Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.


Nagyon igaz, és nagyon elgondolkodtató. Szomorú sorsok vannak a világban, nem tudhatjuk hogy ki, miért nem lehet a gyermeke mellett.
És azt hiszem örülhetek, hogy nekünk "csak" ez volt a problémánk, és nem valami komolyabb betegség.

   A nővérkék nagyon aranyosak voltak. Volt köztük szigorúbb, vaskalaposabb, volt nevetgélős, örökké mosolygós, fiatal, idősebb, vegyesen. Én a magam részéről csak jókat mondhatok róluk.
Az orvosokat is nagyon lelkiismeretes, jó szakembernek ismertem meg.

   Az ellátás nem igazán világszínvonalú, dehát ez ugye nem a Hilton. Tisztának tiszta, napjában 4szer nyalták fel a folyosót, 6szor ürítették a szemetest, napi egyszer minden szobában felmostak, erre nem lehet panasz. Mmondjuk jó lenne, ha minden anyukának biztosított lenne az ágy közvetlenül a gyermeke mellett, és nem a folyosó legvégén egy többágyas szobában, egy szem zuhanyzóval. De biztos van ennél rosszabb is, egy ismerősöm mesélte, hogy a Szent Lászlóban ő a földön aludt egy matracon egy hétig. Szóval egy szavam/szavunk nem lehet.


   Azt még el kell mondanom, hogy igazán büszke lehetek a fiamra, igazi bezzeggyerek volt, sokan irigyeltek. :-) Csendben elvolt, nem hisztizett, nem volt sírósabb, nyugodtan ott hagyhattam amíg ettem vagy a mosdóba mentem.

   De valami hiba történhetett, és biztosan elcserélték amíg egy percre nem figyeltem oda, ugyanis amióta hazajöttünk, alig ismerek rá... Nyűglődik, hisztis, sírós, és kikészít. Főleg éjjel. Nem tudom, mi lelte, lehet hogy fáj a pocakja az antibiotikum miatt, az is biztos, hogy picit szörcsög, mert hát taknyos szuvenír nélkül mi sem jöttünk haza, vagy már megint jöhet a biankó fog, vagy front... Remélem hamar átáll az itthoni rendre, és vége lesz ennek a cirkusznak.

Végezetül meg itt egy kép, amit a tegnapi bejegyzéshez szántam. Elég jól látszik rajta a műtét előtti állapot, de igazából az még sokkal durvább lett, mire tényleg a kórházba kerültünk, csak arról már nem készítettem képet.

Az első két kép az ügyeket előtti, a középsők a műtét napján reggel készültek. Egy nap különbség...
Plusz egy kórházas, a legutolsó meg az első itthoni ébredés után készült! :-) Csak csupaszra kellett vetkőztetnem, mert még a matracot is eláztatta, úgy bepisilt... :-)

Egy hét név nélkül

   Az elmúlt egy hétben kizárólag ANYA voltam. "jöjjönanya, menjenanya, hozzaanya, tessékanya, vigyeanya, válasszonanya, mondjaanya", a megszólítás pedig jobb esetben is Benedek Anyukája volt.
Olyannyira meg lehet ezt szokni rövid időn belül, hogy előfordult, hogy csak pár nap elteltével jutott eszünkbe megkérdezni egymás keresztnevét az épp aktuális szobatársaimmal vagy más sorstársakkal, aztán csak jókat nevettünk, de eszünkbe se jutott udvariatlannak titulálni emiatt a másikat. :-)

   Történetünk előzményét nagyjából leírtam az előző bejegyzésben, ott tartottam, hogy épp volt egy láztalan napunk, emiatt nagyon bizakodó voltam.
Nos, végül nem úsztuk meg, úgyhogy az ügyeleten majálisoztunk, ahol rögtön antibiotikumot írtak ki, mert kezdett már pirosodni a bedagadt nyirokcsomó kívülről. Innentől aztán felgyorsultak az események.
Május 1-én dél körül adtam be az első adag gyógyszert, estére azonban látványosan romlott a helyzet, másnap reggelre még rosszabb volt, úgyhogy hívtam a dokit, hogy ilyenkor mi a teendő. Már nem is magához rendelt minket, hanem elküldött a fül-orr-gégészetre, hogy ott mondjanak szakvéleményt. A diagnózis lesújtó volt, alaposabb vizsgálat és ultrahang után kiderült, ez bizony egy tályog, nem is kicsi. Hát ha még látták volna, estére mi lett belőle! Rögtön kaptunk beutalót, mert azt kértem, még aznap essünk túl a dolgon, ne várjunk másnapig. Kiderült, jól tettem. Mire estére eljutottunk a kórházba, addigra már olyan állapotba került, hogy az orvosok hozzá se mertek nyúlni, nehogy magától kifakadjon. Szerencsére nem kellett hosszú órákat várni, mivel többször is mondtam, hogy utoljára délután egykor evett szegénykém, és akkor már majdnem hét óra volt. Nem mertem ugyanis enni adni a fül-orr-gégészeti vizsgálat után, mert abban reménykedtem, hogyha gyorsan bejutunk, hamar túl is lesz rajta, a műtét feltétele meg ugyebár az éhgyomri állapot.
A Heim Pál kórházba indultunk, mert oda szólt a beutaló, de ott kiderült, hogy szerdán a fül-orr-gégészeti ügyelet a Bethesdában van... Így végül csak este hat, fél hét felé jutottunk el a kórházig, ezalatt próbáltam megőrizni a nyugalmamat, csitítgatni Benit ha éhes/szomjas volt, és leküzdeni a saját éhségemet, mert én sem ettem semmit még aznap a nagy rohangálásban.
   Végül este 8kor műtötték meg, fél óra alatt túl volt rajta. Az orvosok napokig emlegették hogy milyen édes mosolygós-nevetgélős volt a műtőasztalon, miközben az a sok idegen zöldruhás macerálta, egyáltalán nem sírt! És utána is nagyon jól viselte a körülményeket és vizsgálatokat, nem volt nyűgösebb, sírósabb, ugyanolyan vidám baba volt mintha mi sem történt volna! :-) Egyedül a kötözéseknél ordított, de ott már akkor, mikor lefogták a fejét, viszont amint elengedték a kötés után, abbahagyta és mosolygott is tovább. :-) Az akkor már 11 napja tartó láz is egy csapásra megszűnt a műtét után.

   Szerencsénk volt, hogy olyan szobát kaptunk, ahol bent volt az anyuka ágy is, így végig vele lehettem az alatt az egy hét alatt, amíg bent voltunk. Megkockáztatom, hogy ő nagyon élvezte ezt az egy hetet, hiszen a nap 24 órájában vele foglalkoztam, nem kellett főzéssel, takarítással, egyebekkel foglalkoznom, így az egyedüli dolgom kizárólag az volt, hogy őt szórakoztassam. Játszottunk ahol csak lehetett, kint a folyosón lévő járókában is sokat volt, sétáltunk az udvaron (az új vaterás hordozóval, épp aznap érkezett postán, mikor kórházba mentünk! ), vizit, vizsgálat, egy-kettő-három gyógyszer/nap, kötözés, etetés, itatás, alvás,  meglepő, milyen gyorsan repültek a napok. De azért köszönjük, elég volt.

A többi gondolatot és eseményt a kórházzal kapcsolatban majd a következő bejegyzésben. Szerettem volna egy montázs-képet feltenni, de a hülye pizap most valamiért nem enged gyártani... Még majd próbálkozom.

Szép napot mindenkinek!


Üdv,

Anya

Kiegészítés

   Ha már listát készítettem a fontosabb első történésekről, nem hagyhatom ki az egyik legmegrázóbb eseményt sem: kisfiam addig próbálkozott a forgásokkal, amíg leesett a nagyágyról. Mindez persze azalatt történt, amíg kimentem a mosdóba nem egész 5 percre, és azt hiszem mindketten alaposan meglepődtünk. Én azért, mert úgy tudtam, nem megy neki a hasról hátra fordulás, márpedig ezt a  zuttyot csak úgy tudta végrehajtani, ha többször is átfordul egymás után ( ugyanis egész a fal mellett hagytam őt, hanyatt fekve). Ő meg azért, mert szerintem ő is úgy tudta, hogy nem megy ez neki :-) És nyilván kényelmetlen volt az a testhelyzet amibe került az esés után. Még jó hogy egy kicsit rendetlen vagyok és lent maradt a párna a földön, így arra pottyant.
Nálam egyébként a döbbenet nagyobb volt mint az ijedtség, mikor lent találtam őt az ágy mellett, magamban sehogy se tudtam rekonstruálni a történteket.
Azóta is kínlódik, ha hasra fordul és már sokat elidőzött úgy, adja nekem a szerencsétlent, és sír hogy fordítsam vissza.  De nem hiszek neki ezek után.  Hát egyszer majdcsak bevállalja előttem is a tudományát! :-)

Az első

    Örülnék, ha azt írhatnám, az első fogacskáról szól a cím, de sajna még mindig nem... Minden reggel kutakodok a gyerek szájában, hogy hátha kibújt már egy, de még semmi. Nem tudom meddig hibáztathatom a még nem létező fogait, amiért nyűgös nappal, nem alszik éjjel, meg persze rág mindent és folyik a nyála mindenhova, de egyelőre nincs más magyarázatom.

   Na most mondjuk van, mert hogy az egyik "első", amiről írok most, az többek között az első igazi betegség, ami közel egy hete lepett meg bennünket. Az első babatali (októberi anyukák fórum) után este vettem észre, hogy amellett hogy szokatlanul sírós, melegebb mint kellene, és nem tévedtem. 38 felett volt picivel a láza, sokat vívódtam hogy végül csillapítsam-e gyógyszerrel vagy ne, de aztán végül beadtam neki, mert nagyon kínlódott. Ez múlt vasárnap volt, azóta minden éjjelünk és nappalunk lázasan telik. Kivéve ma, és nyugtával már dicsérném is a napot, de még meglátjuk, mit hoz az éjszaka. A láz mellé lett még egy kisebb buci a bal füle alatt a nyakán, bedurrant a nyirokcsomó, elég csúnya... Az még egy jó két hét amíg visszahúzódik, addig ilyen kis féloldalas lesz szegénykém. Gyógyszert nem kaptunk, gyulladáscsökkentés céljából Nurofent kap(ott) napi háromszor, és még e mellett is maradt a láz, hát az éjszaka már kezdtem kicsit parázni hogy mi lesz így velünk, de ha ma éjjel nem lesz semmi, akkor úgy néz ki, kihagyjuk az ügyeletet. Csütörtökön meg megint megyünk dokihoz kontrollra.

   Ma végre el tudtunk menni nagybevásárlásra, le se merem írni mennyi röppent ki a pénztárcánkból nagyjából egy óra leforgása alatt... Úgy, hogy itthon aztán végiggondoltuk, hogy mit felejtettünk el. :-)
   Ezen bevásárlás alkalmával vettük meg az első csomag pelenkát, merthogy kifogytunk a felhalmozott tartalékokból. Hála az ajándékoknak, adományoknak, eddig kitartott a készlet, azért ez se semmi! Najó, igazság szerint vettünk már pelust, de az még Beni születése előtt volt, és azt nem is számítom. Összesen három kis csomag volt kezdésnek, bagatell tétel az elmúlt fél évben elhasznált mennyiséghez képest. Popsitörlő még van egy bontatlan karton, egy darabig az is elég lesz. :-)
   A betegség miatt a héten kihagytuk a tornát,  jövő pénteken lenne a soron következő alkalom, gondolom addig rendbejövünk.
   A múltkor egyébként megtörtént az első kendős hordozás, de gyanítom, hogy ez egy darabig (ha nem végleg) egyben az utolsó is volt. Egész jó az a kenguru amit vettem, de az utóbbi időben elég kényelmetlenné vált nekem, meg úgy vettem észre hogy Beninek is, úgyhogy kipróbáltam hogy milyen ha a csípőmre kötöm a hordozókendőben. Gondoltam, jobban tudok közlekedni, mert nem kalimpál elöl a lábaival, én állítom be hogy mennyire legyen szoros, meg nem nyomnak a csatok. A kelleténél kicsit nagyobb önbizalommal álltam a dologhoz, merthogy a gyakorlatom a megkötésben meg ennek pont az ellentettje volt, egyszeri itthoni próbával nekivágtunk Békásnak. Hát mondanom sem kell, visszafelé már nem volt akkora arcom. A nagy eszemmel még bementem a Dm-be, hogy még egy kis ballaszt is legyen rajtam, Beni közben elaludt, így semmi tartása nem volt, nem kapaszkodott csak lógott rajtam, de szó szerint. Fél kézzel tartottam hogy valahogy egyenesen üljön és ne ferdüljön el hazáig a nyaka, közben állandóan lecsúszott a táska pántja a vállamról, a szatyrom is nehéz volt, brutál mód melegített a kendő, úgyhogy mire felértem a negyedikre, elátkoztam azt a napot úgy ahogy volt. Persze mire lebontottam a gyereket magamról, fel is ébredt és estig cirkuszolt, mert a kevés alvás miatt ilyenkor ez szokott lenni.
 Ja, próbálgattam a hátamra kötözni itthon, hogy gyakoroljuk azt is. Elméletben már tudom hogy kell, de a gyerekkel együtt még nehezen megy. Mikor végre sikerült hátra tornáznom, olyan izgatott lett, és úgy tetszett neki ez az új perspektíva, hogy két kézzel kezdte tépni a hajamat. Örült hogy így jobban hozzáfér. Amíg ebből a cibálós korszakából nem nő ki, addig ezt a hordozási módot is hanyagolom, mert féltem azt a maradék pár szál hajamat, ami a terhesség után nem hullott ki.

  Mindezek ellenére nem ment el a kedvem a hordozástól, csak a kendőtől, de lehet hogy csak pihentetnem kell a dolgot és kicsit képezni még magam a következő próbáig. 
  Sőt, olyannyira nem ment el, hogy valami egyszerűbb megoldás után kutatva (először másvalakinek néztem) belebotlottam a Mei Tai hordozóba (ismertem már hírből, de valamiért nem foglalkoztam vele), és elhatároztam hogy szerzek egyet. Természetesen nem eredeti áron, de gondoltam esetleg akár varrathatok is olyat, vagyis valami Mei Tai-hoz hasonlót. Végül a Vaterán néztem körül és 1500-ért találtam egyet, varrónő által varrt, gondoltam kipróbálásra tökéletes. Megkötni is egyszerűbb mint a kendőt, nem melegíthet annyira, hát idevele! Így megtörtént életem első vaterás vásárlása, kis parával, mert az ilyen előre utalásos dolgoktól a hideg is kiráz, de megnyugtattak hogy ez már csak így megy az ilyen vásárlásoknál, szóval most várom hogy megérkezzen a csomag.

Amíg e sorokat írom, a nyitva hagyott ablakon berepült az első szúnyog. Remekül időzített! :-D
Kinyírtam.

Gasztroblogger

Avagy a jó bableves titka a jó bab

    Kedves érdeklődésekre válaszolva jelentem, a végén elkészült az a bizonyos bableves. :-) Az íze remek lett, és a babon kívül minden egyéb alkotórésze kiválóra sikeredett. Mivel a húsvéti sonka főzőlevével készült, így eleve nem volt túl nehéz dolgom, ami az ízeket illeti. A hosszú főzés alatt a zöldségek is iggggen alaposan megfőttek, arról meg igazán nem tehettem, hogy a fehérrépa fás volt... :-) Jót ettünk belőle tegnap, de hogy ne kínlódjunk már vele olyan sokáig, ma reggelre jól megbuggyanta magát (mivel nem raktam hűtőbe - okoooos) úgyhogy ki kellett öntenem... :-/
   Lényeg a lényeg, alaposan beleástam magam a témába és kiderült, hogy NEM én vagyok a hibás, mivel teljesen szakszerűen jártam el (bár sosem olvastam receptet, csak így zsigerből... :-) ), áztattam a babot ahogy kell, mégis a fele megfőtt, a másik fele meg ropogott. Úgyhogy bolti babot nem szabad venni, mert a keverék elég vegyes összetételű lehet, van benne élelmiszerjegyes időből való, meg friss is (gondolom ez utóbbi kevesebb százalékban...).
 
    De ha már boltit kényszerülünk venni, mert nincs a közelben piac ahol Julis néni árulja a sajátját (de csak babszezonban! És amúgy ezek a Julis nénik is huncutok tudnak ám lenni, legyen mindenki résen!), vagy nem termett az erkélyládánkban, akkor a következő trükkökkel lehet menteni a helyzetet, ha két óra főzés után is zörög a bab:
    - szódabikarbóna: késhegynyi mennyiség, vagy picit több, de vigyázni kell, nehogy átvegye az ízét a leves
    - zöldségeket kiszedni és csak a babot főzni tovább, majd ha végre valahára megpuhult, visszatenni mindent

   Ha pedig biztosra akarunk menni, az alábbi technológiákat alkalmazhatjuk:
    - kuktában főzzünk, de legalábbis fedő alatt, alacsony hőfokon ("lassú tűzön")
    - sót csak akkor adjunk a leveshez, ha már a bab megfőtt.

Ha már semmi nem segít, az "ecetes olló" egy elcseszett bableves esetében a turmix... :-)
Pürének még mindig jobb, mintha kidobnánk az egészet úgy ahogy van... :-)

Házimunka közben

    Csendesen fő életem első bablevese a tűzhelyen, gyerek alszik, a mosógép még nem járt le, úgyhogy végre leültem a kávécskámmal a gép elé írni.
    Bezony, a kávécskámmal, ugyanis mióta nem szoptatok, újra visszaszivárogtak életembe a káros szenvedélyek, mint pl. a kávé, alkalmanként egy pohárka bor vagy Martini, illetőleg az E-vel fűszerezett kaják (a Smack levesre gondoltam most konkrétan, bármilyen egészségtelen is legyen, imádom...). Na azért a "káros szenvedély" talán kicsit erős kifejezés, és még csak nem is addiktív dolog egy sem ezek közül...
    Mindenesetre megnyugtató, hogy most már csak a saját magam egészségét tehetem tönkre mindazzal amit megeszem vagy megiszom, és közvetve nem mérgezem a gyermekemet ilyesmikkel. Sőt, hosszú kihagyás után jól bekajáltam végre kelkáposzta főzelékből is, és ihatok újra töménytelen mennyiségben tejet végre. Hát ilyesmikkel vigasztalom magam, bár azért nagyon már nem kell... :-)
    Na közben nehogy megfeledkezzek a legfontosabb dologról: Benikém fél éves lett! Épp ma! :-)
Az ilyenkor szokásos státusz felmérésen a következők lettek bejegyezve: testtömeg: 6240g, testhossz 65cm. Fejkörfogat 42cm, mellkas körfogat 43,5cm. Szimmetrikus testtartás, szimmetrikus végtagmozgás, párhuzamos szemmozgások. Beszédre hangadással válaszol, élvezettel gagyog. Tárgyat egyik kézből a másikba áttesz, átvesz. Hozzátartozókat megkülönbözteti, hozzájuk kötődik.
    A "Hasra és visszafordul" rubrika nem lett kipipálva, mert a hátról hasra fordulás már nagyon megy, de vissza még nem... Illetve húsvét hétfőn meglepett egy hasról visszafordulással, de ugye egy fecske nem csinál nyarat, úgyhogy ezt még nem tekintem teljesítettnek. Merthogy azóta sem produkálta, habár láttam már "majdnem"-eket, de még gyakorolni kell. Nem baj, azért ezzel majd eldicsekedem holnap a tornán... :-)
    Fog még mindig sehol. Minden reggel azt vizslatom, hogy van-e már ott valami, de a védőnő szerint még csak nincs is megdagadva az ínye. Na én meg főleg nem értek hozzá, úgyhogy ebből a jelből nem fogok tudni olvasni. Csak a nyűglődésből meg nyálzásból, de az meg már lassan 4 hónapja tart, szóval kezdek ezekben is elbizonytalanodni.
    Egyébként általában két dolog miatt nyüszöghet a gyerekem: front vagy fogzás. Erre a kettőre fogom rá mindig. Anyum szerint nem lehet mindig mindenért az időjárást hibáztatni, de én nem ismerem el hogy az én porontyom "csak úgy" hisztizik, annak biztos van valami oka. :-) Mert igenis "jóbaba". (most merült fel ez a téma a fórumos anyukák között, kiderült, hogy mások is folyton ebbe a kérdésbe ütköznek. :-) "És, jó baba?" Mindig igennel válaszolok, és hozzáteszem, hogy hát néha persze sír, de a gyerekek ugyebár szoktak... :-)

(Most kaptam sms-t Ágica barátnőmtől, hogy megindították a szülést, már napok óta tűkön ülünk hogy mi van, 5-ére volt kiírva. Úgy izgulok!!! :-) Nagyon kényelmes kislánya van... :-) akkor tehát hétvégén egy fix program biztos lesz a Csajokkal, nyitjuk a bort amit hetek óta őrizgetünk erre az alkalomra!)
   
    
     Na még rólunk egy picit: eszegetünk már sok finomságot, nagy kedvenc az alma és a sütőtök, a répa meg a mumus lett... Se üvegeset, se frissen főttet nem eszik belőle, most kicsit szüneteltetem, aztán újra próbálkozom.
     Céklát egyszer próbáltuk, az eredmény lejjebb... :-) És persze néha érdekesebb az ebédnél a külvilág, az előke, meg a tányér vagy a kanál, erről is mellékelek képi dokumentumot. :-)

És már mennem is kell, mert a gép lejárt, a gyerek meg felébredt... A bab még fő, hát egyszer majd csak megpuhul már... (valamit biztos nem jól csináltam....)