Játszótér

    A játszóterezés mostanra már a napi programunk része lett.
Szerencsére van több is a környéken, így ha már nagyon unom az egyiket, akkor kirándulunk kicsit messzebbre, egyiknél jobb játékok vannak, máshol tisztább a homok (mármint falevél, kavics, ilyesmi van benne, nem egyéb...), a harmadiknál több árnyék van, megint máshol több az ismerős, egy az állandó: a brutális tömeg délutánonként...
Délelőtt még elmegy, mert többnyire csak a legkisebbekkel vannak kint az anyukák-nagyik-apukák, délután viszont csatlakoznak az ovisok, bölcsisek, kisiskolások, és ez a nyári szünet kitörésekor még rosszabb lesz gondolom.
    De tetszik vagy sem, nem nagyon van más lehetőség a szabad mozgásra, ha ugyanis egyéb helyeken kóricálunk, ott nagy a veszély hogy kiszalad az útra, emiatt állandóan a nyomában kell lennem, ráadásul sok a kutyapiszok is néhol, meg az egyéb hulladék, vagy szúrós bokor, meg csalán, ésatöbbi... A játszóterek meg el vannak kerítve, így elég, ha kicsit távolabbról figyelem, és csak akkor avatkozom be a dolgokba, ha mondjuk a hinta elé szaladna, vagy szórná a homokot másra, vagy a csúszdán akarna felmászni.
Ha kicsit nagyobb lenne, hogy legalább az úttest felé ne szédelegjen el, meg szót fogadna hogy ha azt mondom "állj", vagy tudná hogy meddig szaladhat és merre tilos menni, akkor egész más lenne a helyzet.
    Addig meg ez van... De mindezek mellett azt kell mondjam, hogy nagyon jó környéken lakunk, és a fentiek ellenére belefér a játszótéren kívüli csatangolás. Tudom, hogy nem mindenhol van ez így, szóval tulajdonképpen be is fogom a szám...
 A házunk közvetlen környékén egyébként klassz lehetőségeink vannak a játékra. Legújabb hobbija a lejtőn/dombon való fel-le szaladgálás. Aránylag keveset esik most már el, persze vannak azért meredekebb szakaszok, ahol még nehezebb a terep. De ha esik is, a puha füvön nem nagyon üti meg magát.
 

    Nem tudom, rólam ki mit gondolhat, aki lát minket lent. Nekem nagyon érdekes figyelni a többi gyereket, anyukát, ha a játszótéren vagyunk. Van, aki leül a padra a csini ruhájában és telefonálgat, a gyerek azt csinál amit akar, és azt se veszi észre ha épp leesett valahonnan, vagy mondjuk agyabugyálja a másik gyereket a homokozóban. Pl. tegnap is találkoztam egy ilyennel, már nagyobb volt a kisfiú, talán 4-5 éves (hogy miért nem oviban volt, nem tudom...), mindenesetre nekem sokat elárult a stílus, ahogy a gyerek az anyjával beszélt. Már eleve, ahogy szólt hozzá. Csakis üvöltve, de nem sokadjára, mert nem hallotta meg, hanem eleve úgy kezdi. Emellett a játéka is durvább, hangosabb, egyértelműen a figyelemfelkeltés a cél, legalábbis nekem az jött le. Akaratlanul is elkezdem ítélkezni...
    Aztán van a másik típusú gyerekvigyázó, konkrétan most egy nagymama, aki, ha a kislány (1,5 éves, mint Beni) nem ül egy helyben a homokozóban, hanem mondjuk egy méterre el akarna távolodni attól, akkor rögtön rászól hogy menjen vissza és üljön szépen ott. Séta a bekerített játszótéren, urambocsá' szaladgálás, szóba se jöhet...
    Van aki soha nem szól rá a gyerekre, akkor sem, ha helytelen amit csinál. Úgy gondolja, majd a másfél-kétévesek értelmesen elrendezik a nézeteltéréseiket maguk között. Egy picit talán igaza van, mert nem kell rögtön ugrani meg egész álló nap fegyelmezni, de szerintem azért nem ártana néha rászólni a gyerekre, ha mondjuk erővel akar elvenni egy játékot a másiktól. Meg lehet azért már magyarázni nekik ezt-azt, vagy legalább meg lehetne próbálni. Életkori sajátosság ez, tudom, de akkor is.


    Aztán lássuk a  kellékeket... Kötelező alapfelszerelés gyerekkel való sétához: kismotor. Gumipókkal, vagy spárgával, kampóval a babakocsira kötve, esetleg vállra akasztva, mint egy retikült, de van, aki csak simán cipeli kézben. Mármint ha nem ül rajta a gyerek.  Nekünk is van, ha babakocsival vagyunk akkor csak rárakom a napellenző-részre, ha gyalog vagyunk akkor meg cipelem. Ülni ugyanis nem hajlandó rajta Beni, de azért mindig visszük magunkkal, mert hátha egyszer megtörik a jég, és elkezd vele száguldani. Én már nagyon szeretném.
    A kismotor mellett "illik" még vinni homokozó vödröt és minimum egy lapátot, bár eddig még soha nem játszott Beni sem a sajátjával huzamosabb ideig, mindig másé az érdekesebb. De a többi gyerek is így van ezzel, úgyhogy azért mindenkinek jut egy-egy lapát vagy kisgereblye a kezébe, aztán a játékidő végén megy a vissza csere-bere.

    Beni is szeret "játszózni". Állítom, hogy már magától is odatalálna. :-) Tud rohangálni, van sok gyerek, van hinta, lehet galambokat is kergetni néha, mi kell még egy másfél évesnek? :-)
Én azért néha unom, őszintén bevallom. Jobban örülnék egy saját kertnek, dehát panel jutott nekünk egyelőre, ez van.
    Napi kétszer vagyunk lent, délelőtt és délután. 9-10 felé megyünk, játszótér, séta, esetleg bevásárlás, aztán megyünk haza. Ebéd, alvás, ezalatt én dolgozom, főzök, takarítok, néha pihenek. Ébredés után valami uzsonna-féle, és megint megyünk le. Hozza a cipőjét, szalad az ajtóhoz, és ha nem akarom venni a lapot, akkor cirkusz van. Annyira beépült tehát ez a napjainkba, hogy nem tudom elsumákolni.

    Azért nagyon élvezem ám ezt az időszakot, vagy legalábbis AKAROM élvezni. Mert most többnyire pont azt várom, hogy én is ülhessek a padon és csak nézzem ahogy játszik, de ne kelljen árgus szemekkel figyelnem hogy mit szed fel a földről, nyugodt legyek, mert nem esik már le sehonnan, fel meg le is tud mászni, tud játszani más gyerekkel, megül egyedül a hintában, nem szalad el. Fárasztó nagyon, de olyan gyorsan eljutottunk idáig is, és innentől ez még gyorsabb lesz, aztán egy-kettő vége... Már nem fogok kelleni, hogy fogjam a kezét, segítsek fel-le mászni a mászókán, nem fog odaszaladni ha talált valami érdekeset.  Nélkülözhetőbb leszek, ez azért egy picit ijesztő...

 ***

   Elfeledkeztem egy fontos dologról a napokban (lassan hetek...), Beni másfél éves lett.
Ennek örömére épp aznap olyan elviselhetetlen volt, mint még soha.
Semmi nem volt jó, nem fogadott szót, nem tudtam tőle létezni, egész nap a nyakamban lógott volna, de ha felvettem úgy se volt jó, nyafogott, alig aludt délután, úgyhogy maximálisan lefárasztott aznap.
Szerencsére, másnapra nyoma sem volt az egésznek, úgyhogy nyugodt szívvel tudtunk elmenni vendégségbe a kolléganőmékhez. És, bár eléggé felborult a napunk a kiruccanás miatt (délután gyakorlatilag akkor aludt el, amikor már amúgy ébredni szokott), nem nagyon zavart be az estébe sem a dolog, úgyhogy a mai napunk is teljesen rendben volt.


   Nagy nehezen a védőnőhöz is lejutottunk a múlt héten. Nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára... A bölcsis papír miatt mindenképp kellett mennünk hozzá (erről majd később), de ha már ott voltunk, akkor mázsáltunk is. Egy kicsit felül saccoltam Beni súlyát, mert épphogy eléri a 10 kilót. Viszont centiben meg kevesebben mértem itthon, mert a védőnő szerint nem 80 centi, hanem 83,5. Ez tehát a másfél éves státusz.
Szépen növöget, a hízást most sem viszi túlzásba, de fogok ennek én még örülni, tudom.

   Apa nagyon sokat dolgozik, hiába, szezon van. Sokszor csak késő este ér haza, így kórusidőben csak Anyu marad, mint gyerekvigyázó, viszont neki meg kificamodott a térde, úgyhogy megint ki-ki maradoztam kórusról.  Azért a tegnapi szolnoki koncertet be tudtam vállalni. Szerintem jól sikerült, és kicsit ki is tudtam kapcsolódni. Anyu egy angyal, hogy fájós lábbal felmászik ide a negyedikre, és megcsinál mindent, játék, etetés, fürdés, alvás, minden megy a megszokott rend szerint. Sétálni nem mentek le, mert nem tud szaladni Beni után, de annyi baj legyen.

    Ezek a nagymamák nagyon összebeszéltek, mert Anyu térdficama előtt pár nappal Anyósomnak meg eltörött a térde. Moccanni sem bírt. Tervben volt, hogy lemegyek Temerinbe Benivel, hátha hasznomat veszik, de végül lebeszéltek, mert akkor még elég hideg volt, és ők már nem fűtöttek a házban, félő volt, hogy megfázik Beni a 16 fokban (a napokban itt a nyári időjárás alatt is meglepett minket a takonykór amúgy...). Szóval végül maradtunk. Majd valamikor májusban megyünk. Firkálhat Beni a gipszre. :-)

Újra itt

   Nem sikerült betartanom az ígéretemet, miszerint hamarosan folyt.köv., de most már igazán nem akartam tovább halogatni.

   Közben elmúlt már Sándor, József és Benedek is, ez a nyomorult tavasz és meleg meg csak nem akar jönni, alaposan rányomta a hangulatunkra a bélyegét ez a rossz idő. Bár az utóbbi két napra nem igazán lehet panaszom (a maira azért egy kicsit...).
Amikor csak lehetett, azért mindig kimentünk, egy fél órára legalább, amúgy meg itthon tengődtünk, vagy néha Éviékkel mentünk sóbarlangba, játszóházba. Utóbbiba ez volt a második alkalom, szóval nem lett ez rendszeres kiruccanás. Ráadásul akkor a 15-i hosszú hétvége miatt kifogtunk két szülinapi rendezvényt is, szóval a teltház most még annyit jelentett pluszban, hogy mindenfelé őrjöngő ötévesek dorbézoltak, nem igazán lehetett nyugodtan játszani semmivel, örökké arra kellett figyelni hogy Benikémet és Barnit ne sodorják el, persze ők élvezték a nyüzsgést meg az elképesztő hangzavart, mi Évivel kevésbé. Nade jólvan, ilyet is láttunk, máskor majd máshogy lesz.

   Számottevő változásról nem tudok beszámolni, a beszéd nemhogy nem fejlődött, hanem még az a két szó is jóformán eltűnt, amiről a múltkor írtam. Valami "ánnánnánnánná" van, de hogy majd aztán ebből lesz-e a várva várt ANYA, vagy ez csak valami új hóbort, fene tudja.

   Az idilli éjszakáknak is vége lett... Nem tartott sokáig. Fogtól-e vagy sem, már nem is érdekel. Különben egészen hozzá szoktam, Apa ha kérdezi reggel hogy sokszor ébredt-e, néha már nem is tudom pontosan felidézni, annyira gépiesen kelek, lököm be a cumit vagy a teát.

   Most egyébként épp egyedül elalvás-tréning van.
Eddig az altatás úgy nézett ki, hogy én feküdtem a kiságy mellett, bent volt a kezem, Beni azt szorongatta, aztán egyszer csak elaludt. Ez 5 perctől akár egy óráig is eltartott, sokszor én is elaludtam a földön. Na ezt én meguntam, meg amúgy is tudtam én már régebb óta hogy ez nem egy jó szokás, úgyhogy ideje mihamarabb változtatni. Azzal kezdtem, hogy nem tettem be a kezem, hanem csak feküdtem a földön mellette. Ez egész jól ment, de persze kár volt nyugtával dicsérni a napot, mert két nap után kezdődött a reklamáció, dehát én ugye kőkemény vagyok, és nem tettem vissza. Viszont innen nem igazán tudtam, hogy hogyan lépjek tovább, napok legyenek vagy hetek, egy-egy szakasz között, úgyhogy aztán úgy gondoltam hogy előbb jól begyakoroljuk az alvást a kezem nélkül, aztán meglátjuk mi lesz.
   Aztán megvettem a Szuperdadus első kötetét (nem emiatt, csak érdekelt, és a fórumos anyukák között pont szóba került, úgyhogy gondoltam beruházok rá.). Abban nem tökölnek ám ennyit ezen az egészen, hanem egyik nap ücsörgés az ágy végénél, másnap kicsit távolabb, harmadnap már a nyitott ajtóban, aztán kint, és kész is. Nnnnna, mondom, hát legyen. Én kicsit kinyújtottam ezt, mert már vagy a hatodik napnál járunk, de két napja már csak ajtóban ücsörgök, és nincs sírás. Alvás se, de már könnyebben ott tudom hagyni, aztán némi fészkelődés, meg dumálgatás, meg zoknidobálás, meg zenélőjáték húzogatás, meg némi torna (és persze sírás) után egyszer csak csend van. Amíg ezek a sorok íródnak, éppen az elcsendesülés zajlik.
21.45 van.... hát nem örülök, igaz eleve fél9 volt mire leraktam.
   Mondanom sem kell, az kiderült, hogy többnyire velem van a baj. Ha Apa altat, általában mindössze 5 perc alatt lezajlik az egész.

   Volt valami vírusfertőzés is időközben, nagyon magas, 40 fokos lázzal. Hűtőfürdőztünk is, meg virrasztottunk, aztán ahogy jött, úgy ment is. Nagyon-nagyon-nagyon halvány pöttyöket láttam, szóval nem vagyok egészen biztos abban hogy ez a háromnapos láz volt. De a lényeg hogy elmúlt.

  Visszatértem a kórusba is (ja igen, merthogy tartottam egy kis szünetet, erről nem írtam). És máris volt egy fergeteges programunk Aszófőn,  tulajdonképpen egy kis koncert volt csupán, amit a volt gimis osztályfőnököm szervezett meglepibe a sógornőjének, aki akkortájt töltötte a 60. szülinapját. Mivel elég szoros a kapcsolata a kórusnak az oszifőmmel (ő szervezte/szervezi mindig a franciaországi utakat), így minket kért fel, hogy lehessen egy koncert az ajándék. A buli része nekünk ebben főleg utána volt, meg lettünk vendégelve finom házi borocskával, pálinkával, némi harapnivalóval, szóval igen jó hangulatban telt a buszon a  hazaút, sokat énekeltünk, és valami igazán régi, már-már elfeledett feeling lett úrrá lett rajtam, de gondolom a többieken is. :-) Szóval elképesztő jó volt, na. :-) Már nagyon hiányzott valami hasonló.

   Nagyon hosszú kihagyás után elmentünk tornára is. Utoljára még a bárányhimlő előtt mentünk, még decemberben, aztán annyi minden volt, hogy most jutottunk el megint. Persze azért is akartam, mert a soron következő féléves kontroll már a nyakunkon volt, gondoltam azért nézzenek még rá előtte.
Továbbra is "felemás", vagyis a bal válla lejjebb van mikor sétál, de a mai vizsgálaton sem találtak semmi konkrét okot erre, úgyhogy abban maradtunk, hogy ez valami rossz szokás inkább. Marad még egy ideig az egyéni illetve csoportos torna.
A vizsgálatot egyébként végig üvöltötte, el se hittem hogy ez az én gyerekem... Így még soha nem csinált, fogalmam sincs hogy miért reagált most így, ráadásul látta is már a dokit, semmi fájdalmas nincs az egészben, de egyszerűen totál kiakadt, alig bírtam megnyugtatni. Aztán adtam neki egy labdát, amiről tudtam, hogy régebben nagyon szerette ott, na azzal elvolt, de amint úgy vélte hogy le akarok lépni (kinyitottam az ajtót és kiszóltam Anyunak hogy adjon be egy pelenkát), újra kezdte. Hát komolyan, nem is értettem hogy mi van...

   Igyekszem nem tovább ritkítani a bejegyzéseket, de egyre kevesebb időm van... Ha Beni alszik, akkor főzök, takarítok, rendet próbálok rakni (minek strapálom amúgy magam, nem tudom...), meg dolgozom, merthogy úgy néz ki, csak beindult ez a honlap-kezelős dolog.
Kb. 3 órám van mindezekre, úgyhogy a blog írás most luxus, de néha nagyon sok mondani-vagyis írni valóm lenne ám, úgyhogy igyekezni fogok, ígérem. Akiket egyáltalán érdeklünk, azoknak előre is köszönöm a türelmet. :-)

Képeket most nem tudok feltenni, de amúgy most megint kis cuki kopaszka, tegnap megnyírtam. Nagyon jól tűrte, 10 percig kellett ugyan barátkozni a hajnyíróval, de utána semmi gond nem volt.

Negyed 11, Apa még sehol... Standot építenek a Hungexpo-n a hétvégi Construma-ra, talán hamarosan azért hazaér már...

Essék rólunk is egy pár szó

   Mindenkitől elnézést az előző bejegyzésért, de vannak ilyenek is, mikor egyéb gondolatok foglalkoztatnak, nem csak a dackorszak, játszótér, orrszívás, miértnemeszikagyerek, miértnemalszikagyerek, énviszontaludnék, stb.

   Megint nem írtam listát hogy mikről kéne beszámolnom, pedig már annyi minden az eszemben volt, na lássuk gyorsan: Temerin, nátha, játszóház, fogak, beszéd, munka. Először ezeket nézzük:

   Jön a tavaszi szezon, Apa nem ér rá majd, úgyhogy gyorsan leruccantunk Temerinbe, mert előreláthatólag júniusig nem nagyon tudunk menni.
Ezek az utazások kezdenek egyre borzasztóbbá válni, pedig még a határon sem kellett sokat állni, de így is majdnem 4 óra volt az út. Persze alvás nélkül, úgyhogy végig szórakoztatnom kellett Benit, nagyon jó szolgálatot tett Apa telefonja, amire le lett töltve pár kedvenc mese. De ez sem volt önmagában elég, úgyhogy volt lámpa kapcsolgatás, játékdobálás az ülés elé, evés-ivás-nasi, zokni leszedés-felrakás huttyogó meg hijjegő hangokkal, hangos éneklés, képeskönyv nézegetés majd dobálás, aztán nagyjából a Temerin tábla környékén elszunnyadt. 5 perc pihi, majd jött az esti buli Mamáékkal, kipakolás, vacsi, játék, aztán nagy nehezen alvás, volt már vagy 10 óra...
Klassz volt az a pár nap, persze a napirendünk alaposan felborult, de ilyenkor mindig ez van. Itthon aztán hamar rendeződik mindig. Mentünk sétálni is, rögtön az első nap elhasalt szegénykém, és lehorzsolta az orrát, viccesen nézett ki...

 

   Igyekeztünk eljutni sok helyre, de sajnos nem sikerült mindenkit meglátogatni akit szerettünk volna, kevés erre ez a 3-4 nap... Talán nyáron majd több időt tudunk lent tölteni. 

Egy kicsit már náthásan mentünk le, épp a vége felé voltunk egy megfázásnak, aztán itthon újra kezdtük, sokkal durvábban... A szomszédok nyilván azt gondolják, hogy ahol napjában ennyit megy a porszívó, ott ragyog a lakás állandóan, de sajna eredeti funkcióját most nem nagyon tölti be a masina. Persze ha már elöl van, akkor gyakorta szaladok végig vele a lakáson, szóval azért tényleg nagyobb a tisztaság :-)
Nem tudom meddig tart, némileg javult a helyzet, a köhögés sem vészes, szakad fel rendesen aminek kell, de jó lenne már túl lenni rajta. Aztán úgy őszig remélem el is felejtjük az ilyesmi gondokat. Mikor lent voltunk, harmadnapra összeszedtem valami gyomornyavalyát, két napig jóformán nem is ettem, meg le is voltam gyengülve, de szerencsére hamar keresztülment rajtam, Beni el sem kapta. Na az nem hiányzott volna.

   Évi barátnőmmel mostanában gyakran találkozunk, Benihez hasonló korú kisfia van (amúgy tőlük, vagyis az anyukájától vettük ezt a lakást), járunk sóbarlangba, meg néha felugranak, ha jönnek az anyukájához (aki ebben a házban a lakik). Nagyon aranyos a két gyerek együtt, jó nézni őket ahogy kapcsolatot teremtenek egymással, együtt szaladgálnak, és egyértelműen barátkoznak :-) A múltkor elnéztük a nyitvatartási időt a sóbarlangnál, és túl korán mentünk, de hogy ne menjünk feleslegesen, benéztünk a játszóházba, ami szintén abban az épületben van. Mi még sose voltunk, Éviék már többször. Nagyon klassz volt!!! :-) Egyrészt rajtunk kívül nem is volt senki, kicsit később egy kislány jött, de jól elvolt a három gyerek. Beni nagyon élvezte a hatalmas teret, ahol jól kirohangálta magát, volt labdafürdő is, ugrálóvár, mászóka, kismotor, de a lényeg hogy jóóóóó hosszú távon lehetett szaladgálni :-) Névnapjára most már biztos, hogy kismotort kap, a tartásán is biztosan javít (egész másképp ült rajta, egyenes derékkal), meg amúgy is nagyon tettszett neki, és ez olyan igazi, nagyfiús játék lesz. :-) Az is biztos, hogy néha-néha megyünk még a játszóházba, főleg ha rossz idő miatt nem lehet játszóterezni. Mama azt mondta, havi egyet bevállal anyagilag :-) (amúgy nem olcsó mulatság...)
Nagyon jó dolgunk van amúgy, mert Évi visz-hoz bennünket, kicsit már kellemetlen is hogy miattunk tesz kitérőt, még majd kitalálom, hogy háláljam meg.

  Aránylag nyugodtan telnek a napjaink, meg az éjszakáink is, mostanság egyre hosszabban alszik éjszaka, és nem kel fel három körül, mint régebben. Van, hogy át is alussza teljesen az éjszakát. Remélem, ebbe a szinte idilli állapotba nem fog nagyon belerondítani a fogzás, mert az egyik szemfog nagyon nyomul, egy picit már át is törte az ínyét. Eddig nem volt nagy gond, remélem marad is így, és nem csak vihar előtti csend van.
Jelenleg tehát 12 foga van, meg ami most jól láthatóan bújik ki, a többit nem nagyon látom, ezt is onnan vettem észre hogy amikor orrporszi közben ordít, belátok a szájába. De mivel úgy helyezkedik el, hogy fejjel lefelé látom, így csak az alsók látszanak. Amúgy már kicsit örültem, mert kezdte egyre jobban viselni ezt az orrszívást, de csak 1-2 napig tartott, most ugyanúgy kapálózás van, meg tiltakozás. De ha muszáj, hát muszáj, nem kellemes, én is próbáltam.

  Úgy tűnik, lassan a beszéd is beindul. Na mit mondott először? Hát peeeeersze, hogy az Apát. Bár sokszor csak úgy mondogatja, főleg ha meghallja a kaputelefon pittyenését, mikor Apa jön haza. Így aztán bárki jöhet, akkor is azt mondogatja, hogy Apa.
A másik szó, ami kezd egyértelmű lenni, az a hinta. Leginkább így: ÍÍÍÍÍÍnTÁÁÁÁ. Az Apa is inkább ÁÁÁppá.
   Én, Anya, még a kanyarban sem vagyok.

   Legvégül pedig rólam: bár még nincs lefixálva semmi, úgy tűnik, lesz egy kis itthoni munkám. A volt (jelenlegi?) munkahelyemen kértek meg, hogy kicsit törődjek a honlappal, kéne valaki aki frissítgeti, aktualizálja. Napi 1-2 órát venne igénybe. Egyelőre próbaüzemmódban vagyok, gyűjtöm a tapasztalatokat, csinálgatom, aztán hamarosan újra leülünk, hogy hogyan tovább. Ha lesz belőle valami, akkor havonta egyszer kéne egy körutat is csinálnom az árudákban, na ezt még nem tudom hogy fogom kivitelezni, de addig kitalálom.

   Most ennyit, hamarosan folyt.köv.



 

Öregek (off...)

Weöres Sándor: Öregek 

Kodály Zoltán mesternek


Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé -
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban -
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóizüen -
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állanak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jó napot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvű, álmos leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata -
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

"No gyere, tedd le."


    Meghalt a szomszéd bácsi. Nem ebben a házban, hanem Anyuéknál. Azóta ismertem őt és a feleségét, amióta ideköltöztünk Rómaira, tehát nagyjából 26 éve. A felesége három vagy négy évvel ezelőtt halt meg, azóta a bácsi egyedül élt. Méltósággal viselte a gyászt, de látszott hogy mennyire egyedül maradt.
Nagyon szerették egymást! Ezt még gyerekként is láttam, felnőttebb fejjel meg már egyenesen romantikusnak tituláltam a kapcsolatukat, és mindig elérzékenyülve néztem ahogy kézen fogva mennek mindenhova, tötyögnek a boltig, postáig, és mindig együtt, külön alig lehetett őket látni. Már idősebb korban házasodhattak össze, saját gyerekük nem is volt, talán az előző házasságokból volt egyik-másik oldalról rokonságuk. Nem ismertem pontosan a családi hátterüket, és nem is kíváncsiskodtam soha.
A bácsi az az igazi régi vágású úr volt, aki kezitcsókolommal köszönt, sőt néha kezet is csókolt, és ha azt utcán találkoztunk mindig kalapot emelt. Mindenki ismerte, ő volt a ház Feri bácsija. Önjelölt gondnok, házmester, aki a bedobált szórólapokat rendezte, csoportosította a szemetet, feliratokkal látta el a házat (ezen mindig jókat derültünk), hogy a villanyt tessék lekapcsolni, a papírtároló konténerbe csak ilyen meg olyan papírt lehet dobni, stb. És minden évben karácsonykor saját kezűleg készített egy képeslapot, amit a ház lakóinak címzett, és amivel boldog ünnepeket kívánt saját és felesége nevében. Igazi bélyeggel, a postai pecsétet élethűen megrajzolta, a szöveget pedig olyan irigylésre méltó gyöngybetűkkel írta, hogy olyat tanítani se lehetne.
A rokonok mostanság rendezik a holmijait, Apukám persze menti a menthetőt, és elég sok értékes dolgot kimenekített a szemét közül. Régi könyveket, sváb bögrét, rádiót, terítőt, stb. Így lett nekem is tárgyi emlékem  Feri bácsitól, egy szobanövényes könyv és egy icipici csiszolt stampedlis pohár. :-)
A megmenekített holmik között fényképalbum is volt, meg régi képeslapok, jegyzetek is. Ezeket nézegetve merengtem el az öregségen, elmélkedtem azon, hogy miért is emlegetjük folyton ezt a "mai fiatalságot", érünk-e mi most többet, mint az idősebbek, ki mit taníthatna a másik félnek.
A kezembe akadt többek között három, szinte egyforma kép: Feri bácsi áll a kis asztalka mellett a feleségével, háziköntösben, pezsgőspohárral a kezükben, éppen koccintanak. Minden kép hátulján van felirat, dátum, pl: "1997 január 1., 0 óra 01 perc, Anikómmal". Vagy egy másikon: "1998 január 1. 0.00. Anikóm láza 01.02-én 37,5 fok".  (Hát ezen behaltam, annyira aranyos :-) ). A képek önkioldóval készültek, nem egy harmadik fél fényképezett. :-)
Ezekből, és a többi, kettejüket ábrázoló képből is az látszik, hogy milyen rajongva szerették egymást, harmincpár év után is mennyi szeretet volt ebben az egy, csupán leírt szóban is, "Anikóm".
Mert ez a fajta szeretet nem csak a mai fiataloké. Nehéz elképzelni egy 80 éves néniről, bácsiról, hogy fiatalként valószínűleg ugyanolyan "drámákat" élt át, mint amiket mi, pedig miért ne? Szintén egy megmentett képeslapot olvasva magam is meglepődtem, hogy milyen stílusban íródott. Ha a dátum nem lett volna a lapon, akár ma is írhatta volna valaki a haverjának (pedig se szmájli, se semmi alpári nem volt benne, de attól még mainak hangzott). A fiatal, minden korban fiatal.
Sok olyan képet is láttam, amik már akkor készültek, mikor Anikó néni nem élt. Ezeket Feri bácsi szintén önkioldóval készítette, hogy miért, rejtély. De nagyon aranyos, hogy lefényképezte magát, miközben vasalt. :-) és nem találgatok, tényleg nem más készítette a képet, mert ez is rá van írva a hátuljára! :-)
Sok olyan kép volt még, ami elgondolkodtatott, és most nagyon sajnálom hogy nem beszélgettem vele többet, amíg élt. Az életéről, családjáról, tapasztalatairól, gondolatairól, bármiről.
Én mindig szerettem az idősebbekkel beszélgetni, egy egész más világba repítettek vissza, ahol még volt érték, becsület, tisztelet, udvariasság.
Sajnos fogyatkoznak... Remélem, az én nagyszüleim is még nagyon sokáig maradnak, hogy tanulhassunk, amíg még van kitől...

Welcome, Dackorszak!

   Azaz helyesebben így hangzana a köszöntés: "Ó, a rosseb beléd, hát itt vagy?!"
Cifrázhatnám még, de nem leszek ízléstelen...

   Az egész még úgy hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt kezdődött, mikor már muszáj volt valamire néha "nem"-et mondanunk. Ekkor még csak az édi-bédi szájbiggyesztős sírás volt, hatalmas krokodilkönnyekkel, amiket egy fél pillanat alatt produkált a hatás kedvéért. Nehéz volt ilyenkor komoly, szigorú arcot vágni, mert a látványtól rendszerint kibuggyant belőlünk a nevetés, olyan zabálnivaló volt. :-)
Később, mivel ez a teátrális pityergés nem hozta meg a várt eredményt, elkezdte kicsit megfeszíteni magát, ha valami nem tetszett. Mára odáig fokozódott a dolog, hogy elképesztő hangerővel kezd sikítani, visítani, ha valami nem tetszik neki, vagy megtiltok valamit, esetleg nem arra megyünk séta közben amerre ő akar, vagy nem engedem hogy elengedje a kezem. Pár napja erős ingerenciám volt, hogy a nyílt utcán odacsapjak egyet, de végül nem tettem, csak felkaptam és mentünk is haza. Úgy éreztem, mindenki minket bámul, és magában kritizál, bár még a legelején megfogadtam, hogy ilyesmikre nem adok, nem foglalkozom a kritikákkal olyan személyektől, akik csak egy pár perc erejéig szemtanúi az eseményeknek, és akár tévesen is ítélhetnek meg engem, vagy a gyereket. Nem volt egy andalgós séta, jó nehéz szatyor a vállamon, ordító gyerek a karomban, aztán fel a negyedikre, mire felértünk, majdnem elejtettem már, úgy zsibogott a karom. A fejemről nem is beszélve. Mire kinyitottam az ajtót, nyoma sem volt az egésznek, csizmástól, nagykabátostól nekiesett a játékosdobozának.

   Igen, ennek a kiskorban előforduló hiszti-sorozatnak neve is van, dackorszak. Attól, hogy nevet adtak neki, szakkönyvek is megemlítik, és gyakorlatilag bizonyítottan elkerülhetetlen velejárója a pszichés fejlődésnek, még nem érzem jobban magam, és kivagyok hogy az én angyal gyerekemnél is diagnosztizálni lehet (pardon, gyerekÜNKnél, mindig kikapok hogy kisajátítom... :-) ).

  Meg kell tanulnom helyesen kezelni az ilyen kirohanásokat, ha most nem teszem, később végünk van.
Nehéz mindig helyesen lereagálni a helyzetet, mikor tereljek, hogy zökkentsem ki, rászóljak, vagy pont inkább ne figyeljek rá mert attól rosszabb, és mi az a végső határ amikor a pelenkás felére csaphatok picit, illetve egyáltalán jó ötlet-e, szabad-e, ér-e valamit, vagy inkább vegyek be egy nyugtatót és üljek le elszégyellni magam, hogy ilyesmi egy pillanat erejéig is eszembe jutott...

  Egyelőre nem tartunk ott, hogy lázasan elkezdjem felkutatni a Szuperdadus összes eddigi epizódját és egyvégtében végignézzem, de a büntisarok/szőnyeg/sámli ötlete már itt villog az agyamban, csak még nem látom értelmét bevetni, mert 16 hónaposan még nem hiszem, hogy  igazán érti a lényegét. Azonkívül egy percnél tovább úgysem marad egy helyben. Játéknak fogja fel, ha mindig visszateszem egy bizonyos helyre, ahonnan hangos kacajjal menekül, és még hangosabb hahotázásba kezd, ha utánaszaladok. Aztán persze már én is nevetek vele, mert olyan aranyos... :-)

   Úgyhogy a neheze még csak most jön. Gatya felkötve, állunk elébe.

Kiegészítés

    Nem igazán van sejtésem, hogy az általam biztosan ismert olvasóimon kívül kikhez jutnak el még a szavaim, de tudomásomra jutott és megtisztelve érzem magam, hogy szakmai szemmel is figyelemmel van kísérve az oldal, már ami a legutóbbi bejegyzést illeti.
    Egy kedves ismerősöm keresett meg levélben, hogy bőrgyógyász feleségének a véleményét továbbítsa a házi kencével kapcsolatban.

   Bár továbbra is állítom, hogy nálunk bevált, fontosnak tartom leírni, hogy a szakember mindenkit óva intene az ilyen illóolajas készítmények alkalmazásától, mert később komolyabb bajokat, allergiás reakciókat eredményezhet. A shea vajjal nincs probléma, azt magában lehet használni, de az olajokat nem.  Feltételezem, hogy leginkább a gyermekekre vonatkozik ez főleg, de elképzelhetőnek tartom hogy általánosságban a felnőttekre is, bár erre nem kérdeztem rá.

   Ezért aztán nem bátorítok senkit, hogy alkalmazza ezt a szert, csakis saját felelősségre, de mindenképp orvossal konzultálva előtte.

A teljes kép miatt azért íme az "eredeti" készítmény, amiről koppintva lett: Bárányhimlő olaj

Nálunk nem egész 1 ml fogyott, remélem hogy nem lesz baj belőle.


   Apa Németországba repült ma hajnalban, egy nemzetközi kertészeti kiállításra, csütörtökön jön haza. Addig Beni a férfi a háznál. :-)

Az alagút vége

  Már látom (látjuk).

  Akár most is mondhatnám hogy bárányhimlő letudva, de azért még várok egy-két napot. Van pár gyanús pötty a talpán... Ma voltunk dokinál (helyettes, valamiért a miénk nem volt ott), ő még egy pár napig javasolja, hogy kerüljük a társaságot, a későbbiekben meg csak amiatt, mert ez a vírus eléggé leterheli az immunrendszert és fogékonyabb lesz a betegségekre, szóval úgy két hétig még nem megyünk tömegbe ha nem muszáj. Jövőheti baba-mama kört is kihagyjuk, biztos ami biztos. Jönnek haza Zsaniék is, már megint meghiúsul a találkánk, ez bosszant a legjobban... :-( Habár már nem fertőzünk hivatalosan, én mégis óvatos lennék. Egyrészt mert Zsani várandós, és a nagyobbik pöttömkéjét sem szeretnénk fertőzni, inkább túl óvatos leszek, minthogy baj legyen.
   Ez a helyettesítés úgy meglepett, hogy elfelejtettem igazolást kérni hogy mehetnénk közösségbe (tornához kell majd), továbbá Sinlac-ot is akartam íratni, mert pont elfogyott. Nnna majd telefonon, aztán beugrom a papírokért, szerencsére csak egy köpésre van a rendelő.

   De hogyan is éltük túl?
   Nos, kitartás meg türelem nagyon kellett hozzá, mert sok volt a nyűg meg a nyafogás, de egyébként nagyon jól viselte Beni. Talán két nap volt amit húzósnak ítéltem, de ennyi. Negyedik nap környékén jelentkezett a láz, 38-39 is volt, két vagy három napig. Másfél-két nap volt amikor nagyon viszkethetett szegénykémnek, és csak nyúzta a pólóját, dörgölte magát mindenhez, fel-alá járkált sírva, a szívem szakadt meg... Amikor így kínlódott, akkor fogtam magam és lefürdettem, a Betadin-os lemosás úgy tűnt használt, és a házi kencém is valódi csodaszernek bizonyult!!! Bátran ajánlom mindenkinek, egyszerű kikeverni, a megmaradt alapanyagok nem vésznek kárba. Előző bejegyzésemben ott a link, de aki nem akar elnavigálni oda, annak leírom ide is: 25-30 ml Shea-vaj (eredeti recept állítólag aloés alapot említ, de már én is csak ezt azt alternatívát olvastam), 14 csepp citromfű olaj, 5-5 csepp levendula és teafa olaj. A Shea-vajat kis tégelyben (felespohár...) meleg vízben lágyra olvasztottam, belecsepegtettem az olajokat, jól összekevertem és hagytam visszadermedni. Szobahőmérsékleten tároltam. Határozottan állíthatom hogy aromaterápiás hatása is volt, mert sokkal nyugodtabban aludt (amióta nem beteg, rémesek az éjszakáink amúgy.... de erről majd egy másik bejegyzésben, egyelőre megfigyelek). Egyszer-egyszer Fenistil cseppeket is adtam, meg persze adagoltam a homeopátiás bogyókat. Hogy ezek együttesen könnyítették a lefolyását, vagy csak egy bizonyos szer, nem tudom. (Homeo nem hiszem, mert későn ugrott be, hogy bármilyen enyhén is, de azért mégis csak mentolos az a hintőpor, továbbá ezeket az illóolajokat is kerülni kellett volna). A lényeg hogy jobb lett, és hogy túl vagyunk rajta.

  A hétvégén vendégeink is voltak, Beni keresztszülei. Mázlijuk volt, mert aránylag jól teltek az éjszakák, igaz hogy oda telepedtem Beni mellé a szobába, hogy gyorsan reagáljak a sírásra mielőtt felveri az egész házat, de be is vált. Ők is átestek már ezen a betegségen anno, úgyhogy veszélytelen volt rájuk nézve.

   Miután akkor már egy hetes volt a betegség, gondoltam nem tart senki nagyon felelőtlennek, ha kimegyünk kicsit a levegőre, úgyhogy hétfőn felavattuk a szánkót. Nagyon élvezte Beni. :-) Jó is hogy kimentünk aznap délelőtt, mert utána folyamatosan olvadt és csak eső esett. Talán lesz még alkalom a szánkózásra, ki tudja. Ma szerettünk volna menni, mert esik a hó,  de legnagyobb meglepetésemre bezárta valaki a tároló belső ajtaját, ahol a szánkónk is van. Sose volt még bezárva, amióta ide költöztünk, mindig nyitva volt, csak a külső rácsot zárjuk mi is. Nincs is az ajtóhoz kulcsunk. Nem tudom ki lehetett, ha Apa hazajött bekopogok a szomszédokhoz, van tippem hogy ki zárhatta be, de majd kiderül.