Azaz helyesebben így hangzana a köszöntés: "Ó, a rosseb beléd, hát itt vagy?!"
Cifrázhatnám még, de nem leszek ízléstelen...
Az egész még úgy hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt kezdődött, mikor már muszáj volt valamire néha "nem"-et mondanunk. Ekkor még csak az édi-bédi szájbiggyesztős sírás volt, hatalmas krokodilkönnyekkel, amiket egy fél pillanat alatt produkált a hatás kedvéért. Nehéz volt ilyenkor komoly, szigorú arcot vágni, mert a látványtól rendszerint kibuggyant belőlünk a nevetés, olyan zabálnivaló volt. :-)
Később, mivel ez a teátrális pityergés nem hozta meg a várt eredményt, elkezdte kicsit megfeszíteni magát, ha valami nem tetszett. Mára odáig fokozódott a dolog, hogy elképesztő hangerővel kezd sikítani, visítani, ha valami nem tetszik neki, vagy megtiltok valamit, esetleg nem arra megyünk séta közben amerre ő akar, vagy nem engedem hogy elengedje a kezem. Pár napja erős ingerenciám volt, hogy a nyílt utcán odacsapjak egyet, de végül nem tettem, csak felkaptam és mentünk is haza. Úgy éreztem, mindenki minket bámul, és magában kritizál, bár még a legelején megfogadtam, hogy ilyesmikre nem adok, nem foglalkozom a kritikákkal olyan személyektől, akik csak egy pár perc erejéig szemtanúi az eseményeknek, és akár tévesen is ítélhetnek meg engem, vagy a gyereket. Nem volt egy andalgós séta, jó nehéz szatyor a vállamon, ordító gyerek a karomban, aztán fel a negyedikre, mire felértünk, majdnem elejtettem már, úgy zsibogott a karom. A fejemről nem is beszélve. Mire kinyitottam az ajtót, nyoma sem volt az egésznek, csizmástól, nagykabátostól nekiesett a játékosdobozának.
Igen, ennek a kiskorban előforduló hiszti-sorozatnak neve is van, dackorszak. Attól, hogy nevet adtak neki, szakkönyvek is megemlítik, és gyakorlatilag bizonyítottan elkerülhetetlen velejárója a pszichés fejlődésnek, még nem érzem jobban magam, és kivagyok hogy az én angyal gyerekemnél is diagnosztizálni lehet (pardon, gyerekÜNKnél, mindig kikapok hogy kisajátítom... :-) ).
Meg kell tanulnom helyesen kezelni az ilyen kirohanásokat, ha most nem teszem, később végünk van.
Nehéz mindig helyesen lereagálni a helyzetet, mikor tereljek, hogy zökkentsem ki, rászóljak, vagy pont inkább ne figyeljek rá mert attól rosszabb, és mi az a végső határ amikor a pelenkás felére csaphatok picit, illetve egyáltalán jó ötlet-e, szabad-e, ér-e valamit, vagy inkább vegyek be egy nyugtatót és üljek le elszégyellni magam, hogy ilyesmi egy pillanat erejéig is eszembe jutott...
Egyelőre nem tartunk ott, hogy lázasan elkezdjem felkutatni a Szuperdadus összes eddigi epizódját és egyvégtében végignézzem, de a büntisarok/szőnyeg/sámli ötlete már itt villog az agyamban, csak még nem látom értelmét bevetni, mert 16 hónaposan még nem hiszem, hogy igazán érti a lényegét. Azonkívül egy percnél tovább úgysem marad egy helyben. Játéknak fogja fel, ha mindig visszateszem egy bizonyos helyre, ahonnan hangos kacajjal menekül, és még hangosabb hahotázásba kezd, ha utánaszaladok. Aztán persze már én is nevetek vele, mert olyan aranyos... :-)
Úgyhogy a neheze még csak most jön. Gatya felkötve, állunk elébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése