Weöres Sándor: Öregek
Kodály Zoltán mesternek
Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé -
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban -
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóizüen -
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állanak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jó napot, bácsi."
A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."
Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már,
egykedvű, álmos leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata -
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:
"No gyere, tedd le."
Meghalt a szomszéd bácsi. Nem ebben a házban, hanem Anyuéknál. Azóta ismertem őt és a feleségét, amióta ideköltöztünk Rómaira, tehát nagyjából 26 éve. A felesége három vagy négy évvel ezelőtt halt meg, azóta a bácsi egyedül élt. Méltósággal viselte a gyászt, de látszott hogy mennyire egyedül maradt.
Nagyon szerették egymást! Ezt még gyerekként is láttam, felnőttebb fejjel meg már egyenesen romantikusnak tituláltam a kapcsolatukat, és mindig elérzékenyülve néztem ahogy kézen fogva mennek mindenhova, tötyögnek a boltig, postáig, és mindig együtt, külön alig lehetett őket látni. Már idősebb korban házasodhattak össze, saját gyerekük nem is volt, talán az előző házasságokból volt egyik-másik oldalról rokonságuk. Nem ismertem pontosan a családi hátterüket, és nem is kíváncsiskodtam soha.
A bácsi az az igazi régi vágású úr volt, aki kezitcsókolommal köszönt, sőt néha kezet is csókolt, és ha azt utcán találkoztunk mindig kalapot emelt. Mindenki ismerte, ő volt a ház Feri bácsija. Önjelölt gondnok, házmester, aki a bedobált szórólapokat rendezte, csoportosította a szemetet, feliratokkal látta el a házat (ezen mindig jókat derültünk), hogy a villanyt tessék lekapcsolni, a papírtároló konténerbe csak ilyen meg olyan papírt lehet dobni, stb. És minden évben karácsonykor saját kezűleg készített egy képeslapot, amit a ház lakóinak címzett, és amivel boldog ünnepeket kívánt saját és felesége nevében. Igazi bélyeggel, a postai pecsétet élethűen megrajzolta, a szöveget pedig olyan irigylésre méltó gyöngybetűkkel írta, hogy olyat tanítani se lehetne.
A rokonok mostanság rendezik a holmijait, Apukám persze menti a menthetőt, és elég sok értékes dolgot kimenekített a szemét közül. Régi könyveket, sváb bögrét, rádiót, terítőt, stb. Így lett nekem is tárgyi emlékem Feri bácsitól, egy szobanövényes könyv és egy icipici csiszolt stampedlis pohár. :-)
A megmenekített holmik között fényképalbum is volt, meg régi képeslapok, jegyzetek is. Ezeket nézegetve merengtem el az öregségen, elmélkedtem azon, hogy miért is emlegetjük folyton ezt a "mai fiatalságot", érünk-e mi most többet, mint az idősebbek, ki mit taníthatna a másik félnek.
A kezembe akadt többek között három, szinte egyforma kép: Feri bácsi áll a kis asztalka mellett a feleségével, háziköntösben, pezsgőspohárral a kezükben, éppen koccintanak. Minden kép hátulján van felirat, dátum, pl: "1997 január 1., 0 óra 01 perc, Anikómmal". Vagy egy másikon: "1998 január 1. 0.00. Anikóm láza 01.02-én 37,5 fok". (Hát ezen behaltam, annyira aranyos :-) ). A képek önkioldóval készültek, nem egy harmadik fél fényképezett. :-)
Ezekből, és a többi, kettejüket ábrázoló képből is az látszik, hogy milyen rajongva szerették egymást, harmincpár év után is mennyi szeretet volt ebben az egy, csupán leírt szóban is, "Anikóm".
Mert ez a fajta szeretet nem csak a mai fiataloké. Nehéz elképzelni egy 80 éves néniről, bácsiról, hogy fiatalként valószínűleg ugyanolyan "drámákat" élt át, mint amiket mi, pedig miért ne? Szintén egy megmentett képeslapot olvasva magam is meglepődtem, hogy milyen stílusban íródott. Ha a dátum nem lett volna a lapon, akár ma is írhatta volna valaki a haverjának (pedig se szmájli, se semmi alpári nem volt benne, de attól még mainak hangzott). A fiatal, minden korban fiatal.
Sok olyan képet is láttam, amik már akkor készültek, mikor Anikó néni nem élt. Ezeket Feri bácsi szintén önkioldóval készítette, hogy miért, rejtély. De nagyon aranyos, hogy lefényképezte magát, miközben vasalt. :-) és nem találgatok, tényleg nem más készítette a képet, mert ez is rá van írva a hátuljára! :-)
Sok olyan kép volt még, ami elgondolkodtatott, és most nagyon sajnálom hogy nem beszélgettem vele többet, amíg élt. Az életéről, családjáról, tapasztalatairól, gondolatairól, bármiről.
Én mindig szerettem az idősebbekkel beszélgetni, egy egész más világba repítettek vissza, ahol még volt érték, becsület, tisztelet, udvariasság.
Sajnos fogyatkoznak... Remélem, az én nagyszüleim is még nagyon sokáig maradnak, hogy tanulhassunk, amíg még van kitől...
Kodály Zoltán mesternek
Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé -
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban -
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóizüen -
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állanak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jó napot, bácsi."
A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."
Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már,
egykedvű, álmos leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata -
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:
"No gyere, tedd le."
Meghalt a szomszéd bácsi. Nem ebben a házban, hanem Anyuéknál. Azóta ismertem őt és a feleségét, amióta ideköltöztünk Rómaira, tehát nagyjából 26 éve. A felesége három vagy négy évvel ezelőtt halt meg, azóta a bácsi egyedül élt. Méltósággal viselte a gyászt, de látszott hogy mennyire egyedül maradt.
Nagyon szerették egymást! Ezt még gyerekként is láttam, felnőttebb fejjel meg már egyenesen romantikusnak tituláltam a kapcsolatukat, és mindig elérzékenyülve néztem ahogy kézen fogva mennek mindenhova, tötyögnek a boltig, postáig, és mindig együtt, külön alig lehetett őket látni. Már idősebb korban házasodhattak össze, saját gyerekük nem is volt, talán az előző házasságokból volt egyik-másik oldalról rokonságuk. Nem ismertem pontosan a családi hátterüket, és nem is kíváncsiskodtam soha.
A bácsi az az igazi régi vágású úr volt, aki kezitcsókolommal köszönt, sőt néha kezet is csókolt, és ha azt utcán találkoztunk mindig kalapot emelt. Mindenki ismerte, ő volt a ház Feri bácsija. Önjelölt gondnok, házmester, aki a bedobált szórólapokat rendezte, csoportosította a szemetet, feliratokkal látta el a házat (ezen mindig jókat derültünk), hogy a villanyt tessék lekapcsolni, a papírtároló konténerbe csak ilyen meg olyan papírt lehet dobni, stb. És minden évben karácsonykor saját kezűleg készített egy képeslapot, amit a ház lakóinak címzett, és amivel boldog ünnepeket kívánt saját és felesége nevében. Igazi bélyeggel, a postai pecsétet élethűen megrajzolta, a szöveget pedig olyan irigylésre méltó gyöngybetűkkel írta, hogy olyat tanítani se lehetne.
A rokonok mostanság rendezik a holmijait, Apukám persze menti a menthetőt, és elég sok értékes dolgot kimenekített a szemét közül. Régi könyveket, sváb bögrét, rádiót, terítőt, stb. Így lett nekem is tárgyi emlékem Feri bácsitól, egy szobanövényes könyv és egy icipici csiszolt stampedlis pohár. :-)
A megmenekített holmik között fényképalbum is volt, meg régi képeslapok, jegyzetek is. Ezeket nézegetve merengtem el az öregségen, elmélkedtem azon, hogy miért is emlegetjük folyton ezt a "mai fiatalságot", érünk-e mi most többet, mint az idősebbek, ki mit taníthatna a másik félnek.
A kezembe akadt többek között három, szinte egyforma kép: Feri bácsi áll a kis asztalka mellett a feleségével, háziköntösben, pezsgőspohárral a kezükben, éppen koccintanak. Minden kép hátulján van felirat, dátum, pl: "1997 január 1., 0 óra 01 perc, Anikómmal". Vagy egy másikon: "1998 január 1. 0.00. Anikóm láza 01.02-én 37,5 fok". (Hát ezen behaltam, annyira aranyos :-) ). A képek önkioldóval készültek, nem egy harmadik fél fényképezett. :-)
Ezekből, és a többi, kettejüket ábrázoló képből is az látszik, hogy milyen rajongva szerették egymást, harmincpár év után is mennyi szeretet volt ebben az egy, csupán leírt szóban is, "Anikóm".
Mert ez a fajta szeretet nem csak a mai fiataloké. Nehéz elképzelni egy 80 éves néniről, bácsiról, hogy fiatalként valószínűleg ugyanolyan "drámákat" élt át, mint amiket mi, pedig miért ne? Szintén egy megmentett képeslapot olvasva magam is meglepődtem, hogy milyen stílusban íródott. Ha a dátum nem lett volna a lapon, akár ma is írhatta volna valaki a haverjának (pedig se szmájli, se semmi alpári nem volt benne, de attól még mainak hangzott). A fiatal, minden korban fiatal.
Sok olyan képet is láttam, amik már akkor készültek, mikor Anikó néni nem élt. Ezeket Feri bácsi szintén önkioldóval készítette, hogy miért, rejtély. De nagyon aranyos, hogy lefényképezte magát, miközben vasalt. :-) és nem találgatok, tényleg nem más készítette a képet, mert ez is rá van írva a hátuljára! :-)
Sok olyan kép volt még, ami elgondolkodtatott, és most nagyon sajnálom hogy nem beszélgettem vele többet, amíg élt. Az életéről, családjáról, tapasztalatairól, gondolatairól, bármiről.
Én mindig szerettem az idősebbekkel beszélgetni, egy egész más világba repítettek vissza, ahol még volt érték, becsület, tisztelet, udvariasság.
Sajnos fogyatkoznak... Remélem, az én nagyszüleim is még nagyon sokáig maradnak, hogy tanulhassunk, amíg még van kitől...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése