Debrecen

    És ezt is kibírtuk! :-)

   Nem leszek képmutató, bevallom, élveztem ezt a négy napot. Természetesen nagyon hiányzott Beni, vasárnap már alig vártam hogy hazaérjek, de egyébként nagyon jól esett ez a kis kikapcsolódás.
Mindehhez az kellett, hogy itthon Anyu elképesztően jól vezesse a dolgokat, megkockáztatom, hogy még nálam is jobban csinált mindent! Már-már félve kezdtem újra mindent az én rutinom szerint, nehogy elrontsak valamit! :-) Apa is sokat tanulhatott, mert nagyon határozottan vezette az esti szertartást, szigorú rend szerint, ahogy Anyutól látta, jókat mosolyogtam. :-)
Szerintem Csipetkének fel sem tűnt hogy nem vagyok itthon (amit akár sértésnek is vehetnék, de nem teszem! :-D ), az első éjszaka volt egy kis sírás, mikor nem én mentem be hozzá, de ennyivel le is tudta a hiányomat.
Játszottak, sétáltak, Anyu finomakat főzött neki, pohárból is tanítgatta inni (ezt lehet hogy rá is bízom a továbbiakban, én valahogy ehhez nem vagyok elég határozott), az éjszakákat is többé-kevésbé átaludta, igen határozott napirend alapján teltek a napok! Ezek tudatában én is sokkal jobban tudtam pihenni, mert egy percig sem kellett aggódnom az itthoni dolgok miatt.
Sőt, egyértelműen kiderült, hogy az itthon maradásuk volt a helyes döntés, ugyanis pl. az a szoba, amit Ilával kaptunk, olyan kicsi volt, hogy a gyerekágynak nem is lett volna helye. A zuhanyzó rettenetes állapotban volt, a WC a szobától jóval messzebb, amit ráadásul a spanyol gyerekkar egy nap alatt leamortizált, szóval még nekem sem volt igazán meg a komfortérzetem, pedig voltam kollégista. Pici gyerekkel valahogy nem igazán tudtam elképzelni, így tehát még nyugodtabb voltam, hogy ők itthon maradtak.

Magamnak tett ígéretemhez híven minden nap megittam egy kávét vagy capuccino-t valamelyik cukrászdában vagy kávéházban, nyugodt körülmények között, lazulva, közben jókat beszélgettünk Ilával.
Esténként részt tudtam venni az egyéb közös programokon, kisfiam addig az igazak álmát aludta itthon. :-)

Igen, eltekintve a gyerek hiányától, ELKÉPESZTŐEN JÓ VOLT!!!!! Nem tudom, mikor lesz az ilyesmire legközelebb alkalmam.

A versenyen nem nyertünk, de már az elődöntőn tudtuk, hogy ilyesmire nem is nagyon számíthatunk, mert hihetetlenül erős volt a mezőny. Az eredményt tulajdonképpen már az első nap borítékolhattuk volna. Azért titkon legalább egy harmadik helyben reménykedtünk, de nem jött össze, ettől függetlenül azért elégedettek lehettünk a teljesítményünkkel.

A fehér ruhás verzió, a döntő után (én balról a negyedik lennék a nőikarban)

És még rólunk:

   Mivel a kilenc hónap betöltésekor nem voltunk se dokinál, se védőnőnél, így tegnap gondoltam egyet és lementünk méretkezni. Nem tudom miért, de újabban állandóan sír ha bemegyünk a rendelőbe, a kórházban anno egy hangja nem volt, pedig ott aztán macerálták rendesen, itt meg csak max. a mellkasát hallgatja meg a doki és ennyi. Na mindegy, remélem majd azért előbb-utóbb hozzászokik és nem cirkuszol. He-he, majd mire megszokja, jön a 15 hós kötelező oltás és kezdődik minden elölről...
70,5 centit mért a védőnéni, a mérleg pedig 7530 grammot. Pillesúly. De nem mondták hogy kevés lenne, továbbra is teljesen arányos, jól néz ki, egészséges, minden a legnagyobb rendben. És ez a lényeg.
Újabb eseményről nem tudok beszámolni, néha ugyan már maga alá húzza térdelőtámaszból az egyik lábát, de még nem próbál felállni. Fogak száma még mindig kettő.
Mivel mindenhova eljut már, így muszáj volt legalább a konyhát elkerítenünk, úgyhogy a Nagy Svéd Bútoráruházban vettünk babarácsot, amit nem sikerült ugyan tökéletesen bepasszítani (a megadott minimum paramétereknél is kisebb ugyanis az ajtókeret, ez itthon derült ki), de még nekünk is kihívás nyitogatni, úgyhogy jó lesz.

Ezen kívül megleptem magunkat egy kis debreceni szuvenírrel, vettem egy fényképezőgépet. Csak egy egyszerű kis digitálisat, de legalább mostantól kicsit jobb képeket tudok majd készíteni. Esetleg majd karácsonyra megvesszük a tükörreflexeset. 

Ígértem múltkor egy sárgadinnyés videót, íme, búcsúzóul mára:

 

 Nem igazán ízlik neki. :-)

Küzdelmeink

    Biztosan az volt a hiba, hogy még a reggeli kávém előtt történt ez.
Nem nagy eset, és mindennapos már, mondhatni hozzászoktam, hogy a pelenkázás mostanság nem egy egyszerű művelet. Eleinte ez így ment : gyerekről a tele pelus le, törlés, kenés, tiszta pelus fel és kész is.   
Most, hogy mászik, és menne már mindenhova, nagy erőkkel tudom csak ott tartani ahol éppen én szeretném, legyen az az etetőszék, az ölem - ha épp a körmét vágnám, vagy ez esetben a pelenkázóasztal.
Komoly bírkózásba fogunk ilyenkor, amit Beni nagyon élvez és jókat kacag, persze ilyenkor nekem is nehéz komolynak maradnom, és úgy fegyelmeznem (mit is akarom én még fegyelmezni, 9 hónapos...).
Mivel ma reggel sem egy szimpla pisis pelus cseréje volt a feladatom, hanem annál jóóóóóval tartalmasabb, ezért méginkább idegesített hogy izeg-mozog és forgolódik, alig tudtam már lefogni, szinte már lógott a bokájánál fogva, meg még a kezét is igyekeztem hozzáfogni, és akkor egyszer csak azt vettem észre, hogy szó szerint dühös vagyok rá.

Még nagyon-nagyon az elején, mikor picike volt, és nagyon sokat kelt éjszaka, és sokat sírt, és én elmondhatatlanul kimerült voltam, akkor éreztem utoljára ilyet, amit persze rögtön meg is bántam, és tudtam hogy csak a fáradtság érezteti ezt velem, amúgy sosem akarnám bántani vagy ilyesmi, de feltételezem hogy ezekkel az érzésekkel nem voltam akkor egyedül. Sok anya gondolatai közt felsejlik akár csak egyetlen kósza pillanatra, hogy mondjuk kirakja az ajtó elé az ordító gyereket mert már nem bír vele és megbolondul, és ez csak egy nagyon lájtos verzió, sajnos van, aki ennél tovább is megy... De hagyjuk is ezt.

Én most annyit csináltam, hogy egy idegesebb "hát énvelem ezt te nem csinálod, gyerünk a csap alá" - mondattal kísérve kiviharzottam vele a fürdőszobába, és a csapnál egyszerűen lemostam az alfelét. Közben azért Gonoszanya énem ( nem tudtam hogy van ilyenem...) sugallt ilyesmit, hogy esetleg hideg vízzel kéne, hogy azért ne legyen már neki olyan jó, hogy langymeleg vízzel lögybölöm a sejhaját egy ilyen helytelenkedés után, de aztán végül nem csavartam el a meleg vizet.

Dolgunk itt még nem ért véget, mert ugye a tiszta pelust is valahogy rá kellett adjam, és mivel nem hidegvizeztem, így nem tanult a dologból. Akárhogy meg nem lehet egy ilyen pelenkát ráadni, mert plusz munkát nem akarok csinálni magamnak, hogy később a kifolyt cuccok miatt még moshassak is idő előtt, ezért általában igyekszem tökéletesen rápasszítani. Hason ez nem nagyon megy, meg ha mozog állandóan akkor sem, úgyhogy letettem a padlóra a kis zsámolya mellé, aminél újabban imád támaszkodva térdelni, és így varázsoltam végül bele a bugyorba. Plusz 10 perc ez így. Ráérek, nem arról van szó...

Probléma megoldva, de azért ez mégsem állapot, hogy minden alkalommal ilyen nehézkesen menjen ez... Komolyan mondom, már gyomoridegem van a pelenkázás gondolatától is, ha megérzem a levegőben hogy akció van, már összerándul a gyomrom, és nem az undortól. Abban reménykedem hogy ez csak valami átmeneti állapot, és ha már nem lesz neki akkora újdonság ez a nagyszerű mozgásfejlődés, egy kicsit leáll, legalább ezekre a pillanatokra, mikor dolgom van vele.

   Nem csak a pelenkázás ilyen küzdelmes, újabban az alvással is nehézségeink vannak. Úgy örültem, mikor nem is olyan régen, mintagyerek módjára este nyolc nulla nulla-kor bedobta a szunyát, és még ha nem is aludta végig ébredés nélkül az éjszakát, nem volt különösebb gond vele.

Most ha leteszem, mert álmos, csak fetreng, mászkál, feltámaszkodik, lehasal, gurul, közben vinnyog, sír, néha ordít. Én bemegyek, simi-cumi-tea-víz-cumi vissza, kicsit elbóbiskol, 5 perc múlva újra kezdi. Általában éjfél körül, de néha, ha felébred éjszaka, ugyanezt szoktunk eljátszani.
Na az ilyen éjszakák után a reggeli pelenkás kalandok nem annyira szórakoztatóak számomra.

Emellett imádom nézni ahogy szedi a kis végtagjait és teper előre, felfedezte már az egész lakást, semmi nem állíthatja meg. :-) Nagy kedvencei a villásdugók, a kábelek, meg a lebegő függöny. :-)

Ilyen kis huncut tud lenni, talán valamennyire látszik a képen az arckifejezése:

És ilyen nagyfiús már:

Legközelebb jövök még a sárgadinnyés videóval, de most tisztába kell tennem.......................

A kánikulán túl

  
    Itt vagyunk, túléltük, hurrá. Nem mondom hogy könnyű volt, egy ideig most jó lenne, ha ilyen hüsi maradna az idő. A napi háromszori pancsival, sok csupaszkodással, vizes kendővel, meg a ventillátorral igyekeztem elviselhetőbbé tenni neki, úgy tűnt sikerült. Majdnem készítettem egy nagyon édes képet ahogy Apával kidőltek, és szundiznak a nagy melegben a nagyágyon, de úgyse tudtam volna megosztani mert erősen cenzúráznom kellett volna. Bár legalább Benin volt pelenka... :-)

    Időközben eldőlt, egyedül megyek Debrecenbe.  Tudom azért, hogy ez nem a világvége, és próbálom a létező összes pozitív gondolatot felhozni ezzel kapcsolatban. Például hogy jót tesz majd 3 átaludt éjszaka 9 hónap után, így kipihenten, újult erővel jövök haza hozzá.  Reggelizhetek-ebédelhetek-vacsorázhatok-kávézhatok nyugodtan, felnőtt emberekkel értelmesen kommunikálhatok, nem kell folyton leselkednem hogy hol van, mit csinál, miért van csendben, miért nincs csendben, és még biztos van egy pár ilyen. Tudom, ezek mellett ott van a hatalmas, "IGENÁMDEVISZONT", de most nem nagyon akarok azon filózni, mert belebolondulok... Igazából elképzelni sem tudom, milyen lesz, és remélem azért leszek annyira erős hogy ne bőgjek át minden éjszakát. Nagyon, rettenetesen fog hiányozni...

    Események:  amíg Anyuék nem voltak itthon, betörtek hozzájuk... Én vettem észre, mikor mentem fel pár csekkért, lefagytam, mikor rádöbbentem, hogy mi van. Szerencsére hatalmas értéket nem vittek el (nem találtak), amit a legjobban sajnál Anyu, az a laptopja, mert az összes óvodai munkája azon volt, és most a nagy részét újra kell alkotnia. Tudom, hogy nem semmi munka van bennük, mert egy jó részét még együtt csináltuk. Meg persze elvitték Apu és Öcsém egy-két értékes óráját, meg olyasmiket amik csillogtak-villogtak és értékesnek néztek ki, továbbá drágább italokat, sört a hűtőből, meg némi ruhát. Apu 60. szülinapjára egy digitális képkeretet kapott tőlünk, na annak is annyi. Egyébként az ablakon keresztül jöttek be, pedig nem lett nyitva hagyva, de aki nagyon be akar menni valahova, annak sikerül is...

   Legutóbbi bejegyzésemben említettem, hogy segítséggel tud már mászogatni Beni, na hát rögtön másnap ment már segítség nélkül is! Reggel még csak pár óvatos "lépés", délutánra egész jól belejött, estére meg már úgy tepert, mint aki mindig is ezt csinálta. Azóta meg már annyira megy, hogy mindig résen kell lennem.
Új korszak kezdődött. :-)

   A mai napon pedig betöltötte a 9. hónapot.
Kúszik, mászik, kapaszkodva feltápászkodik térdelő helyzetbe, amit ér rámol, lepakol. Ha odamászott a nagytükör elé, hangosan köszön a 'barátjának', magyaráz valamit, ad neki egy puszit és megy tovább. :-) Segít takarítani, ami még mindig azt jelenti, hogy felszedi azt a koszt, amit nekem nem sikerült. Elképesztően tud kacagni meg hahotázni olyan semmiségeken, hogy nekem is potyog tőle a könnyem. :-) Az étvágya a nagy melegben eléggé megcsappant, talán most egy picit jobb, de még mindig nem viszi túlzásba. Imádja ha valamelyikünk a nyakába veszi, nagyon aranyos olyankor, csak abban a szent pillanatban elkezdni pl. az én hajamat cibálni, de úgy, hogy már fáj, szóval nálam nem sokat van így. Harap, ahol ér, és ma már nem csak úgy szimplán rágcsálta a kezemet, hanem tépő mozdulattal együtt harapott bele! A reflexeimet vissza kell kicsit fognom, mert fáj ám ha ilyesmit csinál...

  A gyógytornán most nyári szünet van. Hááááááálaistennek... Ebben a kánikulában kimondottan nagy nyűg volt kimozdulni, pedig már a hordozót sem használtam, hanem nekivágtam az útnak babakocsival. Busszal nem gáz, mert többnyire alacsony padlós jár erre mifelénk. De a meleg mellé még az is gondot jelentett, hogy az utóbbi időben elég össze-vissza aludt meg ébredt, úgyhogy rendszerint mire már kelnie kellett volna hogy még ebédelni tudjon, na akkor aludt el. Mikor ébreszteni akartam, olyan volt mint egy rongybaba (ezt kihasználva csináltam egy pár homályos felvételt a fogacskáiról, és kutattam a többi után). Ebéd persze csak futtában, aztán ott meg nyüglődés, szóval örülök hogy egyelőre pihi van. A mászás, amire a legutóbbi alkalmakkor gyúrtunk, az megvan, szóval nincs egy szemernyi lemaradásunk sem. Jó, az ülést még majd szépítjük, hogy szálfaegyenes és stabil legyen, de mindössze ennyi házi feladatot kaptunk. Valamikor szeptember elején megyünk még egy pár alkalomra, aztán lesz a féléves kontroll, és remélem ennyi.
Nagyon szeretjük a Nelly nénit, de elég volt. :-)

   
   Csináltam egy mászós videót a telefonommal, de nem tudom hogy kell mozgó képeken cenzúrázni az illetlen részeket. :-) Úgyhogy ez megmarad nekem. De íme a kis fogai, amit a kóma alatt készítettem:

    És mivel úgy döntöttem, tud már ülni, ezért elővettük az etetőszéket is. Sokkal jobb ebben etetni mint a kis autós hordozóban, amiben szinte fekszik, de mivel úgysincs nyugton, így az utóbbi időben már kész kihívás volt belediktálni a kaját. És abban egy percre sem lehet egyedül hagyni, mert kimászik belőle, ami egy azonnali kanapéról leesést is jelent.
A kép csalóka, tényleg tud már ülni benne, csak itt épp előre dőlt (háta mögött a hintája, amibe ma úgy belerúgtam, hogy most sántikálok, de úgy tűnik nem tört el a lábujjam, csak veszettül fáj)

   Tényleg kéne már vennünk egy normális fényképezőgépet... Jobban mondva rá kéne szánnunk magunkat hogy végre megvegyük a hőn áhított tükörreflexes gépet, mert már hónapok óta halogatjuk, de olyan nagyon drágák... Lehet hogy veszünk egy "óccsóbbat", aztán majd meglátjuk. A telefonnál mondjuk minden jobb.

   Na most megyek, jegelem a lábujjamat.

 

Párbeszéd

- Kicsim, mondd szépen, ANYA!

- Ö...

- Neeeem, nem "ö", hanem ANYA! AAAANYA! Mondjad szépen!

- Eö...

- AAAANYA

- Öööööö

- Annnyanya, annnyanya, AAAANYA, mondd!

- ... (rötyögés)

- Örvendeztesd meg Anyát, hát mondd ki szépen! ANYA! Nem olyan nehéz!

- Hjej!


   Itt vége szakad a beszélgetésnek, megragadja a kis rágókáját és tovagurul. Megunta.
Egyelőre nincs sikerélményem, de azért még nem keresek szakembert. Valószínűleg amilyen nagy igyekezettel próbálom tanítgatni erre, az első szava úgy is APA lesz.

Költözés

   Újabb lépés a nagyfiúvá válás útján.

   Döntöttem, és átköltöztettük a fiatalembert  a saját szobájába. Az első éjszaka szerintem nekem volt csak rossz, olyan volt, mintha nem is lett volna itthon, kicsit nyomasztott a dolog. Legszívesebben öt percenként átmentem volna hogy megnézzem jól van-e. Hozzátartozik ehhez, hogy váratlanul meglepte őt valami nyavaja, így pont a költözés napján 39 fokos lázzal küzdöttünk. (Mert a kánikulát úgy az igazi kihívás túlélni, ha van még egy kis nehezítés....) Mindenesetre úgy döntöttem, már nem csinálom vissza, marad a gyerekszobában.
Egyébként nem volt semmi gond, egyszer ébredt fel csak, kapott egy kis vizet és rögtön vissza is aludt, negyed nyolckor kelt legközelebb. Második nap este 11 felé tudott csak elaludni, nem ment le a láza kétféle gyógyszertől meg hűtőborogatástól sem, a foga marhára fájhatott neki, emellé egyszer kelt, és hatkor már fent volt. Harmadik nap már fél tizenegykor elaludt, úgy, hogy előtte lementünk sétálni egy kicsit hogy lenyugodjon, mert már nem bírtam vele, annyira nyűgös volt. Szokásos egyszeri ébredés éjszaka, majd reggel hatkor ébresztő. Persze azért nem indul ám rögtön ilyen korán a napunk, mert adok neki enni és visszaalszik, meg én is vele, így van hogy fél tízkor kelünk csak. Nem a legszerencsésebb a napirendünk szempontjából, de ezek most ilyen napok, túl kell élni, vége lesz egyszer. Remélem fogyókúra nem lesz a dologból, mert enni most alig eszik, csak a folyadék megy. Hát így állunk.

  Egyébként meg sülünk a zsírunkban. Én mondjuk nem panaszkodom, mert így, hogy nem megyünk sehová, nem tud felforrni az agyvizem, és egész jól elvegetálok itthon. Apa úton van egész nap, a kocsiban nincs klíma, úgyhogy ha hazajön, magára köti a ventillátort és küzd az életben maradásért. Beninek az előszobában felállítottam egy mini-pancsit, őt abban hűtöm kétszer-háromszor egy nap.

 

    És mint a mellékelt ábra mutatja, azt hiszem kijelenthetem, hogy végre ülni is tud. Nem is tudok konkrét napot mondani, hogy mióta, mert valahogy olyan észrevétlenül tanulta ezt meg, eleinte én támasztottam, aztán néha elengedtem, és így maradt. Most már bármikor, ha leteszem, meg is marad úgy. De még nem elég stabil, és elég könnyen hátra vágódik, úgyhogy azért még van mit tökéletesíteni rajta. Magától viszont még nem ül fel, sem oldalfekvésből, sem négykézlábazásból. Úgyhogy ha jobban belegondolok, ez még nem igazi...

  Mászni még segítséggel tud csak, ezt itthon kell gyakorolnunk, de szépen halad. Ha nem siet, egész jó ritmusban haladunk, szépen váltogatja kezét-lábát, sokszor csak úgy ott a kezem, de konrtétan tolni-rakni a lábát nem kell. Ha siet, akkor orra bukás van. :-)

  Alig pár nap, és betölti a kilenc hónapot. Még szervezés-tárgyalás alatt áll a dolog, de lehet hogy életében először, ennyi idősen, pár napra nélkülöznie kell engem, amíg én Debrecenbe utazom a kórussal. Eredetileg úgy volt, hogy Anyu kísér minket, és amíg próbán meg fellépésen vagyok, vigyáz rá, de most úgy tűnik meggondolta magát és jobbnak látja, ha inkább itthon marad vele. Merthogy az mindenkinek jobb. Hát nem tudom, kicsit bizonytalan vagyok, négy nap az most nekem rengetegnek tűnik, ugyanakkor meg egy esetleg éppen fogzó, síró-ordító-nyűgös gyerek gondolom senkinek nem hiányzik ott (csak nekem...). Én meg nem szeretném magam rosszul érezni amiatt, amiért elmegyek egy nemzetközi kórusversenyre négy napra... Csak az írjon, aki megnyugtat hogy emiatt nem vagyok rossz anya! 

  Végezetül itt egy rövid kacagós videó, a minőség elég tré, mert telefonnal készítettem tegnap pancsi közben, de a hang a lényeg. :-) (Apa fürdet, és spricceli ki a vizet a kiskacsából)

  

Mozgásban

   Vége a nyugodt életnek. Akartam, de minek??? Most aztán indulhat a négykézláb felfedezés nekem is, hogy mi lehet útban, veszélyes magasságban, hol vannak éles sarkok, kiálló bútordarabok, lepottyant könnyen szájba vehető apróságok és a többi. Komolyan mondom, nekem nehezebb ezeket megtalálni, gyermekemet az ilyen dolgok mágnesként vonzzák és rögtön kiszúr mindent.

    - a padló résébe beszorult két centis papírfecnit
    - a lepedő szélére pottyant 4 mm-es fekete szöszgalacsint (gondolom zokniból, vagy fogalmam sincs miből)
    - a lapát alatt megbújó pókot (láttam hogy menekült, aztán mielőtt Beni megfogta és megette volna kipateroltam - najó, agyonütöttem. Utálom a pókokat).

Ahogy észrevesz valami számára nagyon érdekeset, elképesztő gyorsasággal rástartol. Szerencsére még nem olyan gyors ahhoz, hogy ha én is résen vagyok, ne tudjak közbe lépni. De egy percre sem hagyhatom felügyelet nélkül. Semmi nincs biztonságban:

   - bármi amit leejtek a földre, és elgurul
   - felmosóvödör
   - porszívócső
   - partvis lapáttal

    Itt megjegyezném, hogy ezekből is látszik, hogy rendesen van nálunk takarítva. De rá kell jöjjek, hogy egy lakás sosem lehet elég tiszta. A gyerek ruhája estére mindenféleképpen szürkébe hajlik és tele van szösszel, kosszal, a nyakán a redőben megül a szmötyi, mert állandóan izzad a nagy munkában és ragad rá minden.
(Hú de gáz, lehet hogy ezeket nem kellett volna leírnom, most aztán az jön le ebből, hogy tiszta retek a nappali, de higgyétek el, porszívózni és felmosni is szoktam, és mégis! Bárki feljöhet megnézni rutinellenőrzés céljából. De itt most csak a tisztaságról beszélek, a rendet azt hagyjuk... Meg azért a polcokon sem tanácsos ujjakat végig húzni. De akinek nem tetszene, az esetleg segíthet! :-))


  Lassan egyébként el is felejtem már, mit akartam még Salzburggal kapcsolatban írni. Igazság szerint pár képre vadászom, amin jól látszik hogy milyen pazar helyen volt a mulatság, meg hogy milyen elegáns volt a vacsi (nem a mi szokásos újházis-sültes tálas-töltöttkáposztás-pálinkás menünk, és nem is a degeszrezabálós mennyiségben), meg előtte a kis elő-nyamik. Beni is jóízűen fogyasztotta a rizottót barna mártással (itthon nem eszi a rizst azóta se), meg az almát a rétesemből, ivott pohárból, mert nem volt épp más (és persze azóta sem teszi ezt itthon), sőt, hajlandó volt vizet is inni mert épp elfogyott a teája. Elücsörgött a szálloda éttermének az etetőszékében, pedig igazándiból nem is tudott még ülni, szóval sok meglepiben volt részünk. Na le is írtam, ez volt a lényeg, csak most rövidítettem.


   Múlt hétvégén megmártóztunk a Balcsiban! Nem készültem nagy pancsira, mert azt hittem a hideg vizet nem szereti, de zokszó nélkül jött be velem a 25 fokos vízbe, és nagyokat pacsált a hátam mögött. Később bevittem már a kis felfújható babaúsztatót is, és azzal lubickolt egy jó 20 percet.
Nem, sajnos nincs erről kép... :-(((((( még mindig nem vettük meg az új fényképezőgépet, a telefonnal meg eszünkbe se jutott készíteni. De valószínűleg nem is nagyon látszott volna azon semmi. Hát mindegy, jó bénák voltunk, de emiatt idén mindenképpen kell még mennünk.

   Mindjárt negyedéjfél. Egyszerűen képtelen vagyok időben ágyba kerülni, pedig most még meg is éheztem, úgyhogy valami vacsit még kerítenem kell. De úgyis éjfél körül kelni fog, újabban ez a módi. Vagy vissza sikerül rögtön altatni egy kis teával-vízzel, vagy egy ideig megy a nyöszörgés, meg a félálomban vergődés, amikor pisszenni sem lehet, meg lehetőség szerint még levegőt venni se, mert akkor rögtön felébred. Azt hiszem itt az idő áttenni őt a saját szobájába. Ma egyébként egész nap azon voltam hogy valami rendet varázsoljak ott, mert jelenleg semmire nem hasonlít, de még sehogy sem áll.
A foga miatt egyébként nem alszik nyugodtan, most ha jól látom, egyszerre több is jön. Gyógyszerrel még nem avatkoztam be, remélem nem lesz rá szükség.


   Hú, most már nagyon éhes vagyok, úgyhogy ennyit mára.
   Holnap indul az igazi kánikula, még nem tudom, mi lesz velünk. Séta biztos nem lesz, a kispancsit felállítom a nappali közepén, és remélem nem ég le a ventillátor az egész napos használattól.

Örülnék, ha legalább pár fokot tévednének a meteorológusok...

Mit tud egy nyolc hónapos baba?

Még nem ez a bejegyzés következne, mert a salzburgi-sztorit nem fejeztem be, de ennek a témának most van aktualitása (felmerült egy társaságban).

   Minden anyuka megfogadja magában és aztán később többször hangosan is kimondja, hogy ő bizony nem fogja mások gyerekéhez hasonlítani az övét, mert úgyis minden gyerek eltérő ütemben fejlődik, nem kell a szakkönyvek alapján méricskélni a képességeit, türelemmel kell lenni.

   Kezet fel, aki mégis bele esik/esett ebbe a hibába. Csak bátran, én is felteszem.

   Ha az anyukának van egy társasága ahová eljár, vagy akikkel bármilyen módon tartja a kapcsolatot (babás társaságra gondolok persze), óhatatlanul is előjönnek olyan témák, amikkel finoman rezgetni lehet a lécet.
Ha túljutottunk a döbbeneten, hogy míg az én gyerekem még csak éppen átfordult egyik oldaláról a másikra és most egyelőre ezt gyakorolja, úgyhogy egy darabig még nem lép tovább, addig másnak az ugyanilyen korú gyereke már lassan egyedül lépcsőzik, akkor azért legtöbbünkön eluralkodik valami pánik-féle, és elkezdünk kutatásokat végezni, hogy rendben van-e ez így, nem kéne beavatkozni? Vagy ha az én gyerekem még csak értelmetlenül gagyog és brümmög, másé meg már értelmesnek vélt szavakat mondogat, vajon csak legyintsek, vagy azonnal keressek egy logopédust?

  Ha rögtön hangot adunk a kétségeinknek, hallhatunk esetleg némi lesajnáló vigasztalást, és bár a mondat, miszerint "majd menni fog neki is, ne aggódj,  nem minden gyerek halad egyformán ezekben a dolgokban" teljesen helyt álló és igaz, mégsem mindegy kitől, mikor, hogyan hallja az ember.
Nagyon nehéz ám okosnak lenni ebben a kérdésben. Hol lépi át az ember az egyszerű tényközlést, és csap át a beszélgetés dicsekvésbe, überelésbe? Egyáltalán, baj-e, ha az ember dicsekszik a gyereke képességeivel? Hiszen teljesen helyénvaló, hogy büszkék vagyunk arra, amit a babánk már tud, és miért kéne ezt magunkban tartani? A gondolkodásmódon kéne változtatni? És ha igen, a beszélőnek, vagy a hallgatónak?

   Na de mit is kéne tudnia egy X hónapos babának? Nem idézek sehonnan, mert tele a net mindenféle tudománnyal, meg van ezer meg egy féle szakkönyv, amik minimális eltéréssel, de ugyanazokat írják.
   Bármelyiket is olvassa az ember, szerencsére elég tág időintervallumokat adnak meg, hogy ne kelljen rögtön pánikolni és szakorvosi segítséget kérni, ha a pontos hónapfordulón még ezt vagy azt nem produkálja a gyermek.

   Idősebb emberek, akikkel néha találkozunk, mindig meg vannak döbbenve hogy nahát, még csak 8 hónapos, de már.... (nem írom le, de amúgy bagatell képességekről van szó), és sokáig nem is értettem hogy miért olyan különleges ez, én már szinte kevésnek is tartom, hol élnek ezek hogy ilyenekre csodálkoznak rá?
   Aztán egy-két személy elmondta, hogy az ő idejükben egy egy éves gyereknél jónak számított az, amiket a mai 6-7 hónaposok már produkálnak.  -???

   Hogy is van ez? Illetve hogy lehet ez?

  Én hiszek abban, hogy igenis vannak agyon fejlesztett gyerekek. Mert ki tudja miért, túlzottak lettek az elvárásaink velük kapcsolatban. Szerencsére ma már lehetőség van arra, hogy az anyuka 3 évig semmivel ne foglalkozzon, csak a gyerekével. Régen ez nem volt így, 6 hét letelt, gyermekágy vége, nyomás a gyárba vissza a szalag mellé. Senki nem volt aki ez idő alatt  Dr. W, Dr. S. vagy akárki útmutatói alapján órákat foglalkozott a gyerekkel, tornáztatta, fejlesztette a képességeit. Készségfejlesztő játékok tömkelegei sem voltak, sem járássegítő, vagy bébikomp, rugós hinta, beszélő maci, (ezekkel  könnyű csodagyereket nevelni) a kölyök magától jött rá összefüggésekre, és bizony, úgy lassabban ment. Nem szavaltak nekik egész nap mondókákat, mert nem volt rá idő. Ott, ahol volt még 3 nagyobb testvér, plusz a két műszak, biztosan nem tudott órákat a legkisebbel foglalkozni az anyuka. És mégsem hiszem, hogy hátrányos helyzetéből adódóan később problémái lettek (vagy legalábbis nem ezek miatt), feltételezem hogy ha nem is 8 hónaposan, de két évesen már biztosan szaladt ugyanúgy, mint a többi. És senki nem aggódott ezen, senkit nem érdekelt.

  Nem azt mondom, hogy aki a gyerekével foglalkozik, az rosszul teszi, sőt! Mert jó, örömmel tesszük, de csak addig hasznos és jó ez, amíg nem lesz kényszeres, csak azért hogy a gyerek teljesítményét növeljük-ezáltal persze magunkat fényezve, mert lássuk be, a mi büszkeségünk még egyik gyereket sem tette mások által szerethetőbbé, előrébb valóvá, egyedül nekünk számít, hogy majd elő tudunk-e rukkolni valakinek ezekkel a megfelelő pillanatban. A gyerekek nem érzik rosszul magukat egymás társaságában, ha látják hogy a kis haverjuk már ül, de 'banyeg, én meg még nem tudok, mekkora égés'.

   A kórházban volt egy anyuka, akinek a gyereke az égési osztályon feküdt, 10 hónaposan. A sok gyógytornától már annyira ügyes volt, hogy egy óvatlan pillanatban magára rántotta a forró kávéval teli kancsót, a magas asztalról.  Valami piti dolog miatt tanácsolták anyukának hogy járjanak, aztán annyira jól sikerült, hogy 10 hónaposan már túl sok mindenre volt képes. Ez még nem lett volna baj, csak anyuka sem gondolta, hogy egy ilyen korú gyermek képes lenne ilyesmire, ezért nem volt talán elég óvatos. Példa:  egy újszülött csecsemő esetében senki nem gondol arra, hogy egy váratlan pillanatban tesz 5 fordulatot és belenyúl a konnektorba.
10 hónaposan NEM KELL szaladnia, még járnia sem, ha mégis ezt teszi, persze nem baj, de NEM KELL aggódni, ha nem csinálja. Ezzel gondolom mindenki tisztában van, csak azért megemlítem.

   A másik érdekes dolog ezzel kapcsolatban, a hiperaktivitás. Úgy tűnik, az előzőekhez semmi köze, de megmagyarázom. Anyukám egy szakmai előadással készült valami értekezletre a közelmúltban, melynek témája a nehezen kezelhető gyermekek voltak. Az egyik dián írt a hiperaktív szülőkről. Azokról, akik ki tudja miért, időt, energiát és pénzt nem spórolva heti minimum 18 alkalommal viszik valami különórára a gyereket már csecsemőkora óta. Úszás, művészi torna, karate, hegedű, balett, sakk szakkör, foci, végtelen a sor. Szükség van erre? Ha igen, kinek? Csoda-e, ha a gyerek túlpörög, nem tud csak úgy létezni és magától fejlődni, kotorászni unalmában a homokban vagy sárban, elszöszmötölni a játékaival, és állandóan foglalkozni kell vele, mert ezek után azt igényli? Miért kell annyi szervezett program, és vajon rossz-e az a szülő, aki anyagi okok miatt, vagy csak egyszerűen elvből nem viszi ilyesmikre a gyerekét? Kívülről úgy néz ki, mintha nagyívben tenne a gyereke testi-szellemi fejlődésére, holott egyszerűen csak hagyja hogy maguktól menjenek a dolgok.

  Mi is járunk tornázni, bár ennek szükségességéről már nem vagyok annyira meggyőződve. Akkoriban azt tanácsolták a szakik hogy járjunk, én meg nem álltam ellen. Lehet hogy csak a fülemet befogva és a világtól elvonulva ki kellett volna várnom türelemmel, hogy maguktól történjenek a dolgok.
Kezdő voltam.

  Ennyit gondolatébresztőnek. Semmiben nem kell ám egyetérteni. :-)