Essék rólunk is egy pár szó

   Mindenkitől elnézést az előző bejegyzésért, de vannak ilyenek is, mikor egyéb gondolatok foglalkoztatnak, nem csak a dackorszak, játszótér, orrszívás, miértnemeszikagyerek, miértnemalszikagyerek, énviszontaludnék, stb.

   Megint nem írtam listát hogy mikről kéne beszámolnom, pedig már annyi minden az eszemben volt, na lássuk gyorsan: Temerin, nátha, játszóház, fogak, beszéd, munka. Először ezeket nézzük:

   Jön a tavaszi szezon, Apa nem ér rá majd, úgyhogy gyorsan leruccantunk Temerinbe, mert előreláthatólag júniusig nem nagyon tudunk menni.
Ezek az utazások kezdenek egyre borzasztóbbá válni, pedig még a határon sem kellett sokat állni, de így is majdnem 4 óra volt az út. Persze alvás nélkül, úgyhogy végig szórakoztatnom kellett Benit, nagyon jó szolgálatot tett Apa telefonja, amire le lett töltve pár kedvenc mese. De ez sem volt önmagában elég, úgyhogy volt lámpa kapcsolgatás, játékdobálás az ülés elé, evés-ivás-nasi, zokni leszedés-felrakás huttyogó meg hijjegő hangokkal, hangos éneklés, képeskönyv nézegetés majd dobálás, aztán nagyjából a Temerin tábla környékén elszunnyadt. 5 perc pihi, majd jött az esti buli Mamáékkal, kipakolás, vacsi, játék, aztán nagy nehezen alvás, volt már vagy 10 óra...
Klassz volt az a pár nap, persze a napirendünk alaposan felborult, de ilyenkor mindig ez van. Itthon aztán hamar rendeződik mindig. Mentünk sétálni is, rögtön az első nap elhasalt szegénykém, és lehorzsolta az orrát, viccesen nézett ki...

 

   Igyekeztünk eljutni sok helyre, de sajnos nem sikerült mindenkit meglátogatni akit szerettünk volna, kevés erre ez a 3-4 nap... Talán nyáron majd több időt tudunk lent tölteni. 

Egy kicsit már náthásan mentünk le, épp a vége felé voltunk egy megfázásnak, aztán itthon újra kezdtük, sokkal durvábban... A szomszédok nyilván azt gondolják, hogy ahol napjában ennyit megy a porszívó, ott ragyog a lakás állandóan, de sajna eredeti funkcióját most nem nagyon tölti be a masina. Persze ha már elöl van, akkor gyakorta szaladok végig vele a lakáson, szóval azért tényleg nagyobb a tisztaság :-)
Nem tudom meddig tart, némileg javult a helyzet, a köhögés sem vészes, szakad fel rendesen aminek kell, de jó lenne már túl lenni rajta. Aztán úgy őszig remélem el is felejtjük az ilyesmi gondokat. Mikor lent voltunk, harmadnapra összeszedtem valami gyomornyavalyát, két napig jóformán nem is ettem, meg le is voltam gyengülve, de szerencsére hamar keresztülment rajtam, Beni el sem kapta. Na az nem hiányzott volna.

   Évi barátnőmmel mostanában gyakran találkozunk, Benihez hasonló korú kisfia van (amúgy tőlük, vagyis az anyukájától vettük ezt a lakást), járunk sóbarlangba, meg néha felugranak, ha jönnek az anyukájához (aki ebben a házban a lakik). Nagyon aranyos a két gyerek együtt, jó nézni őket ahogy kapcsolatot teremtenek egymással, együtt szaladgálnak, és egyértelműen barátkoznak :-) A múltkor elnéztük a nyitvatartási időt a sóbarlangnál, és túl korán mentünk, de hogy ne menjünk feleslegesen, benéztünk a játszóházba, ami szintén abban az épületben van. Mi még sose voltunk, Éviék már többször. Nagyon klassz volt!!! :-) Egyrészt rajtunk kívül nem is volt senki, kicsit később egy kislány jött, de jól elvolt a három gyerek. Beni nagyon élvezte a hatalmas teret, ahol jól kirohangálta magát, volt labdafürdő is, ugrálóvár, mászóka, kismotor, de a lényeg hogy jóóóóó hosszú távon lehetett szaladgálni :-) Névnapjára most már biztos, hogy kismotort kap, a tartásán is biztosan javít (egész másképp ült rajta, egyenes derékkal), meg amúgy is nagyon tettszett neki, és ez olyan igazi, nagyfiús játék lesz. :-) Az is biztos, hogy néha-néha megyünk még a játszóházba, főleg ha rossz idő miatt nem lehet játszóterezni. Mama azt mondta, havi egyet bevállal anyagilag :-) (amúgy nem olcsó mulatság...)
Nagyon jó dolgunk van amúgy, mert Évi visz-hoz bennünket, kicsit már kellemetlen is hogy miattunk tesz kitérőt, még majd kitalálom, hogy háláljam meg.

  Aránylag nyugodtan telnek a napjaink, meg az éjszakáink is, mostanság egyre hosszabban alszik éjszaka, és nem kel fel három körül, mint régebben. Van, hogy át is alussza teljesen az éjszakát. Remélem, ebbe a szinte idilli állapotba nem fog nagyon belerondítani a fogzás, mert az egyik szemfog nagyon nyomul, egy picit már át is törte az ínyét. Eddig nem volt nagy gond, remélem marad is így, és nem csak vihar előtti csend van.
Jelenleg tehát 12 foga van, meg ami most jól láthatóan bújik ki, a többit nem nagyon látom, ezt is onnan vettem észre hogy amikor orrporszi közben ordít, belátok a szájába. De mivel úgy helyezkedik el, hogy fejjel lefelé látom, így csak az alsók látszanak. Amúgy már kicsit örültem, mert kezdte egyre jobban viselni ezt az orrszívást, de csak 1-2 napig tartott, most ugyanúgy kapálózás van, meg tiltakozás. De ha muszáj, hát muszáj, nem kellemes, én is próbáltam.

  Úgy tűnik, lassan a beszéd is beindul. Na mit mondott először? Hát peeeeersze, hogy az Apát. Bár sokszor csak úgy mondogatja, főleg ha meghallja a kaputelefon pittyenését, mikor Apa jön haza. Így aztán bárki jöhet, akkor is azt mondogatja, hogy Apa.
A másik szó, ami kezd egyértelmű lenni, az a hinta. Leginkább így: ÍÍÍÍÍÍnTÁÁÁÁ. Az Apa is inkább ÁÁÁppá.
   Én, Anya, még a kanyarban sem vagyok.

   Legvégül pedig rólam: bár még nincs lefixálva semmi, úgy tűnik, lesz egy kis itthoni munkám. A volt (jelenlegi?) munkahelyemen kértek meg, hogy kicsit törődjek a honlappal, kéne valaki aki frissítgeti, aktualizálja. Napi 1-2 órát venne igénybe. Egyelőre próbaüzemmódban vagyok, gyűjtöm a tapasztalatokat, csinálgatom, aztán hamarosan újra leülünk, hogy hogyan tovább. Ha lesz belőle valami, akkor havonta egyszer kéne egy körutat is csinálnom az árudákban, na ezt még nem tudom hogy fogom kivitelezni, de addig kitalálom.

   Most ennyit, hamarosan folyt.köv.



 

Öregek (off...)

Weöres Sándor: Öregek 

Kodály Zoltán mesternek


Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé -
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban -
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóizüen -
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állanak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jó napot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvű, álmos leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata -
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

"No gyere, tedd le."


    Meghalt a szomszéd bácsi. Nem ebben a házban, hanem Anyuéknál. Azóta ismertem őt és a feleségét, amióta ideköltöztünk Rómaira, tehát nagyjából 26 éve. A felesége három vagy négy évvel ezelőtt halt meg, azóta a bácsi egyedül élt. Méltósággal viselte a gyászt, de látszott hogy mennyire egyedül maradt.
Nagyon szerették egymást! Ezt még gyerekként is láttam, felnőttebb fejjel meg már egyenesen romantikusnak tituláltam a kapcsolatukat, és mindig elérzékenyülve néztem ahogy kézen fogva mennek mindenhova, tötyögnek a boltig, postáig, és mindig együtt, külön alig lehetett őket látni. Már idősebb korban házasodhattak össze, saját gyerekük nem is volt, talán az előző házasságokból volt egyik-másik oldalról rokonságuk. Nem ismertem pontosan a családi hátterüket, és nem is kíváncsiskodtam soha.
A bácsi az az igazi régi vágású úr volt, aki kezitcsókolommal köszönt, sőt néha kezet is csókolt, és ha azt utcán találkoztunk mindig kalapot emelt. Mindenki ismerte, ő volt a ház Feri bácsija. Önjelölt gondnok, házmester, aki a bedobált szórólapokat rendezte, csoportosította a szemetet, feliratokkal látta el a házat (ezen mindig jókat derültünk), hogy a villanyt tessék lekapcsolni, a papírtároló konténerbe csak ilyen meg olyan papírt lehet dobni, stb. És minden évben karácsonykor saját kezűleg készített egy képeslapot, amit a ház lakóinak címzett, és amivel boldog ünnepeket kívánt saját és felesége nevében. Igazi bélyeggel, a postai pecsétet élethűen megrajzolta, a szöveget pedig olyan irigylésre méltó gyöngybetűkkel írta, hogy olyat tanítani se lehetne.
A rokonok mostanság rendezik a holmijait, Apukám persze menti a menthetőt, és elég sok értékes dolgot kimenekített a szemét közül. Régi könyveket, sváb bögrét, rádiót, terítőt, stb. Így lett nekem is tárgyi emlékem  Feri bácsitól, egy szobanövényes könyv és egy icipici csiszolt stampedlis pohár. :-)
A megmenekített holmik között fényképalbum is volt, meg régi képeslapok, jegyzetek is. Ezeket nézegetve merengtem el az öregségen, elmélkedtem azon, hogy miért is emlegetjük folyton ezt a "mai fiatalságot", érünk-e mi most többet, mint az idősebbek, ki mit taníthatna a másik félnek.
A kezembe akadt többek között három, szinte egyforma kép: Feri bácsi áll a kis asztalka mellett a feleségével, háziköntösben, pezsgőspohárral a kezükben, éppen koccintanak. Minden kép hátulján van felirat, dátum, pl: "1997 január 1., 0 óra 01 perc, Anikómmal". Vagy egy másikon: "1998 január 1. 0.00. Anikóm láza 01.02-én 37,5 fok".  (Hát ezen behaltam, annyira aranyos :-) ). A képek önkioldóval készültek, nem egy harmadik fél fényképezett. :-)
Ezekből, és a többi, kettejüket ábrázoló képből is az látszik, hogy milyen rajongva szerették egymást, harmincpár év után is mennyi szeretet volt ebben az egy, csupán leírt szóban is, "Anikóm".
Mert ez a fajta szeretet nem csak a mai fiataloké. Nehéz elképzelni egy 80 éves néniről, bácsiról, hogy fiatalként valószínűleg ugyanolyan "drámákat" élt át, mint amiket mi, pedig miért ne? Szintén egy megmentett képeslapot olvasva magam is meglepődtem, hogy milyen stílusban íródott. Ha a dátum nem lett volna a lapon, akár ma is írhatta volna valaki a haverjának (pedig se szmájli, se semmi alpári nem volt benne, de attól még mainak hangzott). A fiatal, minden korban fiatal.
Sok olyan képet is láttam, amik már akkor készültek, mikor Anikó néni nem élt. Ezeket Feri bácsi szintén önkioldóval készítette, hogy miért, rejtély. De nagyon aranyos, hogy lefényképezte magát, miközben vasalt. :-) és nem találgatok, tényleg nem más készítette a képet, mert ez is rá van írva a hátuljára! :-)
Sok olyan kép volt még, ami elgondolkodtatott, és most nagyon sajnálom hogy nem beszélgettem vele többet, amíg élt. Az életéről, családjáról, tapasztalatairól, gondolatairól, bármiről.
Én mindig szerettem az idősebbekkel beszélgetni, egy egész más világba repítettek vissza, ahol még volt érték, becsület, tisztelet, udvariasság.
Sajnos fogyatkoznak... Remélem, az én nagyszüleim is még nagyon sokáig maradnak, hogy tanulhassunk, amíg még van kitől...

Welcome, Dackorszak!

   Azaz helyesebben így hangzana a köszöntés: "Ó, a rosseb beléd, hát itt vagy?!"
Cifrázhatnám még, de nem leszek ízléstelen...

   Az egész még úgy hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt kezdődött, mikor már muszáj volt valamire néha "nem"-et mondanunk. Ekkor még csak az édi-bédi szájbiggyesztős sírás volt, hatalmas krokodilkönnyekkel, amiket egy fél pillanat alatt produkált a hatás kedvéért. Nehéz volt ilyenkor komoly, szigorú arcot vágni, mert a látványtól rendszerint kibuggyant belőlünk a nevetés, olyan zabálnivaló volt. :-)
Később, mivel ez a teátrális pityergés nem hozta meg a várt eredményt, elkezdte kicsit megfeszíteni magát, ha valami nem tetszett. Mára odáig fokozódott a dolog, hogy elképesztő hangerővel kezd sikítani, visítani, ha valami nem tetszik neki, vagy megtiltok valamit, esetleg nem arra megyünk séta közben amerre ő akar, vagy nem engedem hogy elengedje a kezem. Pár napja erős ingerenciám volt, hogy a nyílt utcán odacsapjak egyet, de végül nem tettem, csak felkaptam és mentünk is haza. Úgy éreztem, mindenki minket bámul, és magában kritizál, bár még a legelején megfogadtam, hogy ilyesmikre nem adok, nem foglalkozom a kritikákkal olyan személyektől, akik csak egy pár perc erejéig szemtanúi az eseményeknek, és akár tévesen is ítélhetnek meg engem, vagy a gyereket. Nem volt egy andalgós séta, jó nehéz szatyor a vállamon, ordító gyerek a karomban, aztán fel a negyedikre, mire felértünk, majdnem elejtettem már, úgy zsibogott a karom. A fejemről nem is beszélve. Mire kinyitottam az ajtót, nyoma sem volt az egésznek, csizmástól, nagykabátostól nekiesett a játékosdobozának.

   Igen, ennek a kiskorban előforduló hiszti-sorozatnak neve is van, dackorszak. Attól, hogy nevet adtak neki, szakkönyvek is megemlítik, és gyakorlatilag bizonyítottan elkerülhetetlen velejárója a pszichés fejlődésnek, még nem érzem jobban magam, és kivagyok hogy az én angyal gyerekemnél is diagnosztizálni lehet (pardon, gyerekÜNKnél, mindig kikapok hogy kisajátítom... :-) ).

  Meg kell tanulnom helyesen kezelni az ilyen kirohanásokat, ha most nem teszem, később végünk van.
Nehéz mindig helyesen lereagálni a helyzetet, mikor tereljek, hogy zökkentsem ki, rászóljak, vagy pont inkább ne figyeljek rá mert attól rosszabb, és mi az a végső határ amikor a pelenkás felére csaphatok picit, illetve egyáltalán jó ötlet-e, szabad-e, ér-e valamit, vagy inkább vegyek be egy nyugtatót és üljek le elszégyellni magam, hogy ilyesmi egy pillanat erejéig is eszembe jutott...

  Egyelőre nem tartunk ott, hogy lázasan elkezdjem felkutatni a Szuperdadus összes eddigi epizódját és egyvégtében végignézzem, de a büntisarok/szőnyeg/sámli ötlete már itt villog az agyamban, csak még nem látom értelmét bevetni, mert 16 hónaposan még nem hiszem, hogy  igazán érti a lényegét. Azonkívül egy percnél tovább úgysem marad egy helyben. Játéknak fogja fel, ha mindig visszateszem egy bizonyos helyre, ahonnan hangos kacajjal menekül, és még hangosabb hahotázásba kezd, ha utánaszaladok. Aztán persze már én is nevetek vele, mert olyan aranyos... :-)

   Úgyhogy a neheze még csak most jön. Gatya felkötve, állunk elébe.

Kiegészítés

    Nem igazán van sejtésem, hogy az általam biztosan ismert olvasóimon kívül kikhez jutnak el még a szavaim, de tudomásomra jutott és megtisztelve érzem magam, hogy szakmai szemmel is figyelemmel van kísérve az oldal, már ami a legutóbbi bejegyzést illeti.
    Egy kedves ismerősöm keresett meg levélben, hogy bőrgyógyász feleségének a véleményét továbbítsa a házi kencével kapcsolatban.

   Bár továbbra is állítom, hogy nálunk bevált, fontosnak tartom leírni, hogy a szakember mindenkit óva intene az ilyen illóolajas készítmények alkalmazásától, mert később komolyabb bajokat, allergiás reakciókat eredményezhet. A shea vajjal nincs probléma, azt magában lehet használni, de az olajokat nem.  Feltételezem, hogy leginkább a gyermekekre vonatkozik ez főleg, de elképzelhetőnek tartom hogy általánosságban a felnőttekre is, bár erre nem kérdeztem rá.

   Ezért aztán nem bátorítok senkit, hogy alkalmazza ezt a szert, csakis saját felelősségre, de mindenképp orvossal konzultálva előtte.

A teljes kép miatt azért íme az "eredeti" készítmény, amiről koppintva lett: Bárányhimlő olaj

Nálunk nem egész 1 ml fogyott, remélem hogy nem lesz baj belőle.


   Apa Németországba repült ma hajnalban, egy nemzetközi kertészeti kiállításra, csütörtökön jön haza. Addig Beni a férfi a háznál. :-)

Az alagút vége

  Már látom (látjuk).

  Akár most is mondhatnám hogy bárányhimlő letudva, de azért még várok egy-két napot. Van pár gyanús pötty a talpán... Ma voltunk dokinál (helyettes, valamiért a miénk nem volt ott), ő még egy pár napig javasolja, hogy kerüljük a társaságot, a későbbiekben meg csak amiatt, mert ez a vírus eléggé leterheli az immunrendszert és fogékonyabb lesz a betegségekre, szóval úgy két hétig még nem megyünk tömegbe ha nem muszáj. Jövőheti baba-mama kört is kihagyjuk, biztos ami biztos. Jönnek haza Zsaniék is, már megint meghiúsul a találkánk, ez bosszant a legjobban... :-( Habár már nem fertőzünk hivatalosan, én mégis óvatos lennék. Egyrészt mert Zsani várandós, és a nagyobbik pöttömkéjét sem szeretnénk fertőzni, inkább túl óvatos leszek, minthogy baj legyen.
   Ez a helyettesítés úgy meglepett, hogy elfelejtettem igazolást kérni hogy mehetnénk közösségbe (tornához kell majd), továbbá Sinlac-ot is akartam íratni, mert pont elfogyott. Nnna majd telefonon, aztán beugrom a papírokért, szerencsére csak egy köpésre van a rendelő.

   De hogyan is éltük túl?
   Nos, kitartás meg türelem nagyon kellett hozzá, mert sok volt a nyűg meg a nyafogás, de egyébként nagyon jól viselte Beni. Talán két nap volt amit húzósnak ítéltem, de ennyi. Negyedik nap környékén jelentkezett a láz, 38-39 is volt, két vagy három napig. Másfél-két nap volt amikor nagyon viszkethetett szegénykémnek, és csak nyúzta a pólóját, dörgölte magát mindenhez, fel-alá járkált sírva, a szívem szakadt meg... Amikor így kínlódott, akkor fogtam magam és lefürdettem, a Betadin-os lemosás úgy tűnt használt, és a házi kencém is valódi csodaszernek bizonyult!!! Bátran ajánlom mindenkinek, egyszerű kikeverni, a megmaradt alapanyagok nem vésznek kárba. Előző bejegyzésemben ott a link, de aki nem akar elnavigálni oda, annak leírom ide is: 25-30 ml Shea-vaj (eredeti recept állítólag aloés alapot említ, de már én is csak ezt azt alternatívát olvastam), 14 csepp citromfű olaj, 5-5 csepp levendula és teafa olaj. A Shea-vajat kis tégelyben (felespohár...) meleg vízben lágyra olvasztottam, belecsepegtettem az olajokat, jól összekevertem és hagytam visszadermedni. Szobahőmérsékleten tároltam. Határozottan állíthatom hogy aromaterápiás hatása is volt, mert sokkal nyugodtabban aludt (amióta nem beteg, rémesek az éjszakáink amúgy.... de erről majd egy másik bejegyzésben, egyelőre megfigyelek). Egyszer-egyszer Fenistil cseppeket is adtam, meg persze adagoltam a homeopátiás bogyókat. Hogy ezek együttesen könnyítették a lefolyását, vagy csak egy bizonyos szer, nem tudom. (Homeo nem hiszem, mert későn ugrott be, hogy bármilyen enyhén is, de azért mégis csak mentolos az a hintőpor, továbbá ezeket az illóolajokat is kerülni kellett volna). A lényeg hogy jobb lett, és hogy túl vagyunk rajta.

  A hétvégén vendégeink is voltak, Beni keresztszülei. Mázlijuk volt, mert aránylag jól teltek az éjszakák, igaz hogy oda telepedtem Beni mellé a szobába, hogy gyorsan reagáljak a sírásra mielőtt felveri az egész házat, de be is vált. Ők is átestek már ezen a betegségen anno, úgyhogy veszélytelen volt rájuk nézve.

   Miután akkor már egy hetes volt a betegség, gondoltam nem tart senki nagyon felelőtlennek, ha kimegyünk kicsit a levegőre, úgyhogy hétfőn felavattuk a szánkót. Nagyon élvezte Beni. :-) Jó is hogy kimentünk aznap délelőtt, mert utána folyamatosan olvadt és csak eső esett. Talán lesz még alkalom a szánkózásra, ki tudja. Ma szerettünk volna menni, mert esik a hó,  de legnagyobb meglepetésemre bezárta valaki a tároló belső ajtaját, ahol a szánkónk is van. Sose volt még bezárva, amióta ide költöztünk, mindig nyitva volt, csak a külső rácsot zárjuk mi is. Nincs is az ajtóhoz kulcsunk. Nem tudom ki lehetett, ha Apa hazajött bekopogok a szomszédokhoz, van tippem hogy ki zárhatta be, de majd kiderül.

Pöttyösen

    Ahogy azt a nagykönyv írja, pontosan 14 nap lappangás után megjelentek a (várt?) pöttyök.

    Hétfő este csak egyet vettem észre a csípője jobb oldalán, de még egy gyanús piros pontocska volt a hátán is, aztán másnapra az is hólyagos lett. Most a harmadik napnál járunk ( a hétfőt nem számolom), és Beni csupa-csupa pötty a feje búbjától a bokájáig. Illetve a lábán csak egy-kettő van még, a karján meg még nem láttam, de a hasa, háta, popsija lassan tele (kényesebb részeket is beleértve...), a buksiján meg nem sok, hanem rengeteg van, érezni a haja alatt simi közben, meg látni is. Reggelre az arcán is lett jó sok, még a fülében is láttam meg a szempillája tövében egyet.

   Bár elég bizarrul néz ki, ennek ellenére úgy tűnik, őt nem igazán zavarja a helyzet. Valamennyire viszkethet neki, mert dörgölőzik a kanapéhoz, meg a fejéhez néha odakap, de nem nyűgösebb, mint szokott, sőt, olyan virgonc, hogy a pöttyök nélkül nem is hinném hogy egy kicsit is beteg. Tegnap volt először láza, de nem túl magas, ma még nem is mértem, de max. hőemelkedése lehet. Úgyhogy eddig jól vagyunk. A ma éjszaka volt csak egy kicsit zűrös, talán épp a viszketés miatt, nem tudom. Nagyjából óránként kelt, aztán 5kor már nem is tudtam visszaaltatni. Nem mondhatnám, hogy nagyon kipihent vagyok... Most persze kidőlt, jó egy órával előbb, mint szokott, ez most egy kicsit felborítja a napirendünket, de egyszer ennek a nyavajának is vége lesz.

   Vettem hintőport, ha viszket neki, ha nem, beszórtam, hátha annyival is jobb. Két napja csak zuhanyzik velem, de nem nagyon élvezi, hiába, a pancsi az pancsi. Tegnap vettem Betadin folyékony szappant, Anyum egyik kolléganőjének a kisfiánál nagyon bevált, ezzel fürdettünk tegnap. Szereztem be homeo-s bogyókat is, egy próbát megér, kárt meg nem okoz.
Judit barátnőm ajánlott egy linket amin egy házi szer receptje van, lehet hogy ezt is kipróbálom. Shea vajam van, épp tegnap vettem, még egy-két illóolaj kell, ami amúgy sem felesleges egy háztartásban, és kész is.
Legvégső esetben bevetem a cinkes rázófolyadékot is, bár azt újabban nem ajánlják, mert állítólag annyira elfedi a kiütést, hogy alatta nem látni jól, ha esetleg valami fertőzés van. Miért is lenne jó, ha van helyette drágább készítmény.... :-/ Én úgy gondoltam, hogy ha anno nekünk is jó volt, meg ezelőtt 30-40 éve is bevált, akkor jó lesz most is. De csak a legvégső esetre tartogatom.

   Ami a legnehezebb az egészben, hogy nem lehet kimenni... Én még elvagyok, mert ha Apa hazajött, akkor esetleg leszaladok a boltba, már az is valami, de Benit most nem tudom kivinni. Hó van, szánkó van, csak sajna bárányhimlő is... Arra gondoltam, hogy ha nincs láza, talán 15-20 perc sétából nem lesz baj, de mivel minimum hőemelkedése mindig van, ezért inkább maradunk bent. Kiscsillagom hozta nekem a csizmáját tegnap is, hogy menjünk, és már kezdett pityeregni, mert nem adtam rá... Inkább el is dugtam hogy ne lássa, hátha így nem jut eszébe. Remélem, még egy pár napig marad a hó és akkor kimerészkedünk egy kicsit, tényleg csak egy rövid időre.

   Bízom benne, hogy minimális kellemetlenségekkel megússzuk, és akkor le is van tudva a dolog.

BÚÉK!

     Ezt is túléltük. Nem lepődtem meg. Úgyhogy folytatódjon a történetünk! :-) (harmadik nekifutásra... 2-a  óta írom ezt a bejegyzést.)

Szépen elmúltak az ünnepek. Nem volt akkora ováció mint amit vártam, de azért tetszett Beninek a karácsonyfa, alaposan megvizsgálta az elérhető díszeket. Nálunk nem keletkezett ebből adódó kár, csak Anyuéknál. Egy ősrégi üvegdísznek annyi lett a nagy vizsgálódásban.

Szenteste napján a délutáni alvás alatt díszítettünk, hamar megvolt, aztán alig vártuk már hogy mikor ébred a Csöpp, hogy láthassuk, mit szól hozzá. :-) Igen, azt hiszem ez most még csak nekünk volt igazán izgalmas, jövőre talán már másképp lesz. Az ajándékok sem izgatták különösképpen, a csomagolás meg végképp nem villanyozta fel, én tépkedtem a papírt le mindenről. Utána azért eljátszogatott mindennel, de inkább a díszeket vizslatta, meg a narancsokkal labdázott.A képek már az új fényképezőgéppel készültek, ezt hozta a Jézuska! :-)

    Karácsony napján a hagyományos családi karácsonyon voltuk a nagyszüleimnél, jól elvolt Beni, kergette a kutyát, nagyon tetszett neki Mézi. :-) Nem biztos, de azért nagy esélye van, hogy unokatesóm kisfiától elkapta a bárányhimlőt, aki akkor még tünetmentes volt, de már fertőző, úgyhogy most várunk. Ha egy hét múlva sem lesznek pöttyök, akkor megúsztuk. Addig nem megyünk sehova, a tornát is lemondtam, mert a következő időpont az éppen akkor lenne, amikor vagy már látszik is valami, vagy még nem, de fertőzhet. Már alaposan kiképeztem magam: pöttyök kezelése, étrend, fürdetés, körmök, stb. Készen állunk.

   A szilvesztert itthon töltöttük, hármasban. Néztük a kabarékat (hol vannak már gyerekkorom jó kis kabaréi... ezek a mostaniak a nyomukba sem érnek...), ettünk, ittunk, Benivel úgy fél 10ig ment a dorbézolás. Reménykedtünk, hogy majd másnap jó sokáig alszik, de csak picivel tudtunk tovább ágyban maradni, mint szoktunk.

   Nem tudom látszik-e, kicsit megkopasztottam a kis buksiját. Hirtelen felindulásból elkövetett hajvágás volt, elég meggondolatlan módon álltam neki, mert nem tudhattam hogy meddig hagyja magát, de aztán szerencsére be tudtam fejezni. Hajat szárítottam éppen, és szokás szerint ott téblábolt körülöttem, mikor gondoltam egyet, és bekapcsoltam a hajnyírót, ha már olyan jól elvan ott velem. Nem ijedt meg tőle, először ellenkező irányban "fésülgettem", hogy egyáltalán mit szól ahhoz, hogy hozzá ér ez a berregő valami, és mivel nem zavarta, nosza nekiestem több irányból. Közben forgatta a fejét, nézegette hogy mi lehet a kezemben, de aztán a kádba szórt hajtincseit bámulta és így pikk-pakk végeztem is. Olyan nagyfiús lett! :-)
Nyírás közben merengtem csak el azon, hogy semmi megelőző, napokig tartó romantikus rákészülés, hogy "na, most levágom ezt a szép hajadat" nem volt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nyírom. :-)
Tincset most nem tettem el, mert még korábban amikor a füle körül nyestem a hajába itt-ott, akkor tettem.

   Már vagy két hónapja nem voltunk se dokinál, se védőnőnél... Majd nemsokára kapja a következő kötelező oltást, és akkor megmutatjuk magunkat. Talán nem kapunk ki, hogy eddig le se toltuk a képünket. Amúgy nagyjából 9 kiló lehet, meg szerintem a legutóbbi 76 centi óta nőtt is valamennyit, vagy a ruhái mennek össze.

   Fogak száma jelenleg 12. Kibújt lent és felül is két-két őrlő, megszenvedtünk vele... Még most is van néha átvirrasztott éjszakánk, pár napja volt pont egy elég brutális nemalvás, én már elég idegbeteg voltam úgy négy körül, Apa váltott le, elmondása szerint attól félt hogy kárt teszek a gyerekben (ez biztos túlzás, hát sose bántanám, nem tudom külső szemlélőként mit láthatott).

  Nagyon jól összehangolódtak amúgy Apával, amíg dolgoztam. Jöttek-mentek, Apa bevitte a munkahelyére, intézték együtt amit kellett, néha engem is meglátogattak. Egy picit azért aggódtam hogy kicsit zaklatott lett a napirend, de nem számítottunk arra, hogy Apának akad még dolga, és muszáj volt elintézni. Én meg már elígértem magam, úgyhogy nem volt egyszerű, de megoldotta. Egyik ilyen látogatás alkalmával, mikor bejöttek hozzám, Apa leszaladt valamiért a boltba, és legnagyobb megdöbbenésemre ordított nálam a gyerek. Akkor nyugodott csak meg, mikor Apa visszajött. Hát nem mondom, szívfacsaró élmény volt... Nem csak emiatt, de azért ez is számított, mikor eldöntöttem, hogy még egy darabig nem megyek vissza dolgozni, hacsak anyagilag nem leszünk nagyon rákényszerülve. Persze egyszerre sok volt napi 9-10 órában újra ugyanazt csinálni, amit régen, és nem is voltam nagyon ráhangolódva, miután eddig egészen mással teltek a napjaim. A harmadik nap tájékán éreztem újra igazán nyeregben magam, és az utolsó nap volt már tényleg olyan, mint "fénykoromban". De nem hiányzik. Azt hittem eddig hogy majd kikapcsol meg feltölt, hogy mással foglalkozhatok, és nem a gyerekkel, de egyáltalán nem volt olyan felemelő érzés. Éjszakánként szokás szerint ébredt egyszer vagy többször, de azért mintha érezte volna, hogy kímélnie kell, aránylag nyugodtak voltak az éjjelek abban a pár napban, úgyhogy nem a fáradság miatt volt nehéz. Azt sem állítom, hogy rosszul éreztem magam, mert nem! Nyilván azért, mert tudtam, hogy csak pár napig tart az egész. A fürdetésre értem csak haza, utána meg már alvás volt, így alig tudtam együtt lenni Benivel...

Valahogy így érezhetnek az apák...

   Mostantól publikusak a fotózáson készült képek! :-) A belőlük készült ajándék nagyon tetszett Mamáéknak, egy fotófüzetet kaptak, nagyon jópofa lett. Messzimamáék ajándéka még nincs odaadva, mert sajnos nem találkoztunk velük az ünnepek alatt. Íme, egy pár, a nem facebook friends-ek kedvéért :-)   (itt még hosszabb Beni haja)