Azt mondják, két dolog biztosan van az életben, amihez a világon mindenki ért: a foci és a gyereknevelés. (Ez utóbbihoz is főleg azok értenek a legjobban (milyen érdekes ez!) akiknek sosem volt még, vagy talán nem is lesz).
Én is nagyon okos voltam ám, úgyhogy a másoktól kapott rengeteg jó tanáccsal, a családban/ismerősöknél látott negatív vagy pozitív példákkal és komoly szakirodalmi tanulmányaimmal felvértezve indultam a nagy kalandnak, rengeteg határozott elképzeléssel és kőkemény elvekkel. Íme néhány, csak ami épp eszembe jut:
1 - a gyerek soha, semmilyen körülmények között nem alhat velünk egy ágyban, mert ha csak egyszer is beengedjük, kamaszkoráig nem lehet majd onnan kipaterolni.
2- soha nem adok a szájába cumit, sőt más gyerekek szájából is kiveszem, nehogy meglássa és majd ő is kérje, hogy aztán majd iskolába menet idején se tudjam kiszedni a szájából... Káros, mindenféle szempontból, ördögtől való találmány.
3 - nem kapkodom fel minden nyekkenésre, mert elkényeztetett nyafka gyerek lesz, aki uralkodni fog majd az egész családon és jól a fejünkre nő. Ide tartozik még a "nem lesz sokat kézben"-elv is.
4 - nem fogom burokban nevelni és csíramentes környezetben tartani, értem ezalatt a sok felesleges ruha főzést és vasalást, az állandó sterilizálást.
Egyedül ez utóbbit sikerült betartanom, de csakis azért, mert lusta vagyok... :-)
1-es számú elv, együtt alvás: Némi kilengést megengedtem magunknak ebben a dologban, de csakis bizonyos határok között. Alvás a kiságyban kezdődik, majd a hajnali etetéskor, mikor félig én is alszom, csak úgy leteszem magam mellé és úgy alszunk tovább. Nincs kedvem olyankor még elbotorkálni a kiságyig, hogy kimenjen az álom a szememből, ráadásul necces, hogy ő is felébred, ha ügyetlenebbül teszem az ágyába (ne adj' Isten beleejtem félálomban...) Apa úgyis kel már azidőtájt, nem kell félni hogy agyonnyomja a nagy forgolódásban, én meg tudom közben tornáztatni a kis lábát, ha esetleg csikar a pocakja, vagy csak odateszem a kezem és megnyugszik. Tehát végül is mellettem ébred reggel. Egész éjjelre nem vállalnám be, de csak azért nem, mert nekünk is kényelmetlen, nem tudunk figyelni hogy épp hogyan dobta szét magát, sokszor van keresztben az ágyon... Max. csak így, pár órára. Egyelőre nem félek, hogy ez hosszútávon valami rosszat eredményezne, ha külön szobában lesz és már nem ébred éjjel, úgyis változik a helyzet... Különben ott alszik ahol épp leteszem, nincs hiszti, ha nem a megszokott helyén van. Kiságy, nagyágy, kanapé, pihenőszék, vagy épp a karjaimban-tökmindegy. És viszonylag könnyen csempészem be az ágyába is, nem reklamál ha leteszem. (Najó, itt azért még van min javítani, mert csak éjszaka működik... nappal sokszor előfordul, hogy azonnal felébred, ahogy a popó a kiságyat éri...).
2-es számú elv, cumi-kérdés: Amikor elkezdődtek a látszólag ok nélküli sírások, azonnal meginogtam, és a szájába próbáltuk tenni. Megvető undorral a kis arcán, rögtön ki is köpte. Megörültem, gondoltam akkor ezzel nincs is gond, a kérdés megoldva, a gyerek eldöntötte hogy nem fog cumizni. Még egyszer vagy kétszer próbálkoztunk, de hiábavalónak tűnt. Egy ideig kénytelenek voltunk tűrni a sírást, aztán eljutottunk oda, hogy tuszkoltuk a cumit, és erővel próbáltuk a szájában tartani, hogy hallgasson. És lám, egyszer csak bent maradt. Szinte örömtáncot lejtettünk, hogy sikerült máris elrontani a gyereket, és rászoktattuk arra a műanyag vacakra. Nagyon büszkék voltunk hogy sikerült. :-) Így ugyanis csendes napok következtek, és ha csak nyugtatni kellett a gyereket, de nem volt éhes, csak valamiért nyűglődött, volt megoldás. Amikor a szoptatással akadtak nehézségeim, az első tanács persze az volt, hogy hagyjuk el a cumit, bár nekem meggyőződésem, hogy a mi problémáink nem abból eredtek. Mindenesetre megfontoltam a dolgot, de nem túl hosszas mérlegelés után mégis a cumi mellett döntöttem. Olyan jól sikerült a rászoktatás, hogy a nyugalom érdekében képes vagyok a földszintről a negyedikre visszamászni teljes menetfelszerelésben, gyerekkel együtt, ha véletlenül anélkül indultunk volna el...
3-as számú elv, nem felvenni a gyereket rögtön, ha megnyikkan: Itt sokat vívódtam a szakirodalmi tanulmányaim (még ezeken belül is voltak ellentmondások) és az ismerősök véleményei miatt. Egyedül csak a saját ösztöneimre nem mertem hallgatni... Végül mégis a kötődő nevelési elvekhez ragaszkodtam (szelektáltam azért, lásd: együtt alvás), ami persze főleg az anyai ösztönös viselkedésre épít. Egyelőre nem bántam meg. A könyv, amiben erről olvastam, remekül megfogalmazza a gyermekek szükségletei és igényei közötti különbséget. Ezek szerint tehát egy pár hónapos csecsemőt nem lehet elkényeztetni azzal, ha azonnal reagálunk a sírására, hiszen azért sír, mert egyedül így tud kommunikálni, és nyilván nem unalmában teszi, vagy azért, hogy gonosz módon manipuláljon... Nem egy új játékért hisztizik (igény), hanem azért sír, mert pl. éhes (szükséglet). Nem tudom, érthető-e...
Na a lényeg, hogy próbáltam teljesen a gyermekemre hangolódni és figyelni hogy mikor mire lehet szüksége, és ha már minden lehetőséget kizártunk, maradt a dédelgetés. Hova máshova való egy kisbaba, mint a szülei karjába? :-) Mivel magától nem tud belém csimpaszkodni, kénytelen vagyok én fogni... :-) Az első pár hétben ez valóban úgy tűnt, mintha egész nap a karomban lenne, mára ez sokat javult. Nem bántam meg, hogy sokat dédelgettem.
A sírás is változott, és meglepő, de sokszor már immunis vagyok bizonyos sírás-fajtákra. Beninek is vannak rossz napjai, olyankor előfordul, hogy nem tudom letenni, mert máris ordítás van, de ez eddig tényleg csak akkor fordult elő, ha pl. beteg volt, valami front jött, vagy fájt valamije. Egyébként elvan, nem kell egész nap fognom.
Most így ezek jutottak eszembe. Azt megtanultam mindenesetre, hogy ha gyereknevelésről van szó, muszáj néha rugalmasnak lenni. És néha fel lehet adni bizonyos elveket... :-)
És még hol vagyok az igazi gyerekneveléstől... :-)
